A baloldal Izraelben

Az izraeli helyzet sok rokon vonást mutat a magyarral: előre tör az illiberalizmus, de társadalmilag lenne igény a baloldali politikára. Izrael a vélhetően legegyenlőbb nyugati-típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált, miközben a baloldal helyzete meglehetősen kilátástalan.

A hosszabb írás két részletét szemlézzük:

“A baloldal válságának az okai a pillanatnyi helyzetnél mélyebbre nyúlnak, és olyan strukturális problémákból is erednek, amelyekre az aktuálpolitikai eszközökkel nehéz – bár nem lehetetlen – reagálni. Az izraeli politikát már az államalapítást megelőzően, és aztán onnantól még évtizedekig európai ihletési baloldali eszméket követő politikusok és pártok dominálták. Bár volt jobboldali cionizmus, a zsidó nemzeti eszme fő irányvonalát a Kelet-Európából származó, az ottani politikai légkörben (ahol az antiszemitizmus jellemzően a reakciós jobboldalhoz kapcsolódott, míg a zsidók társadalmi befogását és egyenjogúságát rend szerint a baloldali és liberális erők pártolták) szocializálódott, döntően baloldali zsidók adták.

Ebből eredően a szociáldemokrata irányultságú Munkáspárt volt sokáig az izraeli politika domináns pártja, és 30 évig töretlenül ők adták a miniszterelnököt és a mindenkori legerősebb kormánypártot.

Bár egy erős kommunista szubkultúra ellenére végül egyértelműen kapitalista alapokra épült az izraeli gazdaság, és az ország a liberális nyugat-európai alkotmányos modellt követte, a politikai vezetés baloldali elkötelezettségének köszönhetően a korabeli szakértők szerint a piacgazdaságnak szociáldemokrata vállfaja kerekedett felül: a Nobel-díjas közgazdász Paul Samuelson népszerű közgazdaságtani tankönyvében még ezt írta 1970-ben: „Melyik országban van a legnagyobb egyenlőség ma? … Amennyiben a nem kommunista világra szorítkozunk, úgy az általános vélekedés szerint Izrael állam állhat e tekintetben a csúcson.”

Itt most nincs tere ennek bővebb kifejtésének, de mindenképpen említésre méltó, hogy a demokratikus szocialista gyökerek mellett az izraeli vezetés az első pillanatoktól fogva pragmatikus is volt – ebben már az első, 1948-1963 között egy szűk kétéves megszakítás híján folyamatosan kormányzó David Ben-Gurion miniszterelnök személyiségének lenyomata is erősen megjelent. Ez elkerülhetetlen volt, mivel Izrael létezésének első pillanatától fogva háborúban állt a népességet tekintve jóval nagyobb arab szomszédokkal, és az egzisztenciális nyomás folytán az ideológiai megfontolások háttérbe szorultak.

„Demography is destiny”

Egyenlőség ide, pragmatizmus oda, a baloldal pártpolitikai hegemóniájának jelentős mértékben egy politikailag kontrollálhatatlan, de hatalmas hatású tényező tett be: a demográfiai átalakulás,

azon belül három nagy változás, amely évtizedekre kihúzta a talajt a baloldal lába alól. Mivel az alábbiakban három különböző társadalmi csoportról lesz szó, előjáróban szeretném leszögezni – egyfelől obligát módon, de másfelől mély meggyőződésből –, hogy minden érintett csoport esetén tendenciákról beszélünk, és nem a teljes csoportokról, nem az egyénekről, hanem azok vélelmezett többségéről. Ettől függetlenül mindhárom lent bemutatott csoport önmagában is rendkívül heterogén.

Időben és valószínűleg a baloldalra (meg általában) kifejtett hatásában az első itt említendő demográfiai átalakulás az arab államokból Izraelbe áttelepülő, sok esetben menekülő zsidókhoz kapcsolódik. Az ún. szefárd zsidók (anno Spanyolországból elűzött, az arab és néhány más déli országba, mint például Görögországba menekült zsidók leszármazottjai) hagyományai, kulturális és társadalompolitikai felfogásai jelentősen eltértek az askenázi európai (Izraelben túlnyomórészt kelet-európai) zsidókétól. A lényeges különbségek között szerepelt a szekuláris-szocialista hagyományok hiánya, valamint sok esetben a személyes érintettség kapcsán (főleg a menekülés traumatikus élménye) az arab országokhoz történő ellenségesebb, kevésbé pragmatikus viszonyulás. S bár a gyengébb gazdasági helyzetük elvileg nyitottabbá tehette volna ezt a réteget egy baloldali politikára, az izraeli askenázi elit vélt vagy valós arroganciája, ami a Munkáspárt politikai dominanciájában is testet öltött (az askenázi kulturális és gazdasági hegemóniával karöltve), ezt a fajta azonosulást megnehezítette.

