“A “hét auschwitzi törpe”
A “hét auschwitzi törpeként” ismerték őket, és a náci doktor Josef Mengele végzett rajtuk genetikai kísérleteket. De csodával határos módon a zsidó Ovitz család mind a hét töpörödött tagja túlélte a megpróbáltatásokat Hitler haláltáborában. A Harry Potter és a Life’s too short (Az élet túl rövid) sztárját, Warwick Davist megérintette Ovitzék lebilincselő története. A Sun magazinnak írta le inspiráló gondolatait, az alábbiakban az ő nézőpontja olvasható.
Az Auschwitz névről az embernek a terror jut eszébe. Itt volt a haláltáborok legnagyobbika, a nácik “végső megoldásának” szíve, hogy az összes zsidó származású embert eltöröljék a föld színéről. Ma már annak a hatmillió zsidónak az emlékműve, akik a holokausztban veszették életüket. Auschwitz-Birkenauba 2012 decemberében látogattam el, hogy bepillantást nyerjek a misztikumba, amit fagyott köd és homály fed. Egy dokumentumfilmet terveztem forgatni a túlélők hihetetlen történetéről – egy olyan valós sztori, amely messze túlmutat a legsötétebb Grimm-meséknél.
A Román Kulturális Intézet és az izraeli állam nagykövetségének dokumentumfilmjét március 31-én mutatják be. Ott voltam annál a rámpánál, ahová 1944 május 18-án a 7 törpe testvér – akik a világ legnagyobb törpe családját alkotják – egy magyar-román gettóból háromnapos út után egy marhaszállító vagonban érkezett. Rozika (57), Franziska (55), Micki (34), Elizabeth (30), Avram (30), Frieda (28) és Perla (23), valamint öt átlagos magasságú testvérük. Minden tíz emberből, aki kiszállt, kilencet azonnal a gázkamrába küldtek. Küzdve az érzelmeimmel azon a helyen állva megértettem, hogy miért tartják a történészek ezt az eseményt a “történelem súlyának”. Átgondoltam, milyen rettegés fogna el engem is, ha itt kéne a családommal leszálljak hasonló módon – a feleségem Samantha, a fiúnk Harrison (10) és lányunk Annabelle (15) szintén törpék mint én. Az én feladatom, hogy elmeséljem az Ovitz család történetét, ami Romániában, egy kis faluban Rozavleaban (Rozávlya) kezdődött, közel az Ukrán határhoz.
A 20. század elején egy Samson nevű törpe erőember feleségül vette átlagos méretű menyasszonyát, aki 33 évesen bekövetkezett halála előtt szült neki két törpe lányt. Második – szintén átlagos magasságú – felesége nyolc gyermeket szült, melyből öten törpék lettek. Samson az ötvenes éveiben hunyt el, hátrahagyva feleségére a 10 gyermeket. Bertha mindegyiküket zeneiskolába küldte, ahol megtanultak hangszeren játszani, énekelni, táncolni és színészkedni. Míg más törpék a legfurcsább előadásokban szerepeltek, Ovitzék egész Európát bejárták zenekarukkal, a Lilliput Troupe-pal. Affinitást éreztem. Az első szerepemet 11 évesen kaptam, ewokot játszottam a Jedi visszatér című filmben. Rám esett a választás, mert megfelelő volt a magasságom.
1944 április 7-én a magyar belügyminiszter aláírta a zsidók elgettósításáról szóló rendeletet. Ovitzék azzal érveltek, hogy bárhova mennek, ők mulattatnak, úgyhogy magukkal vihettek ruhákat, sminket, jelmezeket és élelmiszert is. Rozika és Franziska vitték a hegedűt, Perla a gitárt és Elizabeth a kis dobot. Dragomirestibe (magyarul Dragomirestye) utaztam, ahol a magyar gettó helye volt – ma pedig egy játszótér.
Érkezéskor az Ovitz családot egy zárt szakaszhoz csatolták 3500 másik zsidóval együtt. Sokan betegség és alultápláltság miatt haltak meg. 1944 májusának közepén a 3500 zsidó az állomáshoz lett rendelve, ez kilencórás menetelést jelentett. Szerencsére a törpök többen is tudtak utazni egy vagonban, amibe az állomáson őrködő katonák puskatussal kényszerítették őket. A nagy felfordulásban a család szétszakadt. Ovitzék ráadásul alacsonyabbak voltak nálam is, és peron hiányában a vagonok alja magasabban voltak, mint a fejük. Megvolt a veszélye, hogy míg a család egyik barátja emelgette őket a kocsiba, halálra tapossák őket. A család három napig utazott egy koromsötét kocsiban nyolcvan emberrel összezárva. Nem volt szellőztetés, kevés volt az ivóvíz, és a WC egy olyan széles vödör volt, amire nem tudtak a törpök ráülni sem. Sok ember halt meg.
