A hinterlander zsidó

Írta: Köves Slomó - Rovat: Hírek - lapszemle

Válasz György Péter Magyar Narancsban megjelent cikkére.

Az identitás szabad konstruálásának elve értékes, felvilágosult eszme. Az önazonosság megválasztásának lehetséges stratégiái, a tájékozódás a megválasztott identitások sokaságában a modern kor érdekes, sokszor terhes kihívásainak egyike. És talán nincs az európai kultúrkörben még egy olyan csoport, mint a zsidóság, amely ezzel a sokszor nyomasztóan bonyolult választási kényszerrel annyiszor szembesült volna. A zsidók önmeghatározása az elmúlt kétszáz év Kelet-Európájában ugyanis nem a szellemi progresszió önálló fejlődéstörténetéről, az önértelmezés szabad választásának kiteljesedéséről szólt, hanem a megfelelésről egy olyan külső igénynek, sokszor követelésnek, amelynek alapját a többségi társadalom éppen aktuális, a szellemi vagy nemzetpolitikai érdekek által felrajzolt zsidóságképe adta.

Köves Slomó fotó Móricz Sabján Simon

Egyenlőség vs. nacionalizmus

A középkori Európában a zsidókérdés folyamatos napirenden tartása és a zsidók jogon kívüliségének fenntartása egyszerre volt keresztény teológiai diktátum és a feudális állam alapszerkezetének következménye. A felvilágosodással szinte egyszerre jelent meg két, egymással ellentétes paradigma: az emberi egyenlőség eszméje és a nacionalizmus, a nemzetek és nemzetállamok fogalma. Mindkét programnak volt mondanivalója a zsidókról és a zsidókérdésről. Állításuk sokszor hasonlónak tűnhetett, de motivációjuk eltérő volt.

Míg az egyenlőség eszméje az emberi egyenlőtlenség felszámolásának lehetőségeként tekintett a zsidók jogon kívüliségére, s az emancipációt nem kötötte feltételekhez, addig a nemzeti törekvések a “nemzet” új fogalomrendszerében és a nemzeti érdekek gyakorlati érvényesíthetőségének szemszögéből látták e kérdést. A 19. század Európájának felvilágosodó nemzetállamai az egyenlőség eszméjének nevében emancipálták a zsidókat, de kimondva-kimondatlanul ott settenkedett a háttérben az önző nemzeti érdek is, amely az egyenlő jogokért cserébe kegyetlenül elvárta az önmegtagadást, az asszimilációt, a nemzetbe olvadást.

Európa azon államaiban, ahol nem kellett megharcolni a nemzeti önrendelkezésért, talán kevésbé volt érezhető az emancipációs törekvések édes ízének ez a savanyú aromája. Minthogy itt a nemzet eszméje a politikai nemzet létében is meg tudott valósulni, a zsidók nemzethez tartozása politikai – és nem csak kulturális – értelemben is érvényre tudott jutni. Az asszimiláció elvárása itt nem volt égető. Ott azonban, ahol a nemzeti önrendelkezést ki kellett harcolni, a nemzet fogalma csakis kultúrnemzetet jelenthetett. Ha pedig mindehhez hozzáadjuk a habsburgi Magyarország küzdelmét a történelmi országhatáron belül többségben lévő egyéb nemzetiségekkel, akkor ért-he-tőbbé válik, hogy miért kötötte görcsösen a zsidó emancipációt az asszimilációhoz a korabeli magyar -po-litika – még a reformkor leg-jó-szán-dékúbb csoportjai is. (Lásd Széchenyi, Kossuth és Eötvös vonatkozó nézeteinek markáns különbözőségét). Az asszimilációt mindenki megkövetelte.

A magyarországi zsidóság tehát nem a felvilágosodás szép eszméitől hajtva választott új identitást. Nem a Bildung nemes programjába illeszkedett. A kiegyezést követő jogegyenlőségi időszakban hallgatólagos asszimilációs paktum köt-te-tett: a zsidók kaptak valamit hagyományaik megtagadásáért, metafizikai hitvallásuk “megreformálá-sáért”, kisemmizéséért cserébe. A humboldti eszméknek, a nevelés forradalmának vajmi kevés relevanciája volt Magyarországon. A társadalmi változások, melyek megalapozták a Bildung programját és megvalósulását, eleve közel ötven-éves késéssel érkeztek a Kárpát-medencébe; és valljuk meg azt is, hogy a Bildung eszméje Bécstől keletre korlátozott mértékben hatotta át a társadalmakat. Az identitás és lojalitás pluralizmusa, amit György Péter e lapban a Bildung és a hászkálá szerelemgyermekeként határozott meg, önámítás, melynek tényleges valóságvonatkozásai Kelet-Európában soha nem léteztek. (Lásd: A holdbéli zsidó, Magyar Narancs, 2014. szeptember 11.)

