A radikális jobboldal ideológiai címkéi

Írta: Élet és Irodalom - Rovat: Hírek - lapszemle

A politikai közbeszéd szintjén a szélsőjobboldaliság jelenségét folytonos címkézési verseny veszi körül. Ennek nyomán egyes politikai irányzatokat vagy konkrét személyeket, szervezeteket és pártokat szokás különféle ideológiai jelzőkkel ellátni. A jobboldalon – és magán a szélsőjobboldalon – belül például egyre inkább nemzeti radikalizmusról beszélnek, amelyet a magyar eszmetörténetből ismert polgári radikalizmus és a népies eszmeáramlat valamiféle sajátosan kevert örökségeként igyekszik lefesteni. 

Forrás: Élet és Irodalom

 

Ezzel szemben a baloldalon változatos szókészlettel, fasisztának, neonácinak, újnyilasnak, rasszistának, antiszemitának vagy csak általánosságban szélsőségesnek nevezik azokat az eszmei tartalmakat, amelyekkel szemben meghatározzák önmaguk politikai gondolkodását.

Ezek a jelzők a politikai versenyben ugyan megállják a helyüket, közel sem alkalmasak azonban a hazai extrém jobboldal meglehetősen heterogén világának megértésére vagy akár megközelítő leírására. Semmit sem mondanak el az egyes eszmei elemek arányáról, és némiképp megtévesztő képet festenek az ideológiáról; a történelmi kontinuitás olyan képét idézik, amely torzítja a hazai radikális jobboldalról kialakult képet. A címkézési hajlam elfedi az ilyen szervezetek ideológiáinak közös elemeit, hasonlóságaikat és eltéréseiket. Az ezredforduló után újraformálódott hazai szélsőjobb kevés kérdésben tekinthető egységesnek. Találhatóak közöttük demokráciaellenes, militáns csoportok itt éppúgy, mint parlamenti részvételre pályázó pártok; nem egységesek sem az ellenségek meghatározásában, sem a célokról, sem pedig az eszközökről alkotott elképzeléseikben. Máshová kerülnek az ideológiai hangsúlyok, mások a retorikai eszközök, gyakoriak a viták, a veszekedések, a kölcsönös kiátkozások.

Mi lehet akkor a közös? Ha tüzetesebben vizsgálgatjuk a radikális szervezetek és az önjáró véleményformálók ideológiáját, egyfajta torz konzervativizmusképre bukkanhatunk. A konzervativizmust csak mint merev, a tradíciók és szokások kizárólagosságát hirdető ideológiát képesek értelmezni, a „minden rossz, ami új” bornírt dogmatikájaként. Az általuk létrehozott szövegek olvasásakor feltűnhet, hogy mennyire központi eleme retorikájuknak a nemzeti hagyományokra, értékekre és a tradíciókra való hivatkozás, amelyek a nemzet létezésnek magvát alkotják; ez a fajta beszédmód voltaképpen a radikális jobboldal politikaképének egyik központi elemeként jelenik meg. Sajátos, hogy a tradíciókról és értékekről folyó radikális jobboldali diskurzus elsősorban hiányként közelíti meg témáját. Az extrém jobboldali beszéd a hagyományokat csak negatív kontextusban mint a pusztulás vagy elmúlás tárgyait képes bemutatni. Az élő vagy megélt hagyományokról voltaképpen nincs mondanivalója, képtelen a megszűnésen kívül más mezőben értelmezni őket. A megszokott toposzok szerint a nemzet hanyatló állapotban van, elfajul, korcsosul, értékeit és hagyományait eldobja, elfelejti, helyettük pedig a fogyasztói társadalom tudatformálásának és manipulálásának tárgya lesz, öntudatlan rabszolgává, a nagytőke és multinacionális vállalatok által a nemzet sajátosságaitól elszigetelt, engedelmes eszközzé válik. Az értékválság a társadalom alapvető intézményeit sújtja: a család intézménye szétesik a parttalan liberalizmus eredményeképpen, a hívők elhagyják a keresztény egyházakat, megszűnik a tradíciók és szokások által megszabott rend, helyét pedig az anarchia és a létbizonytalanság veszi át. Ennek megakadályozását tekinti tehát a radikális jobboldal egyik legfontosabb feladatának: az értékként felfogott hagyományok megőrzésével és rigorózus erkölcsi neveléssel, „nemzeti ébredéssel” és persze a fenti romlás miatt felelőssé tett, idegenként meghatározott különböző csoportok kirekesztésével. Sokuk a demokratikus felhatalmazás szépségflastromjára is igényt tartana, mások inkább nem kérdeznék meg a választókat; a lényeg, hogy végrehajtanák elképzeléseiket, érvényesen azokra is, akik erre nem tartanak igényt.

