A felhőoszlop, amely nem vezet sehova

Kálmán Mihály, a Harvard Egyetem Zsidó Tanulmányok programjának résztvevője a gázai helyzetről és Seres László cikkéről

 

Egy hétnyi tökéletesen értelmetlen, folytatólagosan elkövetett gyilkos keménykedés után tűzszünetet kötött az izraeli kormány a Hamasszal. Az összesített eredmény eddig több mint 150 halott, több mint 1000 sebesült, valamint felmérhetetlen anyagi és szellemi pusztítás. Ugyan várhatóan mindkét oldal győzelemként, de legalábbis sikerként könyveli majd el ezt az epizódot, ezek az értékelések korántsem egyértelműek, különösen annak fényében, hogy valójában egyáltalán nem világos, mi is volna az a cél, amely felé tett lépésként lehetne értelmezni az elmúlt hét eseményeit. Mindenesetre a hazai véleményformálók különböző csoportjai reflexszerűen, és előítéleteiktől vezérelve reagáltak az eseményekre.

Féligazság vagy még annyi sem

Seres László cikke is a realitásokat inkább elkendőző, mint figyelembe vévő alapvetésekből indul ki, ee elhallgatásról vagy a limitált (arányos) visszacsapások elítéléséről azért nincsen szó. A méltányosság kedvéért: arról sem tudósítanak gyakrabban, hogy hány palesztin szenved Gázában. Amíg nem folyik vér, ezen jelenségek szenzáció- és hírértéke korlátozott. Ezzel kapcsolatban Izrael-ellenességet gyanítani minimum merészség, hacsak nem vádolja ezzel Seres a hvg.hu szerkesztőit is, akik idén egy-egy rövid cikket szenteltek a márciusi és júniusi rakétaesőnek, és gyakran csak akkor írtak a rakétázásról, amikor azt izraeli légicsapás követte.

Seres elveti azt az elméletet, miszerint Netanjahu döntésében szerepet játszhatott az előrehozott választás; ehhez azonban már tények ignorálása és elferdítése kell. Hasonlóan 2008 végéhez, amikor is Ehud Olmert hét héttel a választás előtt megindította az Öntött ólom hadműveletet, Netanjahu is tíz héttel az általa kiírt előrehozott választások előtt érezte úgy, hogy most már aztán tényleg oda kell csapni a Hamasznak, és életében először háborút indított.

Az izraeli közvélemény 84%-a támogatta a hadműveletet, bár az igaz, hogy szárazföldi erők vélhetően komoly izraeli véráldozattal járó bevetését már csak mintegy harminc százalékuk – no de szárazföldi támadás nem is indult eddig, és a tűzszüneti megállapodás után remélhetőleg nem is fog. Egy-két kivétellel a parlamenti pártok is beálltak Netanjahu mögé, felfüggesztve választási kampányukat, így a Netanjahu elleni politikai támadásokat is. Pikáns jelenetekre került sor az Izraelben tartott tüntetéseken, ahol a baloldaliak tűzszünetet, a szélsőjobb pedig háborút és az áruló baloldaliak száműzését, esetleg Gáza eltörlését követelte, ezek a a politikai aktusok is tovább tüzelték a választókat. A tűzszünet kevésbé jött jól Netanjahunak, Dél-Izraelben például több tüntetést is tartottak a „kapituláció” ellen, ezzel együtt a fegyvernyugvás vélhetőleg még mindig népszerűbb, mint egy esetleges szárazföldi akció lett volna.

Noha sok értelmes következtetés az izraeli-palesztin konfliktus kontextusában a más (esetleg kontrafaktuális) történelmi helyzetekkel való összehasonlításokból ritkán várható, azért annyi különbség van „Románia, Szlovákia vagy a Koszi klán” és Gáza között, hogy csak az utóbbi évtizedek óta egy hazátlan nép majd’ Budapestnyi méretű szabadtéri börtöne (aminek szintén megvannak persze az okai, de itt be is fejezném a analógiagyártást). Bár ez sokat nem számít, a Hamasz 2006-ban törölte választási programjából Izrael megsemmisítését mint deklarált célt, bár az is igaz, hogy alapokmányának szövegén eleddig valószínűleg nem változtatott. Mindenesetre Izrael rövid fennállása során reguláris hadseregek összehangolt támadásainak sorát verte vissza, így ha a Hamasznak feltett célja lenne is Izrael megsemmisítése, ennnek a szcenáriónak nincs több realitása egy Matolcsy-irányszámnál.