Mindez azonban csak szimptómája a mélyebb és ijesztőbb megcsalatásnak, aminek az asszimiláció önámításának ellenállni nem tudó zsidóság behódolt, majd a krematóriumok füstjében elillanva áldozatává vált.

Az I. világháború és a Monarchia nemzetpolitikájának kudarcával a zsidókkal kapcsolatos politikai stratégia is megváltozott. Az asszimilációs paktum és az identitásválasztás Istóczy-féle és tiszaeszlári megkérdőjelezésével, a háború végére a hallgatólagos megállapodás kimondott felrúgásával masszív, tömegmozgalmi antiszemitizmus kerekedett, amely a “zsidókérdés megoldásában” Magyarország súlyos szociális problémáinak megoldását is lát(tat)ni kívánta. A numerus claususszal, a zsidótörvények megjelenésével pedig az asszimilációs szerződés végleg felbomlott. A magyar mint “befogadó” nemzet felbontotta.

A rá reflektáló zsidó identitásválasztás értelmét vesztette. Ám a “mózeshitű magyarok” többsége ekkor sem értette a kegyetlen üzenetet. Abban bízott, hogy ha “még jobban megmutatjuk, bizonyítjuk lojalitásunkat, az ellenszenv enyhülni fog”.

A kommün és az illegalitásba kényszerített kommunista pártok “nem zsidó zsidói” (hogy György Péterhez hasonlóan én is a deutscheri terminológiával éljek) talán megértették a 20-as évek Horthy-társadalmának üzenetét. Ezért új világot, új elveket, új alapvetéseket hirdettek. A 19. század egyenlősítő eszméit a marxizmus nemzetekfelettiség-eszméje, az asszimiláns Mózes-hitet a szürke ateizmus váltotta fel. A “Legyél Mózes-hitű magyar, és a nemzet tagja leszel!” alkut pedig a Rákosi- és Kádár-rendszerben egy még megalázóbb ajánlat váltotta: “Ne légy zsidó, és a rendszer megvéd!”

A “89-es rendszerváltozás által ajándékba kapott szabad identitásválasztás a magyarországi zsidóságnak is reményeket adott. Több évtizedes hallgatás után remény lett arra, hogy a magyar zsidók immáron ne a környezet politikai hullámaira és elvárásaira, a társadalmi alkukra pusztán reagálva, sodródva vallják magukat azoknak, amik, vagy viseljék annak terhét, hogy mások annak mondják őket, amiről ők nem is tudnak, nem is kívánnak tudni. A remények azonban hamar szertefoszlottak.

 

Reaktivitás helyett rezonanciát!

Mindazonáltal mégsem e külső tényezők a leginkább meghatározók a zsidó identitásválasztás égető dilemmájában. György érvelésével ellentétben nem az asszimiláció “vívmányai” és a zsidó felvilágosodás meglehetősen belterjes hatókörű programjához való viszony a kulcskérdés. A kulcskérdés ez: képesek vagyunk-e a kelet-európai zsidóság által megszokott reaktív identitásválasztás paradigmáján túlhaladni? Kelet-Európában az elmúlt száz évben a zsidóság politikai választásai függvényében igyekezett önnön zsidó mivoltát értelmezni és megélni. Sokszor volt szégyen, szemérmesség, önfeladás, csak elvétve bátorság és öntudat e választások erkölcsi mozgatórugója. Az asszimilációs alku legfontosabb következménye az asszimilált zsidóság közegeiben az lett, hogy kultúrája, identitása önmagát mindig valamely viszonyban definiálóvá, defenzívvé vált. Eljött az ideje, hogy szakítsunk ezzel az állandó védekezéssel.

György Péter figyelemre méltó következtetése szerint az “EMIH meghirdette a befelé fordulás programját… mintha a 18. század előtti állapotokhoz térnénk vissza”. Nos, jóhiszeműen nem állíthatja senki, hogy az EMIH az önkéntes gettóba vonulás programját kínálja. Az EMIH azt viszont hirdeti, hogy végre–valahára fel kell hagyni az asszimilációs alku hazugságainak reflexiómentes interiorizálásával. Ma, a kulturális gettótól 157, a politikaitól 70 évnyi távolságra van lehetőség túllépni a pusztán a többségi közeg állításaira reagáló, eredetiségétől megfosztott önértelmezés paradigmáján. Ezt pedig mindenekelőtt úgy tudjuk gyakorolni, hogy zsidóságunkat mint korlátozatlan életformát éljük, és egyben rezonálunk is a külvilágra, a társadalomra, a kultúrá-ra, a nemzet ügyeire. Rezonanciát ajánlunk -reakció helyett!

Most pedig térjünk rá György Péter írásának azon részeire, amelyek kizárólag a tények elferdítéséről szólnak!

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]