A holtaknak vetett kenyér – regény a varsói gettóról

A varsói gettóról szóló legjobb könyvnek nevezte Alina Molisak lengyel irodalomtörténész, a Varsói Egyetem tanára az MTI-nek adott interjúban Bogdan Wojdowski lengyel zsidó író A holtaknak vetett kenyér című regényét, amelyet a Park Könyvkiadó jelentetett meg a könyvfesztiválra.

A Magyarországon eddig ismeretlen, de Lengyelországban és több más országban nagyra becsült Bogdan Wojdowski (1930-1994) varsói zsidó családban született. Apja katonaként védte Varsót 1939-ben a németek ellen. Szülei a megszállás után a gettóba kerültek, de mindennap kijártak dolgozni, így sikerült megszervezniük, hogy elrejtsék fiukat és lányukat a falon kívül. Apja 1942 őszén neki adta az összes pénzét, és azt mondta: “Vigyázz magadra, mert egyedül maradsz”. Hamarosan tényleg magára maradt, azt sem tudta, hogy szüleivel a majdaneki vagy a treblinkai haláltáborban végeztek.

Wojdowski özvegye, Marija Iwaszkiewicz-Wojdowska lehetővé tette Molisak számára, hogy elolvasson mindent, amit a férje írt, beleértve naplóit, levelezését, kiadatlan írásait. Molisak ezek alapján monográfiát írt Wojdowskiról, akinek életét és munkásságát ő ismeri a legjobban, noha sohasem találkozott vele.

A regény Lengyelországban 1971-ben jelent meg, de akkoriban elkerülte a kritikusok figyelmét. Ez nem sokkal az 1968-as lengyelországi antiszemita kampány után történt, amikor sok zsidó kivándorolt, talán ez lehet a magyarázata annak, hogy nem foglalkoztak vele – mondta Molisak. Viszont az olvasókat érdekelte, így több kiadást megért és több nyelvre is lefordították.

Első külföldi kiadása Németországban volt, kétszer kiadták Japánban, Izraelben a 80-as években jelent meg, és végül, már a szerző halála után, megjelent az Egyesült Államokban is. Kelet-Közép-Európában a magyar kiadás az első.

“Nem könnyű olvasmány és nem könnyű téma, de véleményem szerint ez a legjobb könyv a varsói gettóról. Részben önéletrajzi történet, részben nagyon izgalmas szépirodalmi konstrukció” – mondta az irodalomtörténész.

Hozzátette, hogy a könyv nemcsak az egyéni sorsot mutatja be, hanem alapvetően teljes társadalmi keresztmetszetet ad. Bemutatja például azokat a fiatal fiúkat, akik a gettóban tolvajokká, huligánokká váltak, és azokat az eseményeket, amelyek demoralizálják az embereket.

A vallásos zsidók mindig úgy tartották, hogy a vallásért az életet is oda kell adni, ezt nevezték héberül kidus hasemnek. Ez a felfogás a gettóban radikálisan megváltozott, a legfontosabb nem ez, hanem a kidus hahajim, az élet, a túlélés lett számukra. A nagyon vallásos nagyapa ezért mondja a regénybeli fiúnak, amikor megáldja, de egyben mintegy megátkozza őt, hogy meneküljön el, felejtse el, hogy zsidó, felejtse el szüleit, mert az a legfontosabb, hogy túléljen.

Wojdowski a háború után nem vándorolt ki Izraelbe, Lengyelországban maradt. Elvégezte az egyetemet, és lengyelül írt. Szülei egymás között jiddisül beszéltek, de ő nem ismerte a jiddist. Héberül csak később, a hatvanas években tanult meg. Kettős identitása volt, mint sok más lengyel zsidó írónak, akik között voltak olyanok, még a háború előtt, akik két nyelven, lengyelül és jiddisül is írtak. Wojdowski úgy jellemezte önmagát, hogy lengyel származású zsidó, aki a lengyel nyelvben és a lengyel kultúrában nevelkedett.

Wojdowski apja még imádkozott, de a család nem volt nagyon vallásos, már a zsidó és a lengyel világ határán éltek. Ő maga nem volt vallásos.

Élete vége felé, 1993-ban A judaizmus mint sors címmel kiadott egy esszét, amelyben egy fontos, a kelet-európai zsidó diaszpóra körében megfigyelhető jelenségről írt. Arról, hogy a 19. század folyamán megszűnik a zsidó vallás identitásteremtő szerepe, megjelenik a cionizmus, a szocializmus, a zsidó szocialista párt, a Bund, az asszimiláció, az inkulturáció.

“Számomra azért olyan fontos ez a könyv, mert megmutatja, hogy a gettóban nemcsak fizikai megsemmisítés folyt – éhen haltak, agyonlőtték az embereket, majd később haláltáborokba deportálták őket -, hanem bemutatja, hogy egy egész kultúra megsemmisítése zajlott. Nemcsak a vallás, hanem a szimbólumok, hagyományok, szokások, egy egész kultúra tűnt el magával a zsidó közösséggel együtt. Jelképes, hogy a cselekmény rendszerint a zsidó ünnepek körül játszódik” – mondta Molisak.

Wojdowski élete végéig nem tudta feldolgozni a történteket, a regényírás sem segített rajta. Öngyilkossági késztetései voltak, és végül valóban önkezével vetett véget életének. Ez valószínűleg a gettóban szerzett súlyos pszichés bántalmak következménye volt. Depresszióban szenvedett, amelyet a könyv megírása valószínűleg csak felerősített. Egész sor olyan lengyel és külföldi zsidó író van, aki hozzá hasonlóan öngyilkos lett, a lengyelek közül például Tadeusz Borowski. Egyfajta bűntudattal is összefügg, mert úgy érezték, azért, hogy ők túléljenek, valaki másnak kellett helyettük meghalnia.

A regény fogadtatása a zsidóság körében vegyes volt. Egyrészt jól fogadták, mert egy nagyon fontos történelmi időszakot örökített meg, másrészt sokakat zavart, mert nem idealizálta az áldozatokat. Leírja azt is például, amikor fiatal fiúk a temetőbe mennek, hogy a holtak szájából kitörjék az aranyfogakat. A kép a lengyelek számára sem mindig hízelgő, mert szó esik arról is, hogy a falon kívül sem volt sok esély a túlélésre. Akik kimenekültek a gettóból, nem feltétlenül találkoztak segítőkészséggel. Erre is emlékezni kell azok mellett, akik zsidókat mentettek, és akiknek az emlékére fát ültettek a Jad Vasemben – mondta Molisak. Hangsúlyozta, nagyon jó, hogy a rendszerváltás után megindult egyfajta társadalmi párbeszéd erről az időszakról, amiről például a Jan Tomasz Gross Szomszédok című könyve körüli szenvedélyes vita tanúskodik, illetve olyan filmek, mint A zongorista vagy A város alatt.