Terror és történelmi igazságtalanságok

A mumbai terrortámadás után India megfenyegette Pakisztánt, hogy ha nem tudja, vagy nem akarja felszámolni a területén működő terrorista szervezeteket, akkor nem tartja tiszteletben Pakisztán szuverenitását, és katonákat küld az országba. 

Forrás: Globusz.net

 

Arundhati Roy indiai írónő a The Guardianben megjelent cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy a terrorizmus elleni fegyveres harc nem lehet sikeres: a szélsőséges eszmék csak akkor számolhatók fel, ha történelmi igazságot szolgáltatnak a pakisztáni muszlimoknak. Salman Rushdie brit-indiai író az indiai Outlookban száll szembe Roy tézisével. Szerinte a terroristák célja a hatalom megszerzése, és ha sikerülne is kompenzálni a történelmi igazságtalanságokat, a szélsőségesek akkor sem cserélnék kapára a bombát.

Roy emlékeztet rá, hogy a mumbai terrortámadás után rendkívül feszültté vált India és Pakisztán viszonya. India kilátásba helyezte, hogy ha a pakisztáni kormány nem tud vagy nem akar fellépni az országa területén működő terrorista szervezetekkel szemben, akkor India nem tartja tiszteletben Pakisztán szuverenitását, és csapatokat küld a szélsőségeses csoportok felszámolására. John McCain nyomatékot adott az indiai követelésnek: arra figyelmeztette Pakisztánt, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik közbe, ha India saját kézbe veszi a pakisztáni terroristahálózat felszámolásának ügyét. Az amerikai szenátor másokhoz hasonlóan India szeptember 11-éjének nevezte a mumbai támadást. A demokráciában felnőtt indiai elit pedig egyre radiálisabban követeli a pakisztáni rendőrállam bevezetését.

Roy felháborítónak tartja, hogy a hírcsatornák csak az előkelő szállodák gazdag nyugati áldozatiról számoltak be, azt sugallva, mintha a terroristák által lemészárolt helyi lakosok nem is számítanának.

Az igazi problémának azonban a szélsőségesek elleni harccal kapcsolatban elterjedt nézeteket tartja. A terrorizmussal kapcsolatos ismertebb elméletek Roy szerint két nagy csoportra oszthatók. Sokan úgy vélik, hogy a szélsőségesek – és elsősorban az iszlám fundamentalista radikálisok –  gyűlölete belső, vallási és ideológiai forrásokból táplálkozik. Az ilyen megközelítések értelmében a konkrét társadalmi, történeti és politikai viszonyoknak vajmi kevés szerepe van a terrorizmus kialakulásában. Kétségtelen, hogy a szélsőségesek egy részének gondolkozásmódjára illik a leírás: az öngyilkos merényleteket a zsidók, a síiták és a demokrácia elleni szent élet-halál harccal igazoló fundamentalistákra.

A másik magyarázat is elfogadhatatlannak ítéli az erőszakot, de a terroristák megértésében a körülményekből indul ki: abból a politikai és társadalmi kontextusból, amelyben a szélsőséges eszmék kialakulnak. Ezek az elméletek Roy szerint képesek a terrorizmus valódi okainak feltárására. A szélsőségesek egy jelentős része ugyanis nem született vallási fanatikus. A terroristák többsége a társadalmi-politikai körülmények hatására kerül a szélsőséges csoportok vonzáskörébe. Az egyik indiai adó által telefonon megkérdezett mumbai terrorista is a kilencvenes évekbeli muszlimok elleni akciókat és Kasmírt hozta fel indítékul.

Roy szerint a pakisztáni terrorizmusért először is a brit gyarmatosítók tehetők felelőssé. Az egykori gyarmat szétszakadásakor összesen nyolcmillió muszlim és hindu menekült el Indiából illetve Pakisztánból, hátrahagyva minden ingóságát. Az Egyesült Államok is hibás a kialakult helyzetért: az afganisztáni háborúk során destabilizálta a térséget. Most azokkal az iszlámista szervezetekkel harcol, amelyeket a Szovjetunió elleni harcban ő maga hívott életre. „A terrorista kiképzők, az agitátor mollák, és a világuralomra törő iszlámista fanatikusok elsősorban a két afganisztáni háború termékei.” A történelmi háttér ismeretében adhatunk választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehet úrrá lenni a mostani válságon – véli Roy.

