Rocket ’n’ Roll

1944 szeptemberében London lakói arra lettek figyelmesek, hogy bizonyos épületek minden előjel nélkül felrobbantak. Se német bombázót nem láttak, se a régi, megszokott V-1 lövedékek zúgását nem hallották, csak a robbanást. 

Forrás: w.blog

 

 

Churchill kormánya előbb gázrobbanásokról beszélt, majd Hitler bejelentése után kénytelen volt elismerni: a németek ballisztikus rakétával lövik a várost.

A rakétatámadás roppant kellemetlen formája a háborúnak. Ha az ellenség lovagokkal vagy tankokkal jön, akkor meglehetős veszélynek teszi ki magát. Még ha tüzérséggel támad, akkor is lehetőség van az ellencsapásra, ágyút minden hadsereg tart (kivéve a magyart). Amíg a németek repülőgépekkel támadták Angliát, addig a bombák áldozatai mellé oda lehetett állítani a Royal Air Force hős vadászpilótáit, és a (súlyos) német veszteségeket. Ezenkívül jó előre riasztani lehetett a lakosságot, hogy legyen szíves begubózni, mert jönnek.

A V-2 ellen nem működött a riadó, az egyszer csak ott termett, és bumm. Hitler igen büszke volt az új játékára, és azt remélte, hogy a csodafegyver – amely egyébként a német hadigépezet legköltségesebb ékköve volt – megtöri a briteket, és meg fogják adni magukat.

Ámde ha egy kocsmában úgy döntünk, hogy a dartot a legnagyobb darab nehézfiú hátába állítjuk, akkor elég valószínű, hogy bár neki fájdalmat okozunk, de aztán oda fog jönni méltatlankodni, és akkor a célbadobó tudományunk már nem segít, neki meg keményebb az ökle.

Sőt, nincs is más választása szegénynek, mint hogy odajöjjön és leverjen, főleg ha nem egy, hanem sok dartot állítottunk már a hátába, és hangosan kiabálunk, hogy van még. Tehát jönni és ütni fog.

A rakéta ellen ma, hatvanöt évvel később sincs más megoldás, mint elfoglalni, ellenőrzés alá vonni azt a területet, ahonnan érkezni szokott. Rakétát a levegőben lelőni még most is csak laborkörülmények között sikerül. A V-2 a világháború abszolút csúcstechikája volt, de mégis elég szimpla ahhoz, hogy a gyártóbázis támadása megoldhatatlan legyen. Kényszermunkások készítették vasból és krumpliszeszből. Megsemmisíthető silók, indítóállások nem voltak: megállt a nyergesvontató az erdőben, és huss, itt repül a kismadár. London, Párizs, Maastricht akkor szabadult meg az állandó rettegéstől, amikor a szövetséges csapatok legalább háromszáz kilométerre elhagyták őket, ennyi volt ugyanis a V-2 hatótávolsága.

A Hamász (és a Hezbollah) tulajdonképpen elég lassan tanulta el Hitlertől a terrorfegyver alkalmazását. Természetesen nem olyan bonyolult rakétákat építenek, mint a V-2 volt, hanem kályhacsőből, műtrágyából és cukorból kókányolnak néhány kilométeres hatótávolságú lövedékeket. Ezeket szó szerint akárki elkészítheti, a hajtóanyag receptjeivel tele az internet. A know-how közkinccsé tételében jelentős szerepe volt annak, hogy – elsősorban Amerikában – a rakétaépítés szép és engedélyezett hobbi. Csak ők fölfelé lövik őket, és nem trotil van az orrkúpban, hanem kamera vagy tűzijáték.

Az így készülő rakétáknak még annyira sincs katonailag támadható bázisuk, mint a V-2-nek. A hadiüzem egy zsák cukorból, egy zsák műtrágyából, egy rezsóból és egy hegesztőtrafóból áll, tehát bárhol lehet. A kész terméket aztán elindítják valamelyik közeli izraeli város felé, és remélik, hogy telibe talál egy iskolabuszt vagy egy óvodát. Ilyen ócska tákolmányokkal ez rulett, viszont Sderót városára eddig több mint hétezer Kasszám-rakétát lőttek ki. Úgy már van esélyük. Sikerült is vele ölni. Gyerekeket, nőket, civileket. A hobbirakéták mostanra nem egzotikumok, hanem rendszeresen lecsapó, elviselhetetlen fenyegetést jelentenek. Ez a fenyegetés ráadásul napról napra nő, ahogy egyre több és nagyobb hatótávolságú csövet gyártanak.

Izrael lehetőségei innentől egy kézen megszámolhatók.

Ha a Hamászt tekinti mintának, vagyis azt, hogy vaktában lövöldözve minél több civilt megöljön, akkor felsorakoztatja a tüzérségét Gáza határában, bombázóira vákuumbombákat és napalmot szerel, és néhány nap alatt üvegsivataggá változtatja az egészet. Ennek technikai akadálya nincsen.

Kérhet a támadott települések lakóitól megértést és türelmet, és várhatja, hogy a Hamász esetleg megjavul. Mondhatja Sderót és Askelón lakóinak, hogy bocsi, a ti gyerekeitek collateral damage áldozatai, viszont Gázában sűrűn laknak, és ha bemenne a hadsereg, akkor palesztin gyerekek lennének collateral damage áldozatai, és az rosszabb lenne. Elvégre az izraeli kormány fő feladata a palesztinok védelme, és nem a zsidóké.

Kiürítheti a Gázai övezet határsávját 15 kilométeres szélességben, majd amikor már húszat vagy harmincat tud a gerillarakéta, akkor még tovább. Ekkor azt kell mondania Sderót és Askelón lakóinak, hogy bocsi, nem tudjuk megvédeni az otthonaitokat, ezért inkább deportálunk titeket, mert azt mégse tehetjük, hogy visszatámadunk.

Vagy teheti azt, amit most: odamenni, szétcsapni köztük, és minél több Hamász-harcost megölni, mert amelyik meg van ölve, az már biztosan nem fog rakétát gyártani. És talán a palesztinok maguk is összerakják a képet: megválasztottuk ezeket a rakétázós srácokat, rakétáztunk, az a nagydarab meg dühbe jött, és lett sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Lehet, hogy ki kéne próbálni egy darabig, hogy nem rakétázunk. Keresünk helyette veszélytelenebb hobbit.