A börtönben sem tudták megtörni az erdélyi püspököt
Mindig megérezte a baljós történelmi fordulatokat: idejekorán figyelmeztetett a Hitler-veszélyre, ellenállt a zsidóüldözéseknek, nem tűrte a magyar kisebbség jogfosztását és a katolikus egyház szétverését. A kommunisták még a börtönben sem tudták megtörni Márton Áront, az emberséges püspököt. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatának legújabb cikke.
A püspök tudta, hogy az életét kockáztatja, ezért mielőtt leveleket írt volna Románia miniszterelnökéhez a magyar kisebbség helyzetéről, titkos megbízottakat nevezett ki, akik távollétében helyettesíthetik az erdélyi katolikus egyház élén. Mivel választ nem kapott, az 53 éves Márton Áron elhatározta, hogy személyesen keresi fel a kormányfőt. 1949. június 21-én indult útnak Gyulafehérvárról. Ahogy máskor is, most is taxit rendelt, hogy munkatársával együtt azzal menjenek a tövisi vasútállomásig, onnan pedig vonattal utazzanak tovább Bukarestbe. Azon a reggelen nem a megszokott sofőrt küldte a taxivállalat: a zsidó férfi, aki hálás volt a püspöknek, amiért az öt évvel korábban hangosan szót emelt az üldözöttekért, aznap nem vette fel a munkát.
Márton Áron püspök és Ferenc Benjámin püspöki irodavezető a gyanús előjel ellenére beszálltak a taxiba. Úton az állomás felé az autó lefulladt, az új sofőr közölte, hogy meghibásodott a motor. Egy terepjáró állt meg mellettük, a benne ülő román férfiak készségesen felajánlották, hogy elviszik őket az állomásra. Ahogy a püspök és kísérője átültek melléjük, a férfiak rendőrigazolványt vettek elő, és közölték utasaikkal, hogy le vannak tartóztatva. Márton Áron évekig nem térhetett haza. Összeesküvéssel és hazaárulással vádolták meg, összesen hat évet töltött Románia legkegyetlenebb börtöneiben, majd további tízet házi őrizetben. Előbb elhallgattatni akarták, később csak megalkuvásra bírni. Ez a román kommunista hatóságoknak ugyanúgy nem sikerült, mint korábban a magyar és román jobboldali rezsimeknek.
Székely földműves családban született 1896-ban Csíkszentdomokoson, és még kisdiák korában elhatározta, hogy a papi pályát választja. Utolsó éves gimnazistaként már a papneveldében lakott, így a katonaságot is megúszhatta volna, ő azonban érettségije után három nappal bevonult. Az olasz fronton harcolta végig az első világháborút, háromszor sebesült meg, hadnagyként tért haza. A háború borzalmai kétségekkel töltötték el, talán ezért döntött úgy, nem megy vissza a papi szemináriumba. Előbb a csíki hegyekben dolgozott napszámosként, később egy erdészetben vállalt irodai munkát. Egy parasztlánynak udvarolt, családja már a házasságot tervezgette, amikor ismét másként döntött az életéről: bejelentette, hogy mégiscsak pap lesz.
„Nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el”
1924-ben szentelték fel, fiatal papként egy-egy beteg vagy haldokló ember lelkéért hosszú órákat gyalogolt egyedül a székely havasokban. Lelkészi munkája mellett előbb gimnáziumi és nevelőintézeti hittantanárként dolgozott, majd Kolozsvárra hívták egyetemi lelkésznek. Hangja újszerűnek hatott a távolságtartó, merev papokéhoz képest, hamarosan tolongtak a fiatalok a prédikációin. Kortársainál sokkal élesebben látta az Európára leselkedő veszélyt, erről tanúskodik 1934-ben Hitler gyanús címmel írt cikke. Nem sokkal később rábízták a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály-templom vezetését, innentől kezdve tömegek figyeltek a szavára.
Mégis sokakat meglepett, amikor 1938-ban, mindössze 42 éves korában a pápa őt nevezte ki az erdélyi egyházmegyék apostoli kormányzójává, majd gyulafehérvári püspökké. Nevét innentől kezdve archaikus formában, Áron püspökként írta alá, s már felszentelése utáni első beszédében az egyetemes emberi értékekre hivatkozva a háború ellen prédikált.
Amikor a második bécsi döntéssel 1940 nyarán Észak-Erdély újra Magyarországhoz került, a püspöki székhely, Gyulafehérvár Romániánál maradt. Márton Áron úgy döntött, hogy kisebbségben maradó híveivel vállal sorsközösséget, és nem hagyja el Dél-Erdélyt. A magyar fennhatóság alá tartozó egyházmegyéket a határon túlról igazgatta, a bukaresti kormánynál pedig gyakran szót emelt a magyar kisebbség jogfosztása ellen. Ő volt az első a magyar egyházi vezetők közül, aki határozottan felszólalt a zsidóüldözés ellen.
1944. május 18-án, alig három nappal a gettók felállítása után, de még a deportálások megkezdése előtt Márton Áron kispapokat szentelt fel Kolozsvárott. Szentbeszédében nyílt szavakkal, határozottan elítélte a kormány politikáját. A kispapokat az erkölcstelen törvények figyelmen kívül hagyására buzdította.