Elsőként érdemes tehát magát az egész nemzeti közösségre kiterjedő értékválságot mint a radikális jobboldali diskurzus fő elemét vizsgálni. A kulturális értékek létezésének egyik elengedhetetlen feltétele azok elfogadása. Könnyű belátni, hogy nem létezhet olyan érték, amelyet senki sem fogad el, nem ismer el jónak; ez az érték megszűnését eredményezné, nem pedig annak válságát. A radikálisok értékképe azonban meglehetősen eltér az elfogadottság-központú értelmezéstől. Úgy tekintenek a tradíciókra, mint amelyeket nem a társadalmi konszenzus konstruál, hanem önmaguktól fogva, elfogadottságuktól függetlenül léteznek; azoktól elfordulva a társadalom természetesen megszabott rendjét hagyja maga mögött, és így sorsa csak valamiféle hanyatlás, majd pusztulás lehet.

Nehéz azonban az értékválság képét a politikai program központi elemeként felhasználni. Ennek megfelelően a radikális jobboldali pártok gyakran meglehetősen homályos képet adnak arról, milyen értékekhez és tradíciókhoz kívánnák visszatéríteni a társadalmat, többnyire megmaradnak az olyan általánosságoknál, mint az „nemzeti szellemű oktatás terjesztése” vagy a „hagyományok tisztelete és ápolása”. A hazai politikai intézményrendszer – a jól ismert történelmi okok miatt – kevés követésre érdemes, elfogadott és beágyazott hagyományt kínál. Leginkább tehát a kulturális tradíciók maradnak. Ahhoz, hogy a radikális jobboldal sikeresen jeleníthesse meg magát az „értékmentő” pozícióban, újra kell értelmeznie a hagyományok rendszerét; azaz a fennálló állapotukat kell elégtelennek, hanyatlónak feltüntetnie, míg magát bizonyos tradíciók egyértelmű és kizárólagos őrzőjeként kell megjelenítenie. Azonban azok a szokások, hagyományok melyek már nincsenek jelen a mindennapi gyakorlatban (vagy nem is léteztek), csak erőltetve éleszthetők újra, hiszen már nem részei a mindennapi tradícióknak; azok pedig amelyek gyakorlása rendszereseknek mondható, kevéssé szorulnak rá a radikálisok túlbuzgó támogatásra.

Marad tehát a különböző tradíciók – sokszor egyáltalán nem tudatos, hanem spontán „őrzéskényszerből” fakadó -„létrehozása”, azaz olyan események, alkalmak vagy elfoglaltságok megteremtése, melyeket pusztán retorikai eszközökkel mint hagyományt jelenítenek meg. Ilyenekből a radikális jobboldali eszmekör katalógusnyit kínál. A teljesség igénye nélkül említhető a Baranta nevű magyar harcművészet, amely „a magyar nép mint kultúrkör összegzett tudásanyagának tükröződése”, a Turul nevű labdajáték vagy éppen a városokban karácsonykor megjelenő, az ünnep szimbolikájától merőben idegen komor fakeresztek, amelyek nem éppen elmélyült vallási ismeretekről árulkodnak.

A szélsőjobboldal ideológiája tehát nem létező tradíciókat kíván „feltámasztani”, magára érvényesnek tekintett erkölcsi vagy hitbéli előírásokat próbál olyanokra is kiterjeszteni, akik ezeket nem fogadják el. Olyan tradíciók terjesztése a célja, amelyek nem értékek a többségi társadalom számára. Nem annyira az eugenika embernemesítő delíriumának világából lehet ez ismerős; hiszen ma a biológiai alapú rasszizmus még a radikális jobboldalon sem feltétlenül számít szalonképesnek. Sokkal inkább idéz fel másfajta retorikát, más hagyománykeresők gondolkodásának antimodernista mechanizmusát érhetjük tetten: a közel-kelet muszlim radikálisainak, a törzsi szokásokat újraértelmező talibán vezetőinek vagy az abortuszklinikákat gyújtogató amerikai vallási fundamentalisták társadalomképe köszön itt vissza, egy sosem létezett tradícióiba kényszerített nemzetről.