Cikke zárásaként Seres nemet mond a kétállami megoldásra is, így a bantusztánok fenntartása mellett teszi le a garast. A régi igazság szerint Izrael választhat, hogy a következő háromból melyik két jellemzővel legyen leírható az állam: zsidó, demokratikus, Jordántól a Földközi-tengerig tartó (bár az előbbi kettő összeférhetősége is vitatott). A kétállami megoldással Izrael feladná a megszállt területeket, így maradhatna zsidó többségű, demokratikus állam. Seres inkább a demokratikus jelzőt hagyná el, így a két víz között a palesztinok bantusztánokban tartása, állampolgárságból történő kizárása és az állampolgársággal rendelkező izraeliek zsidó többsége nem-demokratikus úton biztosítaná az állam zsidó karakterét. Az egyre többet emlegetett egyállami megoldás pedig ugyan Nagy-Izraelt(Palesztinát) eredményezne, az állampolgári egyenlőség biztosítása azonban rövid úton az állam zsidó jellegének elvesztéséhez vezetne. Akárhogy is, abban széleskörű egyetértés mutatkozik, hogy a status quo tarthatatlan, és valamelyik megoldás mellett el kell köteleznie magát az izraeli politikának.

Propaganda vs. tények

Az izraeli haszbara (propaganda, public diplomacy) narratívája alapján a Hamasz hirtelen példátlanul sok rakétát lőtt ki Izraelre, mire az kivégezte a Hamasz katonai szárnyának vezetőjét, Ahmed Dzsaábarit, majd ellencsapást indított, hogy megvédje az izraeli polgárokat. Ezek a megállapítások azért némi árnyalásra szorulnak. Bár Dél-Izraelre az Öntött ólom óta egyre növekvő számú, összesen majd’ 1500 rakéta hullott, a jelen hadműveletet közvetlenül megelőző események aligha tűnhetnek igazán megalapozott indoknak a helyzet eszkalálására, és az előzmény nélküli rakétázásról szóló izraeli tündérmese könnyedén cáfolható. Október 30. és november 9. között összesen három rakétát lőttek ki a Gázai övezetből, annak ellenére, hogy november 4-én izraeli katonák lelőttek egy szellemileg sérült palesztint, aki túl közel merészkedett a pufferzónához. November 8-án egy épületrombolással egybekötött gázai behatolás során izraeli katonák halálosan megsebesítettek egy rosszkor és rossz helyen focizó 13 éves palesztin fiút, mire 10-én palesztin fegyveresek támadtak meg egy izraeli katonai dzsipet, megsebesítve négy katonát. Az izraeli légierő visszavágásképpen bombázott egy focipályát és egy gyászmenetet is, sikeresen megölve 2 terroristát, 5 civilt, és megsebesítve további ötven embert. Ezután elszabadult a pokol, négy nap alatt nagyjából 120 rakéta hullott Izraelre (bár a támadást megelőző másfél nap alatt csak egy), ami még mindig nem tekinthető.példa nélkül állónak, elég visszagondolni június végére, amikor szintén négy nap alatt 129 rakétát lőttek Izraelre. Az időzítést tehát önmagában a rakéták száma nem magyarázza, a fent említett politkai megfontolások annál inkább.

