Adalék a magyar holokauszt első szakaszának történetéhez és a Bárdossy-kormány felelősségéhez

Országos Rendőr-Főkapitányság Központi Bűnüldözési Igazgatóság Vizsgálati Főosztály Különleges Ügyek Osztálya Szám: 2/1995.bü. Ea.: Sas Zoltán r. őrnagy Határozata nyomozás megszüntetéséről A Btk. 155. szakaszába ütköző és minősülő népirtás bűntettének alapos gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen indított bűnügyben a nyomozást a Be. 139. szakasz (1) bek. c. pont II. fordulata alapján – büntethetőséget megszüntető ok áll fenn az elkövető halála miatt -, illetve a Be. 139. szakasz (1) bek. d. pontja alapján – a cselekményt már jogerősen elbírálták megszüntetem. A határozatot kapják: 1. Fővárosi Főügyészség Nyomozás-felügyeleti Osztály. 2. Szirtes Zoltánné – Budapest -, a feljelentő jogutódja. 3. Dr. Svéd Iván – a Magyar Auschwitz Alapítvány Holocaust Dokumentációs Központ Kamenyec-Podolsk Munkacsoport elnöke – Budapest. A határozat ellen a Be. 148. szakasz (1) bek. alapján panasznak van a helye, melyet a (4) bek.-re figyelemmel, a közléstől számított nyolc napon belül a Fővárosi Főügyészséghez címezve, a fenti rendőri szervnél célszerű előterjeszteni. Indokolás Szirtes Zoltán 1993. október 15-én levélben tényfeltáró vizsgálatot kért, mert a “II. világháború alatt jelent meg a magyar Belügyminiszter úr 192/S 1941 VII. B. számú szigorúan bizalmas rendelete. Ennek következménye volt, hogy 23 600ártatlan embert – köztük nagyon sok gyermeket és öreget -Kamenec-Podolskban és környékén meggyilkoltak! Többségük Magyarországon született, csak az állampolgársági papírjaik nem voltak meg. A kitelepítések közreműködői voltak az akkori KEOKH vezetői és felügyelői.”A Fővárosi Főügyészség NF. 3157/1994/1-1. szám alatt nyomozást rendelt el a Btk. 156. szakaszba ütköző nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport elleni bűncselekmény alapos gyanúja miatt Szirtes Zoltán feljelentése tárgyában. A nyomozás lefolytatásával az ORFK Központi Vizsgálati Osztályát bízta meg, amely a nyomozást a Be. szakasz (1) bekezdés b. pont I. fordulata alapján 1995. június27-én megszűntette. A határozat ellen a feljelentő panaszt nyújtott be. A Fővárosi Főügyészség ezt követően NF. 3157/1994/5-II. szám alatt 1996. március 28-án pótnyomozást rendelt el. Tanúként hallgattunk ki 45 személyt, akik döntő többségükben a II. világháború alatt Magyarországról kiutasítottak hozzátartozói, leszármazottai, ismerősei, illetve Galíciából visszatért személyek voltak. Vallomásaik nem szolgáltattak bizonyítékot a térségben történtekre vonatkozóan. A nyomozás során megkerestük az Országos Levéltárat, a Hadtörténeti Levéltárat, a Fővárosi Levéltárat, valamint történészszakértőt rendeltünk ki annak megállapítása végett, hogy1941 májusa és 1942 decembere közötti időszakban Kamenec-Podolsktérségében milyen harcászati tevékenységek zajlottak, történtek-e atrocitások a polgári lakosság körében, e vonatkozásban milyen népbírósági iratok, ítéletek keletkeztek. Magyarországon 1938 és 1941 között három zsidótörvény rendelkezett a zsidó vallásúak állampolgársági kirekesztésével kapcsolatban. A kormányülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a deportálás a kormány napirendjén 1941 nyarán nem szerepelt, és a németek sem éltek politikai nyomással e tárgykörben. Az első ezzel kapcsolatos dokumentum – Werth Henrik HM-Vezérkarfőnök 1941. július 7-én íródott parancsa – szerint utasítják Szombathelyi Ferencet a Kárpát Csoport parancsnokát, valamint közigazgatási vonalon Kozma Miklós Kárpátaljai Kormányzó Biztost, hogy a nem magyar állampolgárságú zsidókat az ekkorra már elfoglalt galíciai területre kell kitelepíteni. A kor politikai hierarchiájából következik, hogy a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke a katonaságért felelős miniszter,Bartha Károly beleegyezésével kezdeményezhette a deportálást. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tudta nélkül Pásztóy Ámon, a minisztérium Közbiztonsági Osztályának vezetője, valamint a szervezetileg alá tartozó Siménfalvy Ákos a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság vezetője rendeletek útján1941. július12-én nem kezdhette volna meg a deportálásmegszervezését. A rendeleteket ténylegesen Kiss Árkánd ésBatizfalvy Nándor szövegezték meg. Maga a miniszter az akcióról szólva az 1941. november 26-án a parlamentben az “én elrendeltem”szavakat használta. A két említett miniszteren keresztül, valamint azon tényre alapítva, mely szerint Kozma Miklós személyes jó barátságban volt Bárdossy László miniszterelnökkel, egyértelmű a miniszterelnök felelőssége is a deportálások elrendeléséért. Kozma levélben kért támogatást a miniszterelnöktől, hogy járjon közben abban, hogy amár kitelepített zsidókat ne engedjék visszaszivárogni Galíciábóla németek. A levél egyértelműen úgy íródott, mely már előzményekre, egyértelmű, köztudomású tényekre utal vissza. A KEOKH-rendeletek az egész kitelepítési akció végrehajtásáért felelős személyként Kozma Miklóst, a Kárpátaljai Terület Kormányzó Biztosát jelölték ki. A deportálás antiszemita jellegét bizonyítja, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1941. január 24-én arról tájékoztatta a kormányt, hogy az ország területén 3 300 lengyel,és 678 más országból származó zsidó menekült tartózkodik, majd1941 július-augusztusában – állampolgárságukra tekintet nélkül -csaknem ötször ennyi, 18 000 embert deportáltak, ebből következően a kitelepítésnek valójában nem állampolgársági, hanem vallási okai voltak. Az 1941. július 12-én a deportálással kapcsolatos első rendeletalapján megállapítható, hogy a zsidók egy része ekkorra már összegyűjtésre került a határ környékére, hiszen a rendelet már a zsidók hátrahagyott ingóságaival kapcsolatban is rendelkezett. A 192/res/1941. rendelet, amelyet 1941. július 14-én adtak ki,”fontos nemzetpolitikai szempontok” alapján íródott. Kimondta, hogy a deportálások elől megszökni készülő személyek helyett lakhatási engedéllyel rendelkezőket kell összegyűjteni. A végrehajtásért felelős személyek ezt értelmezhették úgy is, hogy valójában minden zsidó vallású deportálható volt. A belügyi és honvédelmi hatóságok tagjai dokumentumokkal bizonyíthatóan gyakran adtak ki telefonon is utasításokat, melynek következményeképp a helyi hatóságok igazolhatóan magyar állampolgárságú zsidókat is deportáltak. A honvédség szerepe a deportálásokban – a szakértői véleménytanúsága szerint – a határon történő átszállításra, illetve a határon túli mozgatásukra terjedt ki. A Magyar Királyi Honvédség1941 július-augusztusában Kamenyec-Podolsk térségében már tényleges harcokban nem vett részt. Nyilvánvaló, hogy a BM – vármegyei hivatali apparátus, csendőrség, rendőrség – csak a hivatalos országhatárig tudtajoghatóságát érvényesíteni, azon túl a Magyar Királyi Honvédségszervei parancsoltak. A HM és a BM szoros együttműködését bizonyítja, hogy a kőrösmezei gyűjtőtáborból a Dnyeszteren túlra az “illetékes katonai parancsnokság” szállította el a zsidókat. A deportálások menetében fordulatot hozott 1941 augusztusa, mivel ekkor a Dnyeszteren túli területek feletti ellenőrzést a magyaroktól a német hadsereg