Az Egyesült Államok által indított terrorizmus elleni háború nem vezetett sikerre: Amerika minden katonáját leköti az iraki és az afganisztáni hadszíntér. Részben az egekbe szökő hadikiadásoknak köszönhetően a gazdaság romokban áll – mintha csak valóra vált volna a terroristák vágyálma. Ezért Roy szerint Indiának nem szabad az amerikai receptet követnie.

„Ha Pakisztán összeomlik, akkor kis csoportok kezébe kerül a hatalom – és a nukleáris arzenál.” Ez aligha állhat India – és az Egyesült Államoknak – érdekében. Pakisztán destabilizálása tulajdonképpen a szélsőségesek malmára hajtják a vizet: az ország területén működő terrorista szervezetek a pakisztáni államot is riválisnak tekintik. És azt sem bánják, ha néhányan elesnek – sőt, a „mártírok” csak erősítik a terroristák legitimitását. „A terrorizmus ellen az igazságtétellel kell harcolni – különben polgárháborús helyzet áll elő.”

Salman Rushdie, aki 1988-ban Homeini ajatollah gyilkosságra felszólító fatvája ellen Nagy-Britanniába menekült, az angol nyelvű indiai Outlook magazin hasábjain száll szembe [1] Roy véleményével.

„Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a terrortámadás célpontja nem Mumbai, hanem Bombay volt” – írja Rushdie, arra utalva, hogy a szélsőséges fegyveresek célpontja a nyugati civilizációt képviselő város volt.

Rushdie korántsem olyan megértő Pakisztánnal szemben, mint Roy. A brit-indiai író képmutatással vádolja a pakisztáni kormányt, aki nem hajlandó elismerni, hogy a terroristák korábban az ország vezetésének támogatását élvezték. Pakisztánban a fél évszázados függetlenség alatt nem sikerült stabil demokráciát kialakítani. A vezetés korrupt, a titkosszolgálatok együttműködnek a szélsőségesekkel. Az iszlám szélsőségesek egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A mumbai terrortámadást Royhoz hasonlóan sokan a történelmi igazságtalanságok következményeként értékelték. Főleg a baloldalon terjedtek el az erőszakért a pakisztáni elmaradottságot és Kasmír megszállását okoló elméletek. Rushdie szerint azonban a terrorizmusnak semmi köze a történelmi igazságtalanságokhoz. „Az iszlám pakisztáni politikai térnyerésének semmi köze az  1947-es sérelmekhez.”

„Tegyük a szívünkre a kezünket: ha Kasmír kérdése holnap rendeződne, ha Izrael és Palesztina tartós békét kötne, akkor vajon feloszlana az al-Kaida?” Rushdie szerint senki sem gondolhatja komolyan, hogy az iszlámista terroristák kapára cserélnék a fegyvereket. A szélsőségesek ugyanis nem békét, nem a történelmi igazságtalanságok kiigazítását, hanem hatalmat akarnak.

Rushdie különösen visszataszítónak érzi Roy a médiával kapcsolatos megjegyzéseit, amelyek azt sugallják, hogy a sajtó csak a nyugati áldozatokkal törődött, a terroristák helyi áldozatival nem: a lapok, a televíziók és a rádiók egyaránt megemlékeztek az indiai halottakról, és arról is beszámoltak, hogy többen hősiesen védték a szállók vendégeit. Abban pedig semmi különös – és semmilyen politikai hátsó szándék – nincsen, hogy a hírcsatornák elsősorban az égő hoteleket mutatták.

„Az igazi és fontos kérdés az, hogy hogyan viszonyuljon az új indiai elnök Pakisztánhoz” – írja Rushdie. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Pakisztánban egyre erősebbek a terrorszervezetek. A brit titkosszolgálatok jelentése szerint a Nagy-Britanniában leleplezett terrortámadások háromnegyede pakisztáni csoportokhoz kötődik. Az al-Kaida, a tálibok és egyéb terrorszervezetek egyaránt Pakisztánban rendezték be főhadiszállásukat.

A megoldás szerinte az lehetne, hogy az Egyesült Államok szigorú feltételekhez köti a Pakisztánnak nyújtott segélyeket: ha nem lép fel a szélsőséges szervezetek ellen, akkor nem folyósítják a támogatást.