Ezek a mozgalmak azonban minden modernitásellenességük dacára ízig-vérig modern ideológiát vallanak: a társadalom átformálásának, átalakításának erőszakos kényszerűségét hirdetik; teszik mindezt olyan forradalmi retorikával és eszközökkel, amely inkább idézi Pol Potot, mintsem a konzervativizmus szerves fejlődésbe, folytonosságba és fontolva haladásba vetett hitét. Nem tekinthetők konzervatívnak tehát; annak ellenére sem, hogy magukat többnyire konzervatívként azonosítják.

Közhelynek számít, hogy a hazai szélsőjobb milyen erőteljes szimpátiával viseltet a muszlim radikalizmus irányában. Szokás ezt a kölcsönös antiszemitizmus nemzeteken átívelő kötelékével magyarázni. Talán van benne igazság; azonban antiszemitának csak szőrmentén antiszemita a Jobbik más közel-keleti kapcsolatokat is ápolgató elnöke, aki épp a közelmúltban ajánlgatta az iráni választási megfigyelők részvételét a hazai választásokon. Nehéz ezt másképp értelmezni, mint a szimpátia kifejezését egy tekintélyelvű rezsim irányában.

A Jobbik által irányított Magyar Gárda-felvonulásokon kívüli aktivitását könnyű a tényleges célokat elfedő politikai látszatcselekvések sorának látni: gulyásfőzések, családi napok, véradások. Ezek azonban önmagukban is fontosak a Jobbik számára. Míg a politikai pártok hasonló rendezvényei leginkább a nyilvánosságnak szólnak, addig a Gárda számára ezen esetekben a hírverés másodlagos. A szervezet egy saját tagjai felé szolidáris, védelmező összetartó, ideológiai alapon szerveződő, a Magyarországon megszokottaknál jóval szorosabb politikai közösséget igyekszik létrehozni. Olyan közösséget, amelynek tagjai nemcsak a négyévenkénti szavazás aktusain fejtik ki politikai aktivitásukat, hanem folyamatosan részt vesznek a szervezet munkájában. Szerveznek, akcióznak, propagandatevékenységet folytatnak, segítik egymást, és akár költöztetést is vállalnak, ha a helyzet úgy kívánja. A politikum és magánélet így nem válik el, hanem egymással keveredik, a baráti kapcsolatok a politikai mozgalom keretei közé csúsznak. Éppen ezért vonhatunk párhuzamot a jól kiépített szociális hálóval és szoros kulturális közösséggel jellemezhető közel-keleti terrorszervezetek (pl. Hamasz) működésmódjával. Nem azt állítjuk, hogy a Gárda már jelenleg is így működik, jól látszik viszont, hogy mintának tekinti ezen szervezeteket, és egyes eszközeiket felhasználja saját táborának kiterjesztése érdekében.

Mindezek tükrében bajosan lehet dominánsan nácinak vagy újnyilasnak nevezni mai radikális jobboldalunkat. Hivatkozási alapként ugyan vissza-visszatér a nyilas korszak, az ideológiai kontinuitás azonban felettébb kérdéses. A német nemzetiszocializmussal rokonszenvezők ugyan vannak, lesznek is; azonban néhány, Hitler-poszter előtt sörmámorban karlengető tizenéves vagy a társadalom peremén vegetáló pária nem jelent valódi veszélyt. Sokkal inkább oda kell figyelnünk azokra, akik a hamis nemzeti nosztalgia mentén olyan társadalomképet igyekeznek a mind fiatalabb, a politikából mind inkább kiábránduló, identitását még építő nemzedékek fejébe plántálni, amely nemcsak Európától, de a magyar hagyományoktól is idegen, és amelynek terjedése törvényszerűen szüli az erőszakot és a nyomorúságot.

(A szerző politikai elemző)
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]