vette át. A jelentések, levelek tanúsága szerint a deportálás ettől kezdve akadozott. Maga Bárdossy László miniszterelnök 1941 novemberében a képviselőházban úgy nyilatkozott, hogy a németek figyelmeztették őt arra, hogy a deportálásokat le kell állítani, bár azt a magyar szervek folytatni akarták. Ezt a hajlandóságot bizonyítja, hogy miután 1941. augusztus 9-éna belügyminiszter távirati úton a deportálásokat leállította, ámennek végrehajtása elhúzódott. Pásztóy Ámon az erre vonatkozó BM-rendeletet csak 1941. augusztus 17-én hozta meg, a tömeges mészárlások pedig 1941. augusztus 27-28. körül zajlottak. A korabeli dokumentumok alapján igazolható a teljes összehangoltság és rendszeres kapcsolattartás a BM és HM illetékes szervei között a deportálásokkal kapcsolatban. Ennek a megállapításnak csak látszólag mond ellent az, hogy bár a belügyminiszter már 1941. augusztus 9-én döntött a deportálások leállításáról, ez a honvédségi iratokban először 1941. augusztus27-én lelhető fel. Ekkora Kassai VIII. honvédhadtest parancsnoka értesíti a Kárpátaljai Terület Kormányzó Biztosa Hivatalát arról, hogy a belügyminiszter a zsidók deportálását azonnali hatállyalbetiltotta.1941. augusztus 9-én a zsidók tömeges eltávolításának azonnali hatállyal történő betiltására azért került sor, mert a Dnyeszteren túli területek megszállását és igazgatását augusztus1-jén a német birodalmi hadsereg vette át, és ezzel megszűnt a zsidók odaszállításának a lehetősége. A dokumentumok arra is utalnak, hogy “ennek következtében a Dnyeszter folyó nem fog többé természetes záróvonalat képezni, a magyar határig közbeeső többi folyók pedig nem képeznek elég természetes akadályt a kiutasított külföldi állampolgárok esetleges visszatérésének. Ezt azonban mindenképpen meggátolandó a magyar határon a határvadász alakulatok a legszigorúbb ellenőrzés céljából sűrűn portyázzanak.”A kordokumentumok alapján megállapítható, hogy az illetékes katonai vezetők (a BM., a KEOKH vezetői) semmilyen előkészületeket sem tettek a deportált zsidók határon túli élelmezésével, elhelyezésével és orvosi ellátásával kapcsolatban. Dokumentumok utalnak a deportálás körülményeire, s arra, hogy a toloncházakból való kizárást, s a különböző gyűjtőhelyeken történt őrzést követően már eleve kiéhezetten, lerongyolódottan,leromlott egészségi állapotban szállították ki az országból marhavagonokban, nyitott teherautókon a válogatás nélkül összefogdosott zsidókat, továbbá arra is, hogy a Dnyeszter folyó túlsó partján, ahová tömegesen szállították őket, semminemű élelmiszer nem volt kapható, sőt az ottani lakosság is a legnagyobb nélkülözésnek volt kitéve. A gyűjtőhelyekre történt szállítást követően a zsidók élelmezéséről nem gondoskodtak, vagy pedig csak elenyésző módon. A kiszállítás közben a pályaudvarokon a zsidók nem juthattak élelemhez – írja a belügyminisztériumi körlevél. Dokumentumok hiányában az a következtetés vonható le, hogy az illetékes ukrán vagy német hatóságokkal senki nem konzultált arról, hogy a deportáltakkal a határon túl mi történik. Csupán azzal kapcsolatban van többszöri jegyzékváltás a németekkel, hogy akadályozzák meg a deportáltak “visszaszivárgását”Magyarországra. Több dokumentum keletkezett már 1941. július-augusztusában arról, hogy a Dnyeszteren túlra deportáltakat a helyi ukrán lakosságellenségesen fogadta. Herbert Pell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete 1941. július 24-én jegyzékben fordult a Magyar Külügyminisztériumhoz, melyben közölte, hogy információi vannak arról, hogy a Magyarországról kitelepített zsidókat