A különböző források eltérő becslést adnak arra vonatkozóan, hogy mikor-hogyan alakultak a többség-kisebbség arányok az askenázi és a szefárd zsidók között (és a gyors keveredés miatt egy idő után az arányok nyomonkövetése értelmét vesztette), de az elég egyértelmű, hogy amikor a Munkáspárt az 1970-es évek második felében először választást vesztett Izraelben, akkor az arab országokból származó zsidók aránya is az addigi csúcsponton volt. Ettől függetlenül a választási vereségben nyilvánvalóan döntő szerepet játszott a gazdasági válság és főleg a társadalmilag traumatikusként megélt, kétes végeredményű 1973-as Jom Kippur háború is. De ahhoz, hogy az aktuális események ilyen jellegű hatást tudjanak kifejteni, szükség volt az ideológiailag elkötelezetlen, de az eddigi elittel és annak értékeivel szemben szkeptikus szavazók tömeges megjelenése a politikai rendszerben.

A szefárd bevándorlási hullámot követte a Szovjetunió összeomlásával az addig visszatartott orosz zsidóság egy milliót is elérő bevándorló tömege.

Az orosz zsidók egyfelől askenázik voltak és többnyire mélyen szekulárisak, másfelől viszont körükben sok esetben mély nyomott hagyott a negyven év szocreál mentalitása, aminek hatása Magyarországon is tapasztalható:

az ideológiai sallangként lejáratott baloldali értékek elutasítása, egy bizonyos mértékű társadalompolitikai konzervativizmus (ami jelen esetben szétvált a vallási konzervativizmustól), valamint egy erősen szkeptikus attitűd a helyi etnikai „ellenféllel”, a palesztinokkal, illetve az izraeli arab kisebbséggel, valamint általában az arab országokkal szemben. Bár a vallási kérdésekben erősen a liberális oldal felé húznak az orosz zsidók, ettől eltekintve nem nagyon tudnak azonosulni a baloldallal.

Harmadik helyen szerepel az erősen vallásos zsidók növekvő befolyása az izraeli társadalomban. A befolyásos vallásos pártok sokszor pragmatikus szerepet töltöttek be az izraeli politikában, azaz bal- és jobboldali kormányokat egyaránt támogattak, amíg azok a főbb követeléseiket elfogadták, de a vallásos szavazók a legtöbb, Izraelben komoly szerepet játszó kérdésben mégis jobbra húznak, és ráadásul a vallásosok körében is egyre növekvő szerepet játszanak a Nagy-Izraellel gondolata mellett elkötelezett, ideológiailag szélsőjobbhoz tartozó szavazók. A vallásos társadalmi csoportok szerepének növekedése jelentős mértékben annak köszönhető, hogy rend szerint jóval több gyermeket vállalnak, és bár gyakran van lemorzsolódás, azaz a gyermekek egy része szekularizálódik, többségük megtartja az erős vallásos elköteleződést, ami a baloldali, a szekularitás mellett elkötelezett pártok támogatását általában kizárja.”

(…) Az izraeli helyzet érdekessége, hogy társadalmilag mindenképpen lenne igény a baloldali politikára. Izrael ugyanis a vélhetően legegyenlőbb nyugati-típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált.

1979 óta folyamatosan nő a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, és egy 2013-as kutatás szerint Izraelben volt a legnagyobb a szakadék a felső 10% és a középső decilis jövedelme, illetve a középső decilis és az alsó 10% között. Emellett a segélyek/újraelosztó mechanizmusok hatása a háztartások jövedelmére itt volt a legalacsonyabb az USA után (érdekes ezen a ponton arra is utalni, hogy a 2005-ös adat szerint akkor Magyarországon volt Svédország után a legnagyobb az alacsonyabb jövedelműek irányába történő állami újraelosztás hatása). Más szóval a szociálpolitika hatása az eleve nagyszabású piaci egyenlőtlenségre minimális volt. Ez együtt járt a gazdasági periférián élők növekvő nélkülözésével, például a gyermekszegénység növekedésével is. Az alapvető trendet más kutatások is megerősítették.

