Politikai játszmák – avagy a Hamasz születése

Immár hat évtizede zajlik a közel-keleti konfliktus. 1948-ban két erő uralta a térséget: a Palesztin Felszabadítási Szervezet és a Palesztinai Muzulmán Testvérek. Izrael először az utóbbit támogatta, majd az 1987-ben létrejött Hamasszal szemben a PFSZ mellé állt.

Forrás: Honvédelem

 

Miközben Izrael háborúinak résztvevői fokozatosan csökkentek az elmúlt hat évtizedben, az azok iránt megnyilvánuló politikai és médiafigyelem nem lankadt. Ismert, hogy a negyvenes években, 1967-ben, 1973-ban a zsidó állam még az egész arab világ ellen küzdött. Egyiptom, majd Jordánia „kiszállása”után Libanon következett az 1982-es bejrúti invázió kapcsán. Mostanra pedig Izrael az arab világ egy-egy frakciója, a Hezbollah, vagy éppen a Hamasz ellen vívja háborúit. Ahhoz, hogy a 2008-2009 fordulóján lezajlott gázai konfliktust megértsük, érdemes visszakalandozni az időben néhány évtizedet.

Koncentrikus körök

1948-ban a palesztin politikai életet két fő erő irányította: a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), valamint a Palesztinai Muzulmán Testvérek (PMT) – mondta Gazdik Gyula a Külügyi Intézetben. Az Eötvös Lóránt Tudományegyetem docense kiemelte: előbbi nacionalista politikát folytatott, s idővel az 1959-ben létrejött Fatah lett a vezető ereje. A PMT pedig a területi változások híve lett. 1967-ben az egyik első nagy konfliktusban Izrael elfoglalta Gázát, Kelet-Jeruzsálemet és Ciszjordániát. Ekkor egyfajta együttműködés alakult ki Gáza és Ciszjordánia között, s a PMT békepolitikát folytatott. Izrael a PMT mellett tette le a voksát, s engedte, hogy erősítsék a muzulmán bázist. Ennek következtében a térségben 1967. és 1989. között hatszázról 1350-re nőtt a mecsetek száma. Gazdik Gyula rámutatott: a nyolcvanas években akadtak már figyelmeztető jelek. Először a PMT-ből kiváltak a Kairóban tanultak. A nemzeti vonal megerősödését pedig a térségben, főként Iránban lezajló iszlám forradalom segítette elő. A szervezeten belüli ellentétek következtében pedig 1987-ben létrejött a Hamasz, melynek meglehetősen ellentmondásos ideológiája volt. Az 1988-ban született Nemzeti Charta lefektette, hogy Palesztina iszlám föld. A dokumentum a zsidók elleni kegyetlen harcra szólított fel, ugyanakkor elhatárolódtak benne a nacionalistáktól, s egy szó sem esett benne semmiféle államformáról. Egyesek szerint a Nemzeti Charta egyenesen dzsihádra, szent háborúra mozgósított – emelte ki a közel-kelet szakértő.

A PMT Palesztina területi függetlenségét egy közbenső állomásnak tartotta, melyet az arab világgal és a teljes iszlámmal való kapcsolatok kiépítése kell, hogy kövessen. Mahmud Zahar, a Hamasz volt külügyminisztere a 90-s években az eseménysort ahhoz hasonlította, mint amikor az ember követ dob a tóba, s koncentrikus körök alakulnak ki. Mahmud Zahar szerint az elő kör, hogy ő gázai, Gáza Palesztina része, Palesztina az iszlám világ része, az iszlám pedig az arab világhoz tartozik. Ehhez hasonló többlépcsős ideológiára volt már példa a térségben, mégpedig Egyiptom kapcsán. Elsődleges cél Egyiptom függetlensége, ezt követi az arab világ függetlensége, majd az iszlám országok kapcsolódása. Végül szoros kapcsolatot kell ápolni a keleti blokkal, az erőegyensúly megteremtéséért.

Eredménytelen egyezmények

Mindezek ellenére a szervezet meglehetősen pragmatikus politikát vitt: kompromisszum-késznek mutatkoztak, és mérsékeltebb követelésekkel álltak elő – hangsúlyozta Gazdik Gyula. 1988-ban és 1989-ben Mahmud Zahar memorandumot küldött Simon Peresnek és Jichak Rabinnak, melyben az követelték, hogy Izrael vonuljon ki az 1967-ben megszállt területekről és tartsanak szabad választásokat. A Hamasz mindezek ellenére csupán 1992-ben tett szert nemzetközi ismertségre, amikor egy határőr meggyilkolása miatt 413 dzsihád- és Hamasz-aktivistát telepítettek ki Gázából Libanonba, a senki földjére. Erre nem csupán a megtorlás miatt volt szükség. Izrael ekkor már a PFSZ mellett döntött. Ahhoz, hogy tárgyalópartnerként tudjon a szervezet fellépni, meg kellett gyengíteni az iszlamistákat, a Hamaszt.

