Ég veled, TGM

E sorok írói mindenekelőtt magyarázattal tartoznak. Egy írásra kívánunk reflektálni, amely a Népszabadságban jelent meg, ám válaszunkat – az írott és íratlan sajtószokásokkal ellentétesen, mégis legjobb lelkiismeretünk szerint – az ÉS-ben tesszük közzé. 

Forrás: Élet és Irodalom

 

A Népszabadság olyan írást hozott le, amelyet mértékadó lap – legalábbis a civilizált világban – aligha jelentetett volna meg. A megjelent írással kapcsolatos kifogásunk nem az, hogy tartalma vitatható, s mást állít dolgokról, mint amit jelen írás szerzői gondolnak. Épp ellenkezőleg: problémánk az, hogy a cikk nem vitatható, mivel állításai távol a tényektől, minden érvet és okfejtést nélkülöznek, s csupán elfogult, gyűlölködő vezényszó­lamokat, felületes és felszínes lózungokat, mindenkit és mindent elítélő üres közhelyeket tartalmaznak. Ez a hangnem eddig más orgánumok privilégiuma volt, ám mostantól – úgy látszik – a nagy versenyfutásban a Népszabadság is fórumává vált az efféle hőbörgésnek. Ehhez nem szeretnénk asszisztálni.

A filozófus ítélőszék elé ülteti a teljes magyar baloldali és liberális értelmiséget, és azonmód ki is mondja a megsemmisítő, kollektív ítéletet: meghunyászkodóak és gyávák vagyunk, tudatlanok és ostobák, elárultuk a baloldalt, a liberalizmust és a humanizmus alapvető értékeit is. Írása igazi antiintellektuális teljesítmény: okfejtés nincs, kollektív ítélkezés annál inkább. Aki nem úgy látja a világ dolgait, ahogy ő, az az értelmiségi létét feladó, érdekvezérelt bértollnok. A kiüresedett magyar valóság egyetlen szerencséje, hogy morális instanciaként, a tisztesség, a becsület és az intellektualitás etalonjaként itt van közöttünk ő.

Mert a szerző szerint „felháborodásra nincs kevesebb ok, mint Bálint György korában”, vagyis amikor munkaszolgálatra hurcolt emberek pusztultak el százezer szám, miként maga Bálint György is. Nem kevesebb mégis, az ok?!

A megjelent írással nemcsak az a baj, hogy TGM felruházta önmagát az igazság egyedüli letéteményesének címével, hogy alaptalanul minősítget, sérteget és vádol, hogy megfelelő tájékozottság híján foglal állást szakmai kérdésekben, hanem az is, hogy a retorikai hatás kedvéért rendre feláldozza az igazságot. Az írástudók újabb árulása hemzseg a csúsztatásoktól.

Az elmúlt hónapokban zajló sztrájkok melletti baloldali szolidaritást hiányolva, hogy a miniszterelnök baloldali elkötelezettségét kellő retorikai éllel kérdőjelezhesse meg, „világviszonylatban egyedülállóan szigorúnak” nevezi, a magyar sztrájktörvényt. Ha így volna, joggal adódna a kérdés, hogy miféle baloldali pártelnök az, aki nemhogy a munkavállalók jogainak kiterjesztését, de azok további korlátozását szorgalmazza. Csakhogy a valóságban egészen másképpen áll a helyzet! A magyar sztrájktörvény világviszonylatban is a legliberálisabbak közül való, aminek történelmi okai vannak. Az átmenet hazai sajátosságai következtében ugyanis a sztrájkjog demokratikus szabályozása az egyik legelső és legfontosabb rendszerváltó törvény lett, amelyet 1989. április 12-én fogadott el a még pártállami parlament. Megalkotásában az első demokratikus szakszervezet, a TDDSZ játszotta a vezető szerepet, elfogadtatása fontos erőpróba volt az összes, éppen akkor éledező demokratikus politikai és civil szervezet számára. A törvény fontos lépés volt, nem csupán a munkavállalói érdekérvényesítés, hanem a liberalizmus és a szabadság eszméjének győzelemre segítéséért vívott küzdelemben is. Így történhetett, hogy a pártállami parlament világviszonylatban is a legliberálisabbak között számon tartott, mindenféle demokratikus próbát kiálló törvényt fogadott el a sztrájkjog szabályozására, ami a demokratikus átalakulás egyik mérföldköve, a demokratikus erők fontos győzelme volt. A húsz évvel ezelőtt alkotott, és mind a mai napig hatályos törvény azonban magán viseli fogantatásának minden pozitívumát és negatívumát. Számos olyan kérdést – mindenekelőtt az elégséges szolgáltatás problémáját – sem szabályoz, amelyekre pedig feltétlenül szükség lenne. Nem a munkavállalók jogainak korlátozása, hanem a jogbiztonság és a törvényes rend megőrzése érdekében.