2011-ben végül átmenetileg, de kitört a felgyülemlett szociális frusztráció és egy nagyszabású, az Occupy Wall Street-et pár héttel megelőző hatalmas demonstrációban, és egy azt követő sátoros tiltakozásban öltött testet. A legnagyobb, országszerte koordinált tüntetés keretében csak Tel Avivban 300 ezren mentek az utcára, ami egy 8,5 milliós, számtalan törésvonal mentén megosztott társadalomban igen jelentős szám (a balos Tel Avivhoz képest a többi városban rendezett tüntetés jóval kisebb volt). A tüntetők a mindennapi létfenntartás nehézségei, a drága megélhetés, azon belül különösen a magas lakhatási költségek ellen tiltakoztak. Egyúttal azonban a sajtóbeszámolók szerint azért is különleges volt a demonstrációsorozat, mert a baloldali túlsúly ellenére különböző hátterű demográfiai csoportokat mozgatott meg, beleértve a szegény vallásosokat, az alsó rétegekben jelentősen felülreprezentált szefárd zsidókat, valamint az izraeli arabokat is.

Orbánhoz hasonlóan Netanjahu is kiemelten fogékony a közhangulatra, és ezért az egyébiránt erősen neoliberális politikát folytató, a rendőrség vádjai szerint a gazdasági vezetőkkel a korrupcióig elmenő jó viszonyt ápoló miniszterelnök kormánya is reagált tárgyalással és némi kisebb engedménnyel (amellett, hogy pártja, a Likud folyamatosan a népszerűtlen baloldalra akarta rátolni a tüntetéssorozatot).

A tüntetés egyik szervezője, a 2011-ben mindössze 26 éves Stav Shaffir nem sokkal később a Munkáspárt színeiben a legfiatalabb női parlamenti képviselő lett Izrael történetében, és sokan a baloldal új leendő csillagát látják benne. Shaffir 2015-ben egy elhíresült beszédben egy ürességtől kongó ülésteremben, néhány rá sem hederítő kormánypárti képviselő jelenlétében élesen ment neki a jobboldalnak a növekvő egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a burjánzó korrupció miatt, megfogalmazva azt a krédót, amely miatt egyesek a baloldal legfőbb reményének látják: „Ne oktassatok ki minket a cionizmusról, mert az igazi cionizmus azt jelenti, hogy egyenlően osztjuk fel a költségvetést az állam összes polgára között. Az igazi cionizmus azt jelenti, hogy gondoskodunk a gyengékről. Az igazi cionizmus a szolidaritás, nem csak a harcban, hanem a mindennapi életben is.”

Egyelőre azonban mind Shaffir komolyabb szerepe, mind a baloldali fordulat ígérete a jövő zenéje.

Az izraeli közéletben és pártpolitikában a biztonságpolitikai diskurzus változatlanul mindent dominál, és nincs kilátás arra, hogy a vitathatatlan szociális feszültségek képesek lesznek felülírni annak primátusát.

Amíg az izraeli választók szemében a jobboldal jelentősen kompetensebbnek tűnik e téren, addig a baloldal legfeljebb egy nagyon széles bázison nyugvó koalíció keretében tud labdába rúgni, és azon belül sem valószínű, hogy vezető szerepet tudna betölteni.

Ezért miközben a fiatal munkáspárti képviselő Shaffir szenvedélyes baloldali beszéde után két évvel egy, a párthoz frissen csatlakozott, alapvetően jobboldali férfit választottak a párt élére, a kisebbik (és baloldali szemmel sok tekintetben ígéretesebb) baloldali pártnál, a Meretznél is fordulat következett be, és a közelmúltban a párton belüli versenyben a szélsőbal jelöltjével szemben egy pragmatikus és dinamikus jelölt, a 41 éves Tamar Zandberg nyerte el a pártelnöki pozíciót, azzal az ígérettel, hogy némi középre fordulással kormányképessé teszi a balszélre szorult és alacsony támogatottságot élvező formációt. Alig pár héttel később azonban Zandberg botrányba keveredett, amikor a cáfolata ellenére megerősítést nyert, hogy kampányát egy, a szélsőjobbnak dolgozó, a baloldal démonizálásában és lejáratásában korábban élen járó spin doctor segítette. Bár a hasonlat korántsem tökéletes, de azért ez mégis egy kicsit olyan, mintha Magyarországon úgy nyerné el valaki egy baloldali párt vezetését, hogy Habony Árpád titokban tanácsot ad neki. Ebből is látszik: az izraeli baloldal előtt még rögös út áll.