Nézzük a Dzsaábarival kapcsolatos állítást. Arról, hogy az izraeli támadást megelőző napokban történt-e megegyezés tűzszünetről, megoszlanak a vélemények. Az izraeli sajtó szerint igen, ám Gershon Baskin, aki elindította és tető alá hozta az elrabolt izraeli katona, Gilád Salit ötéves fogságának véget vető fogolycsere-egyezményt, megírta, hogy ez nem egészen így volt. Mivel a Hamasznak éppen nem állt érdekében fokozni a feszültséget, Baskin és Hamasszal összeköttetésben álló társa megpróbáltak előkészíteni egy tűzszüneti megállapodást, melynek kulcsszereplője a Salitot személyesen elengedő, de az Izrael által a hadművelet során elsőként kivégzett Dzsaábari lett volna. A hadművelet első napjának reggelén Dzsaábari és a Hamasz vezetői megkapták a tűzszünet tervezetét, és az izraeli tárgyaló felek aznap estére vártak választ, de estére Dzsaábari – és vele a tűzszünet reménye is – halott volt. Elképzelhető, mennyi hajlandóságot fognak mutatni a későbbiekben a Hamasz-vezetők az Izraellel való tűzszüneti tárgyalásokra. Ahogy a munkapárti képviselő, Ariel Saron volt védelmi minisztere Binjamin Ben-Eliezer nem kis felháborodást keltvemegjegyezte, Dzsaábarit nagy hiba volt megölni, mert olyan gyilkos volt, akivel lehetett tárgyalni, és betartotta az ígéreteit – hasonlóan Jichák Rabinhoz és Ariel Saron volt miniszterelnökökhöz.

Harmadjára, vizsgáljuk meg, hogy vajon elérte-e célját a hadművelet, sikerült-e megvédeni az izraelieket. A nyugati médiában eleinte „Védelmi oszlop”-ként emlegetett Felhőoszlop hadművelet másnapján meghalt a Hamasz szakadatlan rakétatüzében három izraeli, épp annyi, mint az azt megelőző két évben összesen. Kedden egy újabb izraeli civil és egy katona vesztette életét, majd szerdán – 2006 óta először – bombatámadás ért egy tel-avivi buszt, több mint húszan megsérültek. Az elmúlt egy hétben a Hamasz nagyjából annyi rakétát lőtt ki, mint a támadást megelőző egy évben, és Tel-Avivban az Öbölháború óta először megszólaltak a légvédelmi szirénák, ugyanis az Egyiptomba vezető alagutakon keresztül becsempészett iráni Fadzsr-5 rakéták már odaáig is elérnek. A Hamasz, egy még önmagához képest is eszement ötlettől vezérelve Jeruzsálemet is célba vette, nem törődve sem az al-Aksza mecsettel, sem a többségében palesztinok lakta Kelet-Jeruzsálemmel. A Vaskupola nevű izraeli-amerikai rakétavédelmi rendszer, Obama elnök ajándéka a baráti izraeli népnek viszont jól szuperált, több száz rakétát szedett már le. A palesztin halálos áldozatok száma közben száznegyven fölé kúszott, ebből legalább a fele civil, a negyede gyerek. Vasárnap például egy 12 tagú családot bombázott le az izraeli légierő szomszédjuk, a Hamász rakétamérnöke helyett. A sebesültek száma ezer fölött van.