Elméletileg és metodológiailag is megengedhetetlen az a „nagyvonalúság”, ahogyan TGM megpróbálja összemosni a „közlekedési dolgozók” tavalyi érdekérvényesítési akcióit. Mert bár az igaz, hogy a VDSZSZ folyamatosan kinyilvánította szolidaritását a légi közlekedésben dolgozók munkabeszüntetési akciójával, és jelentős erőfeszítéseket tett a két munkabeszüntetés közvéleménybeli összemosása érdekében, ezen túl azonban nem sok közös jegyet találhatunk a két párhuzamosan zajló sztrájk között. A légi közlekedésben dolgozók munkáltatója egy hatalmas, feltehetően jelentős nyereséggel működő multi, a dolgozók pedig a leghagyományosabb munkavállalói jogok érvényesítésért léptek sztrájkba: magasabb bérekért, munkakörülményeik javításáért, humánusabb bánásmódért. Okkal és joggal gondoltak arra, hogy méltányos volna, ha a munkáltató az általa évente zsebre tett jelentős nyereségből egy kicsit többet áldozna a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítására.

De vajon mire gondolt a VDSZSZ-be tömörülő néhány száz vasutas akkor, amikor az évről évre hatalmas veszteséget produkáló állami vállalat egyik üzletágának sikeres privatizációjából követelte a MÁV összes munkavállalójának vélt jussát? És vajon miért nem gondoltak arra, ha a privatizációs bevételből fejenként 250 ezer forint jár a MÁV összes dolgozójának, akkor a veszteséget is hasonlóképpen kellene szétteríteni a munkavállalók között? Túl azon, hogy a jelenlegi jogszabályok egész egyszerűen nem adnak lehetőséget a VDSZSZ követelésének teljesítésére, nehéz elfogadhatóan érvelni amellett, hogy miközben a vállalat veszteségeiből eredő milliárdos terheket kizárólag az állam, illetve ezen keresztül az adófizető állampolgárok viselik, a nagyritkán csurranó-cseppenő plusz bevételeket nem a szolgáltatások fejlesztésére, illetve a veszteség csökkentésére fordítják. TGM szerint „normális esetben, európai alapesetben a VDSZSZ maga mögött tudhatta volna a balközép és a baloldal támogatását”. Ismeretesek a vasúti dolgozók áldatlan munkakörülményei, ismeretes az ágazati jövedelmek fájdalmasan alacsony szintje is. Az is tény, hogy a magyarországi munkavállalók érdekérvényesítési képessége nagyon gyenge, a sztrájk fegyveréhez pedig nemzetközi összehasonlításban is igen-igen ritkán nyúlnak. Ám önmagában ez sem indokolja, hogy a hazai baloldal mérlegelés nélkül álljon egy-egy sztrájkkezdeményezés mögé. A baloldalnak „európai alapesetben” sem az a kötelessége, hogy automatikusan támogasson minden munkabeszüntetést, hanem hogy higgadtan mérlegelje, az akció valóban a munkavállalói érdekérvényesítés célját szolgálja-e. Dönteni pedig ezt követően kell