A francia politika öt dilemmája – Michel Houellebecq Behódolása kapcsán
Michel Houellebecq Behódolás című regénye kevésbé szól az iszlámról, mint Franciaországról és a nyugati civilizáció jövőjéről. A tematika korántsem új: dekadencia, elpuhult, értékeit vesztett, “szaporodni nem akaró” „nyugati fogyasztók”, akiket békésen vagy kevésbé békésen, de szinte „sorsszerűen” leigáz egy erősebb, ambiciózusabb, demográfiailag agilisebb civilizáció.
Egy konzervatív regénnyel állunk szemben, amely rezignáltsággal és szinte csendes irigykedéssel vizsgálja a belülről érkező hódítót, aki rendelkezik transzcendens és spirituális vízióval (még ha az a humanizmus elvetéséből, a patriarchátus visszaállításából, és hasonló „vívmányokból” áll is).
Nem az iszlámellenesség tehát Houellebecq regényének a fő vonala, bár nyilván az is van benne bőven. A kötet inkább a kortárs francia republikanizmus és politikai praxis kritikája. A politológus számára ezért nem is az elemzendő, hogy Houllebecq mi akart mondani (azon majd elvitatkoznak az irodalmárok) – a politológus számára sokkal fontosabb, hogy a Behódolás olyan kérdéseket feszeget, amelyeket a franciáknak nap, mint nap fel kell tenniük: kik vagyunk mi? Mi a célunk? Mit teszünk a céljainkért? Miben hiszünk? Merre tartunk? Tényleg sorsszerű-e a hanyatlásunk? Tényleg veszélyben vagyunk? Védekeznünk kell? Ki ellen?
1. Miként változik a francia nemzetfelfogás?
A franciaországi „bevándorlók” jelentős része francia állampolgár, a hagyományos, állampolgári alapú nemzetfelfogás szerint a francia nemzet tagjai[1]. Ma Franciaországban (statisztikák hiányában, becsléstől függően) 6-8 millió muszlim él, akik ebben a „színvak”, állampolgári alapú, közösségeket el nem ismerő republikanizmusban gyakran nehezen boldogulnak, úgy élik meg, hogy a Köztársaság a bevándorlók és leszármazottaik közösségének annak ellenére nem segít, hogy ők is ugyanolyan franciák, mint a többiek. Az eredmény egyfajta kirekesztettség- és elhagyatottság-érzés, és az ebből következő identitáskeresés, „gyökerekhez fordulás”.
Erre reakcióként a többségi társadalom viszont egyre inkább elkezdi vitatni az „ők is ugyanolyan franciák” tételt, és célzottan radikalizálja a saját – semlegesnek szánt – republikánus felfogását (bár a republikánusok szeretik azt hangoztatni, hogy semleges keretről van szó, a francia republikanizmus valójában nagyon is normatív). A szekularizáció kezdetben például elsősorban az államra vonatkozott, a mai viták viszont már arról szólnak, hogy az állampolgárnak, praktikusan a muszlim állampolgárnak, miként kell „szekularizálnia” magát a köztereken, az iskolákban, hogy megfeleljen a republikánus követelményeknek[2] – noha ez a célozottság nyilván nem segíti az „önkéntes csatlakozást” a Köztársasághoz.
A politikai elit részéről a francia állampolgársággal rendelkezők franciaságát nyíltan senki nem vonja kétségbe. De az összemosások gyakoriak a legális és az illegális bevándorlás, továbbá „a külvárosok népe” között, sugallva, hogy ők azért „nem olyanok, mint mi”. És mindenki tudja, hogy a többségi társadalom egy része valóban úgy érzi, hogy „nincs otthon otthon többé”, mert a sarki hentes halal-hentes lett, a fűszeres helyét a „l’arabe” foglalta el, és így tovább.
2. Kompatibilis-e az iszlám a Köztársasággal?
Teológiai, politikai, politológiai írások tömege foglalkozik azzal, hogy az iszlám – amely sokkal inkább meghatározza a hívő mindennapi teendőit és rituáléit, mint a kereszténység különböző változatai – kompatibilis-e egy olyan szekuláris értékrendet valló és kikövetelő rendszerrel, mint a Francia Köztársaság. Mondanom sem kell, a kérdésre nincsen végleges válasz (ráadásul az iszlám nem egységes vallási tömb, és természetesen a muszlim közösségek sem egységesek). A gyakorlati problémák, dilemmák ugyanakkor közismertek, hiszen azokat a francia politika időről időre napirendre veszi: halal-hús a kantinban, burka-viselet az utcán, fejkendő a testnevelés órán, férfi orvos kezelésének visszautasítási joga, utcai ima lehetősége…
A francia asszimilációs elvárás egyébként a muszlimokkal szemben (ahogy elvben a keresztényekkel és a zsidókkal szemben is) az, hogy a hívő a hitét ne nyilvános praxisként, hanem magánjellegű spirituális tevékenységként élje meg, azaz lehetőség szerint inkább ne jelezze polgártársainak, hogy miben hisz, hogyan él, milyen vallást követ. A muszlim közösség egy része számára ez elfogadhatatlan, hiszen ennek az elvárásnak a követése megakadályozná abban, hogy jó muszlimként éljen, betartsa a vallási előírásokat. A közösség más része számára ugyanakkor elfogadható ez az elvárás egy szekulárisabb vallásfelfogás keretében.
[1] Franciaországban az állampolgárok közössége az elismert közösség: az állam egyébként nem ismer el, nem támogat, nem finanszíroz semmiféle politikai vagy etnikai közösséget, így elvben elveti a pozitív diszkrimináció gyakorlatát is.
[2] A republikánus felfogás minden polgártól elvár bizonyos áldozatokat a közjó érdekében, ebben a keretben gondolkodik az adózásról, vagy az egyenlőtlenségek tompításáról, ami elvben szintén fontos része a republikánus projektnek.
