A Horthy-kultusz és a magyar zsidóság

Az 1919 és 1944 közötti Horthy-kultusz a magyar történelem egyik válságperiódusának terméke: a jelenség az 1918 és 1920 között történtek (háborús vereség, Tanácsköztársaság, román megszállás, Trianon) következményeként értelmezhető. A magyar társadalom meghatározott csoportjai számára ugyanis Horthy Miklós szimbolizálta a „szebb jövő”, a magyar nemzet felemelkedésének ígéretét. 

A vezérkultusz egy olyan politikai, katonai vezető kultusza, akire követői a vágyott állapot elérésének egyedüli lehetőségeként tekintenek. E vágyak megvalósítására a személyéről kialakított egyoldalú, szelektíven konstruált, számos túlzást tartalmazó vezérkép teszi őt „alkalmassá”. Az 1919 és 1944 közötti Horthy-kép több elemből épült fel, amelyek között nemcsak a tettei, a vélt és/vagy valós eredményei találhatók meg, hanem például az is, hogy ő volt a „magyarok Istenének” küldötte, a „nemzet atyja” és „megtestesítője”. A kultikus szövegek szerint ezeknek köszönhetően a vezér és a magyar nemzet között szétszakíthatatlan kötelékek fonódtak.

A két világháború között a kultuszépítés főként a kormányzó személyéhez kötődő évfordulókhoz kapcsolódott, így a születés- és névnapjaihoz (június 18., december 6.), a kormányzóválasztás (március 1.) és a budapesti bevonulás (november 16.) dátumához. Horthy Miklós születés- és névnapját az 1920-as évek közepétől évről évre ünnepelték, míg a másik két évfordulót csak a „kerek” jubileumokon. Ünneplésének kialakult rendje volt, miséket és istentiszteleteket tartottak országszerte, ünnepeltek a helyőrségek is, és az iskolai ünnepségek sem maradtak el. A kultuszépítés alkalmai és eszközei rendszerré álltak össze, amelynek bizonyos elemei (rítusai) rendszeres időközönként ismétlődtek. A kultusz építésében a magyar zsidóság képviselői is szerepet vállaltak.

Ők már az 1919. november 16-i budapesti bevonulás után támogatásukról biztosították a fővezért. A kormányzóválasztás tizedik évfordulóján az izraeliták – az Egyenlőség, a magyar zsidóság hetilapja szerint – „őszinte imáikba” foglalták Horthy „rendkívüli nemes egyéniségét; kivételes hazafias szolgálatait; kitűnő nagy országmentő cselekedeteit és porba sújtott szeretett hazánk talpraállítása körül szerzett kiváló érdemeit”. A Horthy-kultusz építésében betöltött szerepük a korszak végén sem szűnt meg, annak ellenére, hogy egymás után léptek életbe a zsidóság jogait korlátozó törvények. A kormányzó 70. születésnapján, 1938. június 18-án, a neológ és ortodox izraeliták is ünnepeltek. Hevesi Simon rabbi is megerősítette, hogy „a Gondviselő Isten adta őt a magyar nemzetnek”. A kormányzót az alkotmány „legfőbb őreként”, a nemzet „felszabadítójaként” és az ország kormányosaként méltatta, aki a vesztes háború után „új Magyarországot teremtett”.

Az Egyenlőség cikkei között volt olyan, amelyik utalt az első zsidótörvény elfogadására. A fővárosi és a Pest megyei hitközségek közgyűlésén ugyanis Stern Samu a „nemzet legfőbb patrónusától”, Horthy Miklós kormányzótól kért védelmet „az antiszemitizmus további ostroma ellen”. A nyilvánosság előtt tehát nem kapcsolták össze személyét a zsidótörvény elfogadásával, megalázottságuk ellenére ünnepelték őt. Értelemszerűen nem utaltak a krisztusi szenvedéstörténetre, de ezt leszámítva a vezérkép minden más elemét alkalmazták. Hevesi Simon 1940. március 1-jei méltatásában „hangsúlyozta azt a hűséges odaadást, amellyel a magyar zsidóság kormányzója iránt viseltetik”. Horthy születés- és névnapjain évente ünnepeltek az izraeliták a Dohány utcai zsinagógában, ahogyan a nagyobb vidéki városokban is. 1942-ben a hévízi izraelita imaegyesület templomában Büchler Sándor keszthelyi főrabbi „az ország harmadik megalapítójaként” méltatta az államfőt, aki „Isten küldöttjeként áll őrt a magyarság jobb jövője felett”.

 

A Magyar (majd Magyarországi) Zsidók Lapja rendszeresen beszámolt az istentiszteletekről, és külön méltató cikkeket is közölt. A megjelent írások 1943-ban sem utaltak a zsidósággal szembeni diszkriminációra, sőt, arról is szóltak, hogy a kormányzó „szívén viseli a gondjaira bízott család minden egyes tagjának” sorsát. 1938–1944 között különféle kiadványok, beszédeket, imákat és cikkeket tartalmazó kötetek is ápolták a kormányzóról kialakított pozitív képet. A Lévai Jenő szerkesztésében 1942-ben megjelent Védelmünkben című könyv ajánlása szerint: „(…) ez a föld, amelyen hazát találtunk és itthon vagyunk, a mi hazánk és a mi földünk is, különben nem dobbanna oly hevesen és oly egy ütemben szívünk össze az ország minden lakójáéval. Velük együtt nézünk fel Horthy Miklósra, akiben az ország töretlen erejét, minden reménységét látjuk. Az ő szava vert lelket a csüggedő, megtépett magyarságba, ő mutatta meg az utat, melyen a nemzet halad régi nagysága felé.”

Turbucz Dávid cikkének folytatását keresse a Múlt-kor téli számában