arról, hogy szolidaritást vállal-e az akcióval. Hogy a VDSZSZ sztrájkköveteléseivel súlyos problémák lehettek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem csupán a TGM által egyszer s mindenkorra leírt hazai balliberális értelmiség, hanem a vasúti dolgozók döntő többségét tömörítő másik hat szakszervezet sem vállalt közösséget a munkabeszüntetéssel. A VDSZSZ radikális követelései és az ezek elérése érdekében alkalmazott eszközök jól láthatóan azok körében sem találnak támogatásra, akiknek érdekeit képviselni hivatottak. „Gaskó azért ellenszenves az elfogult szemellenzős szocpárthí­veknek, mert együttműködött a parlamenti és a parlamenten kívüli jobboldallal, és a csakugyan rémséges Orvosi Kamarával” – írja TGM, és ebben valószínűleg igaza van. Az ellenszenv indoklásához azonban nevezzük nevén a dolgokat: a VDSZSZ nem egyszerűen a „parlamenten kívüli”, hanem a radikális, rasszista, kirekesztő szélsőjobboldallal, valamint az egészségügy átalakítását tűzzel-vassal akadályozó, a jelenlegi feudális és pazarló rendszer fenntartásában maradéktalanul érdekelt Orvosi Kamarával és azzal a jobboldallal működött együtt, amelynek nem titkolt célja a folyamatos bizonytalanság és káosz fenntartása az országban. Amikor pedig, néhány nappal a vasutassztrájk meghirdetése előtt a Fidesz elnöke videoüzenetben tette közhírré, hogy a kormánybuktatást sztrájkokkal és tüntetésekkel kell elérni, akkor végképp nem kellett szemellenzős szocpártinak lenni ahhoz, hogy valaki politikai megfontolásokat sejtsen a sztrájkfelhívás mögött.

A szerző állítása, mely szerint „a szocialista kormány fönn akarja tartani az egyszínű gettóiskolákat”, éppen olyan megalapozatlan és igazságtalan, mint annak kijelentése, hogy a „szocialista kormány becikkelyezte a lex Monok mondatait”. Mint ahogy nem felelnek meg a valóságnak a balliberális értelmiség oktatási és szociális kérdésekben való lapításáról szóló vádak sem. Miközben mindannyian tudjuk, hogy az oktatásban érvényesülő szegregáció az egyik legsúlyosabb megoldásra váró társadalmi probléma, amelyre nem lehet annyi erőforrást összevonni, hogy ne lenne szükség még többre, azt is látnunk kell, hogy a szocialista-liberális kormányok erőfeszítéseket tettek a szegregáció mérséklésére. A lehetőségekhez képest bővíteni próbálják a rendelkezésre álló forrásokat, igyekeznek megfelelő jogszabályi környezetet és a cél elérését segítő ösztönzőket építeni a rendszerbe. Hogy jó helyen és megfelelő módszerekkel keresik-e a megoldást, az nyilván vitatható, azt állítani azonban, hogy „a kormány fölhagyott a szegregáció leküzdésére irányuló erőfeszítésekkel” – igaztalan vádaskodás.

Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a szociális törvény módosításával a szocialista párt „becikkelyezte a lex Monok zengzetes mondatait”. Az odavetett szavak súlyos vádat takarnak; mivel a „Monoki Gondolat” alapvetően ellenkezik a demokratikus jogállam alkotmányos alapelveivel, ha a kormány valóban ezt foglalta volna törvénybe, akkor a jogállami normákat veszi semmibe. Az „Út a munkához” címen meghirdetett integrációs programot – amely a hátrányos helyzetűek számára 60 ezer új munkahely létesítését tűzte ki céljául – számos szakmai kritika érte, amelyek között bizonyára voltak megalapozottak és megalapozatlanok is. Ám, hogy a program tudatosan „kirekesztő, antiszociális és romaellenes lenne” és a Monoki Gondolat törvénybe iktatását jelentené – ez nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. Hogy nem létezik egyetlen üdvözítő megoldás a leszakadtak vagy éppen efelé haladók megsegítése ügyében, az éppen olyan egyértelmű, mint hogy a szociális rendszer és ezen belül a segélyezés mai szisztémája változtatásra szorul. Nem csupán a szakma és a kormány között, hanem a szakmán belül is rendkívül éles viták folynak az átalakítás elveiről és módjairól, gyökeresen eltérő szemléletek és megoldási javaslatok mérkőznek meg. A szenvedélyes vita alkalmanként sértegetésbe is torkollik, és időnként a hangnem is kifogásolható, az azonban fel sem merülhet, hogy a romák társadalmi integrációjáért tenni akarók a tudatos kirekesztés és romaellenesség vádjával illessék egymást, és ugyanígy méltánytalan ilyesmivel vádolni a kormányt.

Megmagyarázhatatlan és szégyellnivaló, hogy 2009 első napjaiban negyven honfitársunk fagyott meg a hidegben, és többségüket otthon, saját lakásában érte utol az embertelen halál. Ez a történet azonban számunkra mindenekelőtt a társadalmi szolidaritás végzetes hiányáról tanúskodik. Mert miközben nem vitás, hogy az ügyben számos tennivalója lenne az államnak (egyebek között az energiaszolgáltatók gátlástalanságának megfékezésében) az embertársaink sorsa iránti minimális érdeklődést és felelősségérzetet semmiféle kormányintézkedés, értelmiségi állásfoglalás nem helyettesítheti. A felelősség méltányos elosztása pedig fontos baloldali erény!

Nem felelnek meg a valóságnak a szerző azon állításai sem, melyek szerint a balliberális oldal érdektelenséggel és közönnyel vette tudomásul az Alkotmánybíróság döntését, amely megakadályozta a bejegyzett élettársi kapcsolat melegekre történő kiterjesztését, és a tényt, hogy a köztársasági elnök nem írta alá a családon belüli erőszak elkövetőit távol tartó törvényt. Azon túl, hogy a helyzet, különösen az utóbbi kérdésben, közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan ezt TGM láttatni kívánja, mindkét eset széles körű tiltakozást váltott ki, baloldali és liberális szakértők és laikusok körében, a miniszterelnök maga is többször kritizálta az Ab és a köztársasági elnök döntését.

TGM cikkét „Izrael Állam gyalázatos gázai akciójára” futtatja ki. Richard Falkot idézi, az ENSZ emberi jogi megbízottját, aki az emberiség elleni bűncselekménynek nevezi az izraeli katonai válaszlépést. Pedig idézhetne azoktól is, akik ellenkezőképpen látják a helyzetet, és akik az ENSZ szerepét legkevesebb szégyenteljesnek, elfogadhatatlannak és gátlástalanul elfogultnak tartják. Ám TGM nem szereti a disputát, csak azt idézi, akivel egy követ fúj. Hangja a nyugat-európai szélsőbaloldali és a hazai szélsőjobboldali antiszemitizmus és Izrael-ellenesség visszhangja. Így ír: „jobb körökben a Hamász (tagadhatatlan) nőgyűlöletéről és teokratikus, továbbá harcias hajlamairól szokás brekegni. Pedig ez most teljesen érdektelen.” A Hamász egyetlen baja tehát a (tagadhatatlan) nőgyűlölet, aki pedig a Hamász harcias hajlamairól szól, az brekeg, magyarán összevissza beszél, hülyeségeket mond. Érdektelen tehát, hogy a (tagadhatatlanul) nőgyűlölő Hamász férfi-, asszony- és gyermekgyűlölőként hosszú éveken át sok ezer rakétával lőtte az izraeli településeket. És érdektelen az is, hogy az iszlamizmust állami ideológia rangjára emelő, még az arab világ egy részében is a legközönségesebb terrorszervezetként számon tartott, leginkább Iránból pénzelt Hamász ideológusai Izrael leradírozását, a zsidó állam megsemmisítését s a zsidó lakosság elpusztítását hirdették meg. Mint ahogy TGM szerint az sem számít, hogy a (tagadhatatlanul) nőgyűlölő Hamász halálkultuszát apró gyerekek fegyveres kiképzésével alapozzák meg, hogy aztán élő pajzsként vagy öngyilkos merénylőként vessék be őket. Említést sem érdemel a felrobbantott iskolabuszok, diszkók története, a délelőtti piac mészárszékké alakítása. És érdektelen az is, hogy a (tagadhatatlanul) nőgyűlölő Hamász hol terhes asszonyok derekára erősített dinamitokkal, hol izraeli hadifoglyokon állatias módszerekkel végrehajtott kínzásokkal veszi fel a harcot a cionista Izraellel szemben.

