Magyar László András: Chanuka

Chanuka estéjén, villamosra várva a Nyugatinál, láttam, amint odaát, a Skála-Metró előtt, egy stilizált, kivilágított menóra tövében néhány kipás, részint pajeszos fiatalember táncolt és énekelt. Ők voltak a zsidók. 

Forrás: Élet és Irodalom

 

Nagyjából ötven érdeklődő szemlélte őket elnéző mosollyal. A gyülekezetre tíz rendőr vigyázott. Budapest többi ötvenezer zsidója – zsidó az, akit annak tartanak – ez alatt otthon üldögélt, többnyire színes gömbökkel, szaloncukorral, égett csillagszórókkal díszített karácsonyfája árnyékában, zsidónak tartott, illetve keresztény házastársa mellett, és az előző napi halászlé- és töltöttkáposzta-maradékot eszegette, olvasgatott, vagy éppen a tévét bámulta. Góg és Magóg, valamint a Messiás ideje nyilvánvalóan nem érkezett még el.

A magyar zsidóknak láthatóan sikerült asszimilálódniok. Ez bizonyos szempontból nagy, bár kényszerű sikernek, bizonyos szempontból pedig nagy, ám elkerülhető tragédiának tekinthető. Mindkettő a magyar zsidók szempontja lehet. Száz esztendeje még 850 ezer zsidó élt a néhai Magyar Birodalomban. Időközben körülbelül félmilliót meggyilkoltak a – kik is? -, nos hát: a gonosz emberek. Nagyjából háromszázezer egykori magyar zsidó leszármazottai pedig a világ négy sarkában élnek. (Sokuk azt sem sejti, honnét eredtek ősei, mások sejtik, de szégyellik, megint mások tudják, mégis büszkék rá). Állítólag tehát ötvenezren maradtunk e szép hazában, Isten kalapjának bokrétájában, a választott és elátkozott népből. Kevesen vagy túl sokan? – ismét csak szempont kérdése.

Az európai – köztük a magyar – zsidók célja a XVIII. század óta az, hogy megszabaduljanak zsidóságuktól. Sokáig próbálkoztak ennek érdekében egyéni asszimilációval (kikeresztelkedés, belépés valamely katolikus szerzetbe vagy állami erőszakszervezetbe, vegyes házasság, társadalmi mozgalmakban való részvétel, eredeti tőkefelhalmozás, művészet, tudomány, egyetemi katedra, bárói cím, kommunizmus stb.), de ezek az utak sorra kudarcot vallottak. Az egyéni asszimiláció korszakát a holokauszt zárta le. E lezáródás ajtócsapódásokban – vagonajtók, börtönajtók és krematóriumajtók csapódásában – inkarnálódott, vagyis megfellebbezhetetlennek bizonyult. Izrael szerintem – és ezt nem teljesen én találtam ki – a zsidóság legutolsó kétségbeesett asszimilációs kísérlete. Izraelben a zsidók ugyanis nem egyénileg, hanem együttesen próbáltak és próbálnak asszimilálódni, olyanok lenni, mint a többi nép, vagyis ugyanolyan erősek, erőszakosak, hatalmasak, elnyomók, nacionalisták, mint a normális népek. Ezért alapították Izraelt, amely e vágyakat álomszerűen és egyértelműen valósítja meg. (Izrael három elméleti atyja Natonek József, Herzl Tivadar és Max Nordau egyébként – nem véletlenül – a magyarországi németséghez asszimilálódott, ezért Magyarországról kiutált magyar zsidó volt!) Annyi valóban bizonyos, hogy egy olyan zsidó, aki a többségi társadalomhoz tartozik, és aki az államhatalmat gyakorolja, valójában nem zsidó többé. A zsidóság lényege ugyanis az, hogy olyan társadalmi közegben él az ember, amelyik ellenséges vele. Talán az arabok ezt az ősi igényt pótolják Izraelben.

A magyar zsidók viszont – mármint akiket annak tartanak – nem alapítanak saját államot, hanem a karácsonyfa alatt üldögélnek. Pedig jól tudják, hogy a zsidók eddigi története minden zsidót mélyen érint, illetve, hogy az efféle történeteket egyáltalán nem lehetséges úgy levetni, mint valami kopott, szégyellni való és vérfoltos kabátot. Én legalábbis, a magam részéről, hiába az egykor reményteli módon fejemre csorgatott keresztvíz, nem tudok szabadulni ettől a történettől, amely a saját, egyéni kis életemben és a magyar kultúra életében egyaránt fontos szerepet játszott, és játszik ma is. Már ahogy az az efféle régi históriákkal lenni szokott.

A menóra alatt pedig tovább táncol a néhány kipás. Rendőrök vigyáznak rájuk. A magyar zsidó ugyanis – nem az, akit annak tartanak, hanem az ilyen kipás, táncolós – kiveszőfélben lévő species, és mint ilyen, érték: nemzeti örökségünk része.