ellenségesen fogadják, egyes hírek szerint – szól a jegyzék – néhány faluban pogromokra is sor került. Pell jegyzéke egyértelműen fogalmazott,a kitelepítettekről semmiféle módon sem gondoskodtak,családtagokat szakítottak el egymástól, a deportáltakat éhhalál,szomjhalál, betegségek és pogromok fenyegették. Azt állítani, hogy ezek a dokumentumok a magyarországi döntéshozókhoz nem jutottak el, nyilvánvaló hazugság lenne, a közigazgatási hierarchia útján ezeknek a dokumentumoknak el kellett jutniuk.1941. augusztus végén, szeptember elején sem intézkedés, sem jelentés, sem nyilatkozat nem született azzal kapcsolatban, hogy a galíciai mészárlásokat megakadályozzák, megszüntessék, sőt szigorították a határőrizetet. Korabeli német jelentések alapján megállapítható, hogy Kamenyec-Podolsk térségében 1941. augusztus végén három nap alatt 23 600zsidót öltek meg. Összegezve: az 1941-es magyar deportálás és a Kamenyec-Podolsk térségében lezajlott események a magyar holokauszt első állomása volt. Először fordult elő a magyar holokauszt történetében, hogy tízezernél több zsidót öltek meg. A deportálásokban részt vevő magyar politikusok, katonák, hivatalnokok, csendőrök és rendőrök felelőssége a nyomozás során felkutatott dokumentumok alapján bizonyítható. Ugyanakkor 57 évvel az események után lehetetlen akár egyetlen egy olyan embert is találni, aki a korabeli eseményekben tevőlegesen részt vett volna. A legfőbb döntéshozók mindegyike halott. Magyarország Tiszti Címtára alapján – a történész-szakértő segítségével – pontosan megállapítható, hogy a kárpátaljai vármegyékben kik voltak azok a fő- és alispánok, szolgabírók, akik Kozma Miklós a Kárpátaljai Terület Kormányzói Biztosának utasításai szerint a deportálásokkal kapcsolatban eljártak. A levéltári iratok, a népügyészségi és népbírósági iratok alapján azon személyek is beazonosíthatóak, akik az inkriminált időszakban a KEOKH vezetői, előadói, detektívjei voltak. Közülük többekkel szemben a népbíróságok ítéletet hoztak. A nyomozásnak joghatóság hiányában nem lehetett tárgya annak vizsgálat, a hogy 1941 júliusában és augusztusában az ún. Einsatzgruppék hadműveleti területek mögött sorozatos tömeggyilkosságait kiknek a parancsára követték el. A történészek előtt is felderítetlen még az, hogy bár Hitler dokumentálhatóan1941 szeptembere-októbere tájékán adott parancsot az úgynevezett operációs övezetek zsidómentessé tételére, kik, illetve milyen okok váltották ki a tömeggyilkosságokat. A nyomozás adatai alapján megállapítható, hogy azok a személyek,akik elhatározták, majd megszervezték az 1941 nyarán végrehajtott zsidó deportálást döntéseikkel, illetve cselekedeteikkel, a deportáltakat mint a zsidó népcsoport tagjait a Dnyeszteren túl olyan életfeltételek közé kényszerítették, amelyek között azokat a biztos pusztulás fenyegette. A levéltári kutatások, valamint a történész szakértőszak véleményén keresztül 91 személyt azonosítottunk. Azokat, akik a kiutasítások döntéshozói, illetve a végrehajtásért, annak ellenőrzéséért felelős személyek voltak. Megállapítottuk, hogy – egy fő kivételével – a népesség nyilvántartó dokumentumai szerint valamennyien elhunytak, míg ez a személy a büntetőeljárást ideje alatt halálozott el. A fentiekre tekintettel a nyomozást a Be. 139. szakasz (1)bekezdés c. pont II. fordulata alapján – büntethetőséget megszüntető ok fennállása, az elkövető halála miatt -, illetve a Be. 139. szakasz (1) bekezdés d. pontja alapján – a cselekményt már jogerősen elbírálták – megszüntetem.

Budapest, 1998. október 1. Gyóllai László r. alezredes, osztályvezető