TGM, a filozófus mindössze az ok-okozat elvét és törvényszerűsé­gét tagadja meg, az általa sugallt világkép a végtelenségig leegyszerűsített.

Izrael gázai offenzívája kapcsán pedig végképp ledobja magáról a józan értelmiségi utolsó megmaradt ruhafoszlányait a szerző. Szögezzük le: a probléma nem Izraelt támadó kritikájával van. Ez önmagában teljesen természetes volna, hiszen minden ország – így Izrael is – adhat bőven okot a kritikára. Ám TGM nem kritizál, hanem rágalmaz. A kritikához ugyanis argumentum is szükségeltetik, az argumentumhoz pedig a vitatott tárgy ismerete. Az írás azonban arról tanúskodik, hogy soha nem tanulmányozta alaposabban az izraeli-palesztin konfliktust, nincs tisztában a katonai és biztonsági kockázatelemzés szabályaival, a katonai topográfiával, fogalma sincs az iszlamista mozgalmak dinamikájáról, Irán szerepéről és befolyásáról a régióban, a hadviselést szabályozó nemzetközi jogról, a Hamász által – iráni segítséggel – a Gázai övezetben kiépített katonai infrastruktúráról. Mégis magabiztosan és ellentmondást nem tűrően hirdet ítéletet. Mi természetesen  nem  vállalkozunk arra, hogy – TGM-hez hasonlóan – „hajszálpontos” ítéletet mondjunk a válságról. Csupán szeretnénk rámutatni néhány olyan alapvető szempontra, amelyek figyelembevétele nélkül mindennemű véleményalkotás a konfliktus kapcsán dilettáns hangulatkeltés marad.

A szerző számára említést sem érdemel, hogy a terrormozgalom – alapító okiratában is felvállalt – célja egy iszlám állam létrehozása és Izrael eltörlése. Míg a Hamásszal szemben megértő és megengedő, Izraellel szemben – melyet szerinte „évtizedek óta korlátolt katonák és titkosszolgálati káderek vezetnek” – TGM már nem ilyen árnyalt. Szavai szerint Izrael „a neki kiszolgáltatott palesztin lakosságot gyötri, támadja, éhezteti; elrabolja a földjét; megalázza, sértegeti, kénye-kedve szerint bünteti; politikusait bebörtönzi, az arab foglyokat kínozza. (…) Most pedig az izraeli hadsereg bestiális kegyetlenségű terrortámadást intéz a védtelen gázai övezet ellen, halomra gyilkolja a civil lakosságot.”

A TGM által nélkülözött tények, azonban egészen másról tájékoztatnak. A szerző szerint „védtelen gázai övezetben” immár harmadik hete kénytelen a világ egyik legjobb hadserege „bestiális kegyetlenséggel” harcolni, ami arra utal, hogy annyira mégsem védtelen ez a 15×40 km-es földsáv. Ellenkező esetben a háború már régen befejeződött volna, kiváltképp, ha a világ egyik legfejlettebb hadserege válogatás nélkül söpörte volna el az előtte lévő akadályokat.