Célok és módszerek

Deklarált célját, az izraeliek biztonságának garantálását a hadművelet nem érte és nem is érhette el, valamint hosszútávon sem fogja. Mi több, Izraelnek évek óta nem volt ilyen rossz hete. A nem deklarált politikai célok azonban teljesültek, az ország felsorakozott Netanjahu mögött. Egy politikusok által nem sűrűn hangoztatott, de vélhetőleg széles körben legalábbis el nem utasított célkitűzésre utal az izraeli belügyminiszter elkottyantott különvéleménye, amely szerint a cél az volt, hogy visszaküldjék Gázát a középkorba. Hasonlóképp, Ariel Saron volt kormányfő fia is csak két opciót látott: Gáza megszállását, vagy földdel egyenlővé tételét. Ellentétben az elrettentéssel és a védelemmel, a pusztítás tekintetében bizonyos mértékű haladás valóban észlelhető. De mivel a 2006-os libanoni és a 2008-2009-es gázai offenzívának sem lett megfogható stratégiai eredménye, ellenben mindkettő kiadós nemzetközi PR-katasztófát okozott, nem meglepő, hogy erőteljes európai és amerikai nyomás alatt Netanjahu és Barak védelmi miniszter egyelőre a szárazföldi akció ellen voksolt. Újdonság idén, hogy az USA már nem csupán a különféle hírszerzési-katonai-gazdasági kapcsolatok és az izraeli lobbi befolyása miatt állt ki teljes mellszélességgel az izraeli kormány mellett, egészen amíg az el nem kezdte fontolgatni a Gázába történő bevonulást, hanem azért is, mert Obama regnálása alatt az amerikai hadviselés bevett eszköze lett a drónok (pilóta nélküli repülőgépek) bevetése az ún. bírósági eljáráson kívüli kivégzések, célzott likvidálások végrehajtására a világ minden táján. Ennek fényében Obama tiltakozása ez ellen a nemzetközi jogot sértő módszer ellen, melyet Izrael is előszeretettel alkalmaz, bizony nevetségesnek tűnt volna.

Bár nyilvánvaló, hogy a Hamasz egy saját népét túszul ejtő militáns és amorális terrorszervezet, mégis Izraelnek van több eszköze a béke előremozdítására, így a felelősség alól nem érdemes teljesen felmenteni. A Hamasz két lehetőség közül választhat: lő vagy nem lő; csakhogy az utóbbi taktika sem biztosítja, hogy az izraeli kormány érdemi tárgyalásokba bocsátkozik vele. Izrael ellenben képes lehetne finomhangolni politikáját, katonai helyett politikai szőnyegbombázást indítani a Hamasz ellen. A békekeresőbb Fatah erősítése a javarészt militáns Hamasszal szemben a ciszjordániai palesztin államiság támogatásával, a telepek nemrégiben megkétszerezett finanszírozásának csökkentésével, az illegális telepek legalizálás helyetti felszámolásával nem csak közvetlenül Ciszjordánia, de Gáza vonatkozásában is előrelépést jelentene, hiszen az egyre elérhetetlenebbnek tűnő békét nem utolsósorban az veszélyezteti, hogy a gázai palesztinok nem látják, hogy ciszjordániai társaik érdemben profitáltak volna a terrorcselekmények visszaszorításából. Azonban már a témában járatos mérvadó megmondóemberek is kétségbe vonják, hogy magának Izraelnek van-e egyáltalán bármiféle terve, hosszútávú stratégiája a konfliktus megoldására a sokszor kipróbált és mindig kudarcot vallott katonai megoldás mellett.

Ha van is kevésbé rövidlátó stratégia, mint a katonai akciók, egyelőre se igény, se hajlandóság nincsen rá Izraelben, a Hamasszal szembeni palesztin ellenérzések, a rakétázás gázaiak általielutasítottsága pedig önmagukban nem elegendők Gáza pacifikálásához. A valódi béketábor mindkét oldalon marginalizálódik, miközben a harcok a militáns oldalak politikai tőkefelhalmozásátsegítik. Egyelőre egyik fél sem hajlandó elhinni, hogy a másik nem hajlandó feladni a küzdelmet, és mindig visszalő, ez pedig óhatatlanul több izraeli, és még sokkal több palesztin áldozathoz fog vezetni. A világ tekintete pedig továbbra is Izraelen, ezen a miniatűr világpolitikai játszótéren csüng, amely még mindig nem tudta eldönteni, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját első világbeli demokratikus rendszerek vagy közel-keleti diktatúrák zsinórmértékével mérjék-e. A konfliktus következtében Izrael a világpolitikai színtéren izolálódik, vesztésre áll a PR-háborúban. Ezt a folyamatot e hónap végén a Fatah-vezér Mahmud Abbasz Palesztin Hatósága fogja demonstrálni azzal, hogy nem-tagállami státusért folyamodik az ENSZ-ben, és minden bizonnnyal sikerrel is jár, mert ebben a folyamatban az Egyesült Államoknak nem lesz vétójoga.