Ahogy megérkeztem Auschwitzba, eszembe jutott, amit Perla Ovitzról olvastam. Azt mondta, amikor meglátta a gázkamrák füstölgő kéményeit, hogy “Ez biztos a pékség lehet!”. Mire egy csíkos pizsamás férfi válaszolt: “Nem tudod, hol vagy? Ez nem pékség, ez Auschwitz – hamarosan a kemencében végzed!”. De más sors várt az Ovitz családra. SS őrök félrehúzták őket. Ovitzék képeslapokat adtak a katonáknak, melyeken a Lilliput Troupe együttese volt, azt gondolták, így befogják majd őket mulattatásra. De az SS dr. Josef Mengeléért küldött. Ő az emberi növekedés genetikai titkait akarta feltérképezni. Az a tény, hogy ezek a törpék alacsonyak, míg a család többi tagja átlagos, lenyűgözte őt. “Ezen dolgozom már 20 éve!” – mondta vidáman, mikor megpillantotta őket.
Besétáltam a szálláshelyekre, melyek lóistállókból lettek kialakítva. Három szintes emeletes ágyak voltak berendezve, mindegyiken 10 ember alhatott. A “legjobb” hely, ahol aludni lehetett, a tetején volt, a lyukas tető alatt a tiszta levegőt beszippantva, és távol patkányoktól és azoktól, akik vérhasban szenvedtek. Yehuda Koren és Eilat Negev, egy az Ovitz családról szóló új könyv (Giants: The Dwarf of Auschwitz [Óriások: Auschwitz törpéi]) szerzői adtak nekem két tiarát az Ovitz család örökségéből, melyeket a színpadon használtak. Egyiket az ágysorok végére akasztottam, és álltam tiszteletteljes csendben. Beleborzongtam, mit élhettek itt át ezek az emberi tengerimalacok. Hogyan lehet egy emberi lény ennyire kegyetlen a másikkal? Mengele barbár kísérleteinek köszönhetően több ezer foglyot mérgeztek meg radioaktív és kémiai injekciókkal, kasztráltak ki vagy vakítottak meg érzéstelenítés nélkül.
Mengele meghagyta Ovitzék ruháit és a sminkkészletet. Ahogy Perla mesélte, “felvinni a sminket olyan volt, mintha a mosolyt is az arcára húzta volna, és a legbelső fájdalmait senki sem látta”. Az Ovitz család orvosi leleteit a tábor felszabadítása után találták meg. A legkorábbi 1944 júniusából való, amikor Mengele csontvelőmintát vett a gerincükből. Az elszenvedett fájdalom elképzelhetetlen volt. Naponta többször vette le a vérüket, állandó fájdalmaknak kitéve őket. Hideg és meleg vizet öntött a fülükbe, kihúzták a fogaikat és folyamatosan röntgen-sugarakkal bombázták a testüket.
Perla aggódott, hogy Mengele egy második, még rémisztőbb és fájdalmasabb kísérletsorozatba is belekezd, vagy megölik őket, esetleg leforrázzák róluk a húst. Ahogy mondta: “Mi már megbékéltünk a gondolattal, hogy nem fogjuk élve elhagyni a tábort. De maga a gondolat, hogy a csontvázunk Berlinben legyen kiállítva, ahol azt rengeteg ember megbámulja, szörnyen kísérteties.” El sem tudom képzelni, milyen lehetett együtt élni ezzel a kínzó, folyamatos stresszhatással.
1945 január 17 Mengele elmenekült. 10 nappal később orosz seregek bevonultak Auschwitzba, ahol felszabadítottak 5800 foglyot. Az Ovitz családnak nyolc rettenetes hónapot kellett elviselnie, de mindannyian túlélték. A felszabadulás után Oroszországba vitték őket, majd az izraeli Haifába költöztek, ahol új életet kezdtek és örökre együtt maradtak. 1955-ben visszavonultak, részben a kísérletek miatti leépülés miatt. Perla szinte már járni sem tudott. De eleget összegyűjtöttek ahhoz, hogy vegyenek egy nagy házat, benne kialakítsanak két mozit és egy kávézót, majd békében élték öregkorukat.
Mengele Brazíliába menekült, ahol stroke-ban halt meg 1979-ben. A háború után Perla – aki a társulatból utolsóként 80 évesen, 2001-ben halt meg – azt mondta: “Az ördög kegyelmének köszönhetően menekültem meg.
Isten megadta Mengelének, ami neki jár!” Yehuda Koren és Eilat Negev szerzők egy bekeretezett fotót is adott nekem az Ovitz családról. Boldognak tűntek rajta, a család valóban összekovácsolódott. Ha abban az Európában élet, ahol a németek hatalmon voltak, az én családom is egyértelműen Auschwitzban köt ki. Úgy érzem, szörnyen szerencsés vagyok, hogy ebben a mai szabad világban élem boldog napjaim. Soha nem szabad elfeledjük a történelem tanulságait és a család fontosságát.
(forrás: The Sun)