Egyetlen szóval sem tesz említést arról a több száz, 15 méterrel a föld alatt húzódó, akár 800 méteres hosszúságot is elérő alagutakból álló rendszerről, melyet többek között az Iránból származó fegyverek becsempészésére hoztak létre. Nem beszél a védelmi infrastruktúráról, a felhalmozott fegyverek mennyiségéről és minőségéről sem. A Hamász először 2006-ban használta a 20,4 km-es hatótávolságú Grad/Katyusa rakétákat, amelyekkel először volt képes elérni az izraeli Askelon városát. Ez az aprócska tény 200 000-ről félmillióra (!) növelte a rakéták hatósugarába került izraeli lakosok számát. A gázai offenzíva elindítása előtt néhány nappal az izraeli titkosszolgálat már arról informálta kormányát, hogy a Hamász még újabb, még fejlettebb rakétákra tett szert, melyek további izraeli városokat Asdódot, Kirjat-Gatot és Bersebát is elérik. És ezeken a településeken természetesen izraeli állampolgárok százezrei élnek, évek óta folyamatos fenyegetettségben és rettegésben. Úgy tűnik, TGM arról sem tud, hogy Izrael Gázából történő kivonulása óta 500 százalékkal (!) növekedett az övezetből Izraelbe kilőtt palesztin rakéták száma, és csupán a 2008. december derekán véget érő „tűzszünet” fél éve alatt 215 rakéta landolt Izrael földjén. Nem említi azt a számára ezek szerint jelentéktelen tényt sem, hogy a 2001 óta, mintegy 6000 (!) palesztin rakétatámadás, amely kifejezetten a civil lakosságra irányult, az egyik legalapvetőbb nemzetközi humanitárius szabályt, a megkülönbözetés szabályát sérti, és – a nemzetközi rendelkezések szerint – minden egyes esetben háborús bűncselekménynek tekintendő! Mint ahogy háborús bűncselekmény az a Hamász által alkalmazott gyakorlat is, hogy a katonai támadásokkal szemben emberi pajzzsal védekeznek. Arra azonban nem emlékszünk, hogy TGM vagy eszmetársai, netán a hithű muszlim polgárok kivonultak volna Európa utcáira ezek ellen, az évek óta tartó háborús bűncselekmények ellen tiltakozni.

És említésre sem méltó, mellékes körülmény a régió biztonságának egyik legnagyobb kihívása, az iszlamista mozgalmak és Irán között épülő – ideológiai, pénzügyi és fegyveres támogatásban kifejeződő – együttműködés ténye is. Ám ami TGM-et nem foglalkoztatja, az láthatóan a régióban élő arab államok egy részét nagyon is nyugtalanítja. Nem véletlen, hogy Hoszni Mubarak egyiptomi elnök az Európai Unió külügyminisztereinek delegációja előtt kijelentette: „a Hamász nem kerülhet ki győztesen ebből a harcból”. Karam Dzsaber, az egyiptomi Roz Al-Youssef hetilap szerkesztője pedig egyértelműen leszögezte, hogy „a Hamász felelős a palesztinok haláláért és pusztulásáért”, hozzátéve, hogy „reméljük, a Hamász vezetői felismerik, miszerint az irániak és a szírek érdekében vívnak pusztító háborút”.