Hívők és szkeptikusok

Az tulajdonképpen szinte törvényszerű, hogy Magyarországon, különösen 2012-ben, gyakorlatilag nem születhet Izrael-kritikus véleménycikk az izraeli-palesztin konfliktus legújabb felvonásáról. A mainstream média pedig a puszta hírek közvetítésén túl semmitmondó, odavetett véleményekkel vagy jobb-rosszabb ismeretterjesztő, elemző cikkekkel kísérletezik. Csupán néhány hírforrás végzett említésre méltó munkát a témával kapcsolatban: a Szombat rendszeres tudósításokat kínál, a KatPol blog egy érdekes cikket közölt szombaton az eseményekről és azok hátteréről, Ara-Kovács Attila a Magyar Narancs-ban jelentkezett egy külpolitikai elemzéssel, a HVG-ben pedig Seres László vette védelmébe Izraelt. A szélsőjobb (a helyzetértékelésben nagyjából egyetértve az izraeli zsidó kommunistákkal) felhasználja az alkalmat egy jóízű holokauszttagadással fűszerezett zsidózásra – hiszen most még ürügy is van rá – balliberális értelmiségiek pedig sietve félreteszikantimilitarizmusukat, emberjogi aggályaikat, és demokráciába vetett hitüket, hiszen mindezeket felülírja az Izrael iránti lojalitás. A zsidó establishment reakció is kiszámíthatóak: a Mazsihisz reflexszerűen elítéli a (palesztin) rakétatámadásokat, a Chábád még ideológiát is kerít köré („az, aki a kegyetlenen könyörül, végül maga válik kegyetlenné a könyörületesekkel szemben”), az egyik legismertebb rabbi pedig cuki katonalánykákkal illusztrált militáns zsoltárt mondat „Izrael állam és lakosai békéjéért” – mert mások, pláne a gaz palesztinok halála és szenvedése ugyebár nem is igazán érdekes. Semmi és senki nem kavarja fel az állóvizet, kérdőjelezi meg a futószalagon szállított nyilatkozatokat; egységfront, rutin, gondolattalanság honol mindenütt.

De az izraeli konfliktuskezelés és propagandagépezet krachjával párhuzamosan az amerikai zsidó közösségből kiindulva, különösen a J Street megjelenése, és Peter Beinart mérföldkőnek számító cionizmuskritikus cikke óta rendületlenül folyik az a lassú de biztos átalakulás, amelynek eredményeképp Izrael már nem csak a feltétlen rajongás tárgya lehet a zsidó közösségben és fősodratú médiában sem. A mindenkori izraeli politikának adott biankó csekk 45 év megszállási politika és 40 területvédő háború nélküli év után lejárni látszik, a tartós békét előtérbe helyező, jobbító szándékú, Izrael és a palesztinok érdekeit is szem előtt tartó kritika egyre több teret nyer. Európába már átgyűrűzött ez a trend, hozzánk is épp ideje lenne elérnie, mielőtt a kurucok végleg kisajátítják az Izraelről való kritikus véleménnyilvánítás szabadságát. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a posztcionista Izrael-kritika sok dolgot nem jelent, amit rá szoktak fogni, vagy amit bele szeretnének látni: nem látja bűntelennek a palesztinokat, nem veszi védelmébe a terroristákat, és nem állítja, hogy Izraelnek feltétel nélkül oda kellene tartania a torkát a Hamasznak. Azt sem mondja, hogy Izraelnek ne lenne joga megvédeni a polgárait, de elvárja, hogy Izrael ne csak akkor foglalkozzon a palesztinokkal, amikor azok terrorcselekményeket követnek el, hanem érdemben tegyen a béke és a palesztin államiság előremozdításáért, és – ha feltétlenül szükségesek – katonai válasz- vagy megelőző csapásai arányosak legyenek. Sajnálatos módon a felsorolt szempontok szerint a jelen konfliktus is több mint elegendő okot szolgáltat bírálatokra.