1994-ben újabb kezdeményezések történtek a térség helyzetének rendezésére. Ekkora már átmeneti programja is van a térségnek, mely – egyebek mellett – hosszú távú tűzszünetet, illetve a Palesztin állam létrehozását tartalmazta. Megszülettek az Oslo I., valamint az Oslo II. egyezmények. Gazdik Gyula kiemelte: a két dokumentumra ugyan nagy várakozással tekintettek a palesztinok, ám az nem hozta meg a kellő eredményt. Megduplázódott a Gázában lakók száma, s az életkörülményeik jelentősen romlottak. A II. Intifáda 2000. szeptemberében különösen népszerűvé tette a Hamaszt, mely ekkorra már szociális ellátórendszert is üzemeltetett. Az izraeli megtorlás ráadásul jelentősen felértékelte ezt a tevékenységet. A szervezet bevétele nagyrészt ezekre a feladatokra ment el: becslések szerint Ciszjordániában és Gázában a családok 10-40 százalékát a Hamasz látta el.

Fölényes Hamasz győzelem

Jasszer Arafat 2004-ben bekövetkezett halála után önkormányzati választásokat tartottak az autonóm területeken. Gazdik Gyula hangsúlyozta: Gázában tarolt a Hamasz, míg Ciszjordániában fontos pozíciókat hódított el a Fatahtól. A következő évben Mahmúd Abbasz már nem akart választásokat kiírni, az Amerikai Egyesült Államok azonban erőltette a szabad és demokratikus voksolást. 2006-ban ennek következtében a Hamasz ismét fölényes győzelmet aratott: a 132 mandátumból 74-et szerzett meg. Ennek következtében gyilkos küzdelem kezdődött a háttérben. Izrael és az USA korlátozta Hamaszt, mire az válaszul párhuzamos struktúrákat épített ki. A belharc oka az volt, hogy a térségben nincs hagyománya a politikai váltógazdálkodásnak, ha egy erő a háttérbe szorul, akkor jelentősen meggyengül.

Miközben az USA erőltette a választásokat, a nemkívánatos eredmény ismeretében George Bush már úgy fogalmazott: tiszteletben tartják a választás eredményét, de nem kívánnak kapcsolatot tartani a Hamasszal, mert az Izrael állam elpusztítását tűzte ki célul. Izrael pedig leállította a terület finanszírozását. Sőt, mint Gazdik Gyula mondta: a Fatah katonai szárnyával egy puccsot szerveztek a háttérben. A Hamasz erre válaszként „kisegítő rendfenntartó erőt” hozott létre Mahmúd Abbasszal szemben. Maga a hatalomátvétel több lépcsőben zajlott le. 2007-ben Szaúd-Arábia közvetített egy nemzeti egységkormány létrehozása érdekében. Márciusban felállt az új kormány, s a Hamasz júniusban átvette a hatalmat Gázában. A szervezet azt kommunikálta, hogy puccsot akadályozott meg, s a háttérben valóban folytak előkészületek Mohamed Dahlam vezetésével.

Gáza éhezik

Az összetűzések egyre erősebbé váltak. A Hamasz rakétatámadásait izraeli ellencsapások követték, s a zsidó állam fokozta a korlátozásokat. Lezárták a területet, s radikálisan csökkentették a Gázába irányuló segélyszállítmányokat. 2005. előtt még havi 12 ezer teherautónyi segély érkezett Gázába, 2006-ban már csak hétezer, míg 2007-ben már csak kétezer. Válaszként 2008. januárjában a Hamasznak egy kitörési kísérlete volt, ám Egyiptom végül kiszorította a menekülteket és lezárta a határait. Ugyanakkor Egyiptom a nyáron egy tűzszünet érdekében közvetített. Nyáron tető alá is hoztak egy nem hivatalos fegyvernyugvást, ám ez igen törékenyek bizonyult. Gazdik Gyula hangsúlyozta: 329 Hamasz támadást regisztráltak, miközben korábban fél év alatt 2300 volt.

Az összecsapásoknak halálos áldozatai is voltak. A tenger-, illetve a szárazföld felőli izraeli betöréseknek 28 palesztin áldozata volt. 2008 novemberében a zsidó állam a csempészalagutakat támadta, ennek során hatan haltak meg. Folytatódott a segélyek korlátozása is. Novemberben már csak 137 teherautó jutott be a térségbe. Gazdik Gyula kiemelte: ekkor csak 4,6 teherautónyi szállítmány jutott egy napra, míg egy hónappal korábban ez a mutató még 123 volt. A helyzet súlyosságát jelezte, hogy Gáza másfél milliós lakosságából 750 ezer szorult rá az ENSZ égisze alatt érkező segélyszállítmányokra. Mindez katasztrofális következményekkel járt.