A holokauszt operaházi áldozatainak emlékére nyílt kiállítás
„Összetört, elhagyott, meghalt…” címmel nyílt meg a Magyar Állami Operaház pincéjében a dalszínház állandó kiállítása, amely az intézmény 83, a vészkorszak alatt származása miatt elbocsátott és meghurcolt művészének és munkatársának állít emléket.
Szinetár Miklós és Kováts Kolos a kiállításon. (Fotó: Berecz Valter)
A hiánypótló kiállítás Gábor Sylvie rendező, játékmester ötlete és doktori disszertációjához készített alapkutatása nyomán az 1939 júliusa és 1944 áprilisa, vagyis a II. zsidótörvény bevezetése és Magyarország német megszállása következtében elbocsátott tagok életét vizsgálta. A kutatást rendkívül megnehezítette az események dokumentálatlansága: a túlélők már nincsenek közöttünk, a II. világháborút követő évtizedekben pedig a traumák jórészt elhallgatva, kibeszéletlenül maradtak, feljegyzések és visszaemlékezések pedig csak elvétve születtek a periódusból. Mégis páratlan teljesítmény Karczag Márton, az Opera emléktára vezetőjének és a kiállítás kurátorának munkája, mert a tárlat az első a magyar színháztörténetben, ami a holokauszt eseményeit egy társulat életében vizsgálja.
A feltáró munka nem tekinthető befejezettnek, a tárlat a megkezdett munka folytatásának egyértelmű szándékával született.
A kiállítás operaházi munkásságuk figyelembevételével három csoportba osztva vizsgálja a 83 egykori kolléga – 14 magánénekes, 5 karmester és korrepetitor, 27 énekkari, 18 zenekari és 7 balettművész, 4 adminisztratív dolgozó, valamint 8 műszaki dolgozó – életpályáját: több mint felüket, 45 főt a II. világháborút követően visszavett az Operaház, tízen nem élték túl a megpróbáltatásokat, míg tizennyolcan nem tértek vissza a társulathoz. Köztük van, aki külföldön folytatta pályáját, volt, akinek karrierje megszakadt, nyolc egykori munkatársról pedig semmilyen információ nem áll rendelkezésünkre 1945 után.
A számadatoknál is fontosabbak azonban a tablókról kirajzolódó emberi sorsok.
A magánénekesek közt ott találjuk a többgenerációs operaénekesi dinasztából származó tenort, ifj. Ney Dávidot, aki bár megérte a szabadulást, legyengült szervezete útban hazafelé feladta a küzdelmet. Míg olyan kimagasló énekesek, mint Lendvay Andor és Székely Mihály a világháború után is szép karriert tudhattak magukénak, a magánénekesnők – köztük Diósy Edit és Egry Lili – csaknem mindegyikének pályáját derékba törték a megpróbáltatások. A karmesterek közül a világháború előtt a repertoár gerincét vezénylő Fleischer Antal ugyancsak visszatért az Operához, de még 1945 nyarán elhunyt.
A világháború idején Svájcban ragadt pályakezdő korrepetitor, Solti György végül Nyugaton maradva csinált nagy karriert, míg kollégája, Pless László az Opera Énekkar karigazgatójaként lett évtizedeken át meghatározó alakja a hazai komolyzenének. Tolnay Pál, az Operaház legendás főfelügyelője (mai szóhasználattal műszaki igazgatója) az ostrom utáni újjászervezés egyik kulcsfigurája volt, néhány évvel később azonban a nagypolitika immár véglegesen távolította el pozíciójából. A balettművészek közül kiemelkedik Klier Nelly életútja, akit az Operaház neves olasz karmesterével, Sergio Failonival kötött házassága mentett meg a deportálástól, férje halálát követően pedig impresszárióként segített az 1960-as években a legnagyobb nyugati sztárokat Magyarországra csábítani. Említésre méltó Hidas Hedvig élete is, aki a háborút követően az Állami Balettintézet mestere, majd igazgatója lett, testvére, az ugyancsak operaházi balettművész, Bruckner Anna azonban sosem tért haza a bergen-belseni koncentrációs táborból.