TGM nem foglalkozik annak végiggondolásával sem, hogy vajon mennyivel lett volna felelősebb magatartás izraeli részről hagyni a Hamász megerősödését annyira, hogy azután jóval nagyobb véráldozatok árán – esetleg a szintén iráni hátterű Hezbollah északról indított támadása által harapófogóba szorítva – kelljen háborút vívnia. Korlátoltnak nevezi az izraeli katonai és titkosszolgálati vezetőket, miközben jól láthatóan a legalapvetőbb ténybeli és szakmai ismeretekkel sem rendelkezik annak megítéléséhez, hogy egy fegyveres kockázat mikor éri el azt a minőségi ugrást, amikortól már nem hárítható el, csak a jelenlegivel össze sem hasonlítható véráldozatok árán. Rosalyn Higgins, az International Court of Justice elnöke szerint az arányosságot nem egy adott, konkrétan elszenvedett kárhoz, hanem az agresszió teljes megszüntetéséhez viszonyítva kell megállapítani. A kérdést úgy kell feltennünk, hogy vajon Izraelnek meg kellene-e várnia, amíg az Izrael eltörlését úton-útfélen hangoztató Hamász-Hezbollah-Irán együttműködés olyan szintre jut, hogy célkitűzését immár sikerrel végre tudja hajtani, és teljes offenzívába kezd, mindkét oldalon a jelenleginél összehasonlíthatatlanul több civil életét áldozva fel? Nehéz és komoly kérdések ezek. Abból, hogy az izraeli hadsereg három hét alatt sem volt képes elérni célját (miközben katonai szempontból eddig nem érte kritika tevékenységét), a kívülálló – vagyis a Gázai övezet katonai, fegyveres megerősítésének tényeiben nem jártas – megfigyelő is arra következtethet, hogy ez a minőségi szint már közel volt.

Bár TGM megteszi, mi úgy gondoljuk, nem mehetünk el szó nélkül a mellett a tény mellett sem, hogy a Hamász régtől fogva alkalmaz gyermekeket katonai feladatra; izraeli katonák becserkészésére, elcsalogatására, netán felrobbantására. A Hamász által fenntartott televízióban rendszeres programok indoktrinálják a gyerekeket a mozgalom gyilkos céljainak érdekében, öngyilkos merénylőnek képezve ki őket. Mint ahogy az is közismert, hogy a Hamász – emberéleteket nem kímélve – szándékosan rejti civilek közé (iskolaudvarokra, kórházak, lakóházak épületeibe) katonai infrastruktúráját. A terrorista kultúrában ez még csak nem is álnok dolog, hiszen az emberélet szent ügyért – adott esetben egy másik állam elpusztításáért – való feláldozása a legmagasabb rangú vallási kötelesség. Nekünk azonban – saját erkölcsi értékrendünkre hagyatkozva – tudnunk kell, hogy a civil áldozatokra való hivatkozás meglehetősen szemforgató magatartás a Hamász részéről, és nem egyéb, mint a percepciómenedzsment kampány része, amelynek egyetlen célja, hogy a nemzetközi közvéleményt Izrael ellen fordítsák. Szomorú adat, de a tényekhez mégis hozzátartozik, hogy a palesztinok szerint 25, izraeli források szerint 20 százalékos civil halálozási arány átlagosnak tekinthető egy ilyen fegyveres konfliktus esetén, ami arról tanúskodik, hogy az izraeli hadsereg a világ legsűrűbben lakott térségének számító Gázai övezetben mindent megtesz a civil áldozatok minimalizálásáért. Azt a tényt pedig, hogy a civil áldozatok között – szívszorító módon – rendkívül magas a kiskorúak aránya, a gyerekek militáns átnevelésére irányuló Hamász-propagandán túl, azaz egyszerű demográfiai jelenség is magyarázza, hogy a gázai lakosság mintegy fele (!) 15 éven aluli.

Nem folytatjuk, legyen ebből ennyi is elég. Csupán TGM-hez hasonlóan, mi is búcsút intünk annak az egykor volt értelmiséginek, aki valamikor szellemes írásaival, társadalmi elkötelezettségével és aktivitásával maga is hozzájárult a demokratikus átmenethez. Ám aki mára önkritikátlan, mindenbe belekotnyeleskedő és mindenkit rendre kioktató, magamutogató közszereplő lett. Olyasféle értelmiségi, akit korábbi saját maga is joggal bírálhatna.