60 éve halt meg Zsolt Béla

Forrás: Gondolatok blog

 

Zsolt Béla (Komárom 1895 január 8. – Budapest 1949 február 6): író, polgári radikális újságíró. (Eredeti neve: Steiner)

A Nyugat második nemzedékének tagjaként indult, hatott rá Charles Baudelaire, lelkesedett Ady Endre költészetéért, mesterének tekintette Babits Mihályt és Tóth Árpádot. Versei elegánsak, csiszoltak voltak.

Komáromban tanult, majd Budapesten magyar–latin szakos tanárnak készült.
A kiváló stílusérzékkel, megfigyelő és elemző képességgel rendelkező fiatalember 18 éves korában választotta a Zsolt nevet, és költőként kezdte az irodalmi pályáját. Még nagyon fiatal volt, amikor megismerkedett Ady Endrével, a titkárául akart szegődni, de ez az első világháború zűrzavara miatt nem sikerült. Újságíró, majd író lett belőle

Az I. világháború alatt megsebesült és véglegesen leszerelték. A Háború után már elismert költő volt, amikor 1918-ban Nagyváradra került újságíróként, ahol publicistaként is megállta helyét, az „Erdély” című újság szerkesztője lett, a Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Nagyváradi Estilap munkatársa volt.

1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor felfedezte benne az igazi újságírót, szerkesztője volt a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. 1921-től a Világ munkatársa lett. Írásai harcosak voltak, de a politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. Polgári eszményképe összeomlott, nem egyezett azzal a képpel, melyet megélt a Horthy-korszakban. Írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. A Horthy-korszak egyik ellenzéki publicistája lett, azaz a baloldalt képviselte, egy eszményképet, melyben József Attilától kezdve sokan hittek, a szocializmus eszményképében. Bátor, megalkuvást nem ismerő ellenzéki újságíróként vált közismertté, ezért József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Bálint György rajongtak is érte, meg az írásaiért, melyben a Horthy-korszakot bírálta. Írásaiban tetten érhető a kiábrándultság, de mellette a harcos morális következetesség, és a szociális érzékenység is.

1925-ben a Magyar Hírlap és Az Újság munkatársa, 1929–1938 között „A Toll” c. irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. Élete a szerkesztőség volt. Szervezte az akkor romjaiban levő magyar irodalmat. 1937-ben írta meg a „Villámcsapás” című regényét, melyben társadalmi csalódásairól írt

Vezércikkíróként érdekes módon alakult pályája. Egyrészt a zsidó kispolgárság védelmezője volt, másrészt a magyar néppel azonosúlván elhárított minden olyan kísérletet, amely a magyar zsidóság létét kisebbségi létként határozta volna meg.

Az Újság című lap hasábjain jelentek meg a vezércikkei, amelyek iránt olyan érdeklődés volt a zsidó értelmiségi és kispolgári körökben, hogy Ágay Béla ezer pengőt fizetett Zsolt Bélának egy-egy vezércikkéért. Abban a korszakban, amikor azt énekelték Magyarországon, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel…”
Amikor vezércikket írt, kardként bánt a tollával, és azt hirdette, hogy a magyarság kultúrája és a zsidóságé közös nevezőre hozható, politikai szempontból pedig megengedhetetlen a faji megkülönböztetés, a diszkrimináció, és Magyarország csak abban a mértékben közeledhet Európához, amilyen mértékben megteremti az egyenlőséget és gyökerestől kiirtja az antiszemitizmust, a faji megkülönböztetést.

Újságírói munkája során irodalommal és irodalmi publicisztikával is foglalkozott. Az utóbbi műfajnak is kimagasló tehetségű képviselője volt, elsősorban A toll című folyóiratban jelentek meg ezek az írásai.

Munkaszolgálatos lett. (Ukrajnában 19 hónapot töltött 1942-1943 között), majd hazatérte után a nagyváradi gettó lakója lett. 1945-ben Bergen-Belsenbe került, ahonnan megszökött, és Kastner Rezső segítségével Svájcban telepedett le

Zsolt Béla regényeit a két világháború között nem különösebben kedvelte a magyar zsidóság.

Az író nem vette figyelembe, hogy a magyar zsidóság erkölcsi hibái főleg a megkülönböztetés körülményeiben gyökereznek, és némi megbocsátásra is szükség lett volna, különös figyelemmel arra a jövőre, amely a magyar zsidóságra várt. Zsolt Béla nem rendelkezett elég erővel, hogy ezt felmérje, de Bergen Belsenben bizonyára átértékelte korábbi véleményét a magyar zsidóságról. A nem-zsidók kicsit idegennek érezték Zsolt Béla elbeszélő művészetét, a zsidók azért tartottak tőle szellemi távolságot, mert annak idején sokallták a túlzó magyarkodását.

A II. világháború befejezése után, 1945-ben betegen tért haza, Magyarországra, ahol a frissen alakult Magyar Radikális Pártnak előbb tagja lett, majd harcias, agresszív fellépésével kiharcolta magának a párt napilapjának, a „Haladás”-nak a főszerkesztői posztját, amit aztán saját stílusára formált. Ismertségével egyfelől használt a pártnak, másfelől azonban izgága, gyűlölködő természetével, össze-vissza vagdalkozásaival, gyakorta bántó, durva megfogalmazásaival ártott is annak. 1946-ban megírta utolsó regényét, a „Kilenc koffer”-t, melyben a nagyváradi gettó életét írja le saját maga életén keresztül, 1947-ben pedig a Nemzeti Drogéria című színművét.

1947-ben a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője lett, 1948-tól 1949. február 2-áig, a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásáig (melybe az MRP is beolvadt) elnöke is volt. A polgári radikális mozgalom vezetői őt tisztelték meg a pártelnöki tisztséggel, s így lett belőle magyar törvényhozó.

A Haladás főszerkesztőjeként is bajvívó maradt, mert hamar felismerte, hogy a magyar zsidóság több vonatkozásban védelemre szorul az új hatalom körülményei között.

Az új-antiszemitákkal szemben vette fel a harcot, s magas színvonalú, rendkívül meggyőző vezércikkel hétről-hétre hívta fel a figyelmet az antiszemita jelenségekre.
Csak egy példát említünk. Veres Péter, a neves népi író lett az Országos Földrendezési Tanács elnöke, s e minőségében igyekezett elvitatni a deportálásból visszatért zsidók jogát a földtulajdonhoz, azt állítván, hogy csak tulajdonosai, de nem megművelői a földnek.

Zsolt Béla számos cikket írt Veres Péter ellen, ezek közül a legemlékezetesebb a Veres Péter a lovát ugratja című vezércikke.

Kilenc koffer című regénye a nagyváradi gettóról és a deportálásról szól. Először folytatásokban jelent meg a Haladás hasábjain, majd évekkel ezelőtt könyvalakban is kiadták.
Régebbi könyveinek új kiadásai csak gyéren jelentek meg – pár évvel ezelőtt kiadták a Kínos ügy című lélektani regényét, és színdarabjai közül az Oktogon és az Erzsébetváros is színre került.

Kiadták újra a Duna-parti nő című regényét is, amely 1936-ban jelent meg, és a házasság problematikáját boncolgatja.

Zsolt Béla lektűrt írt, de a legmagasabb színvonalon. Ezt bizonyítja, hogy ma jóval többen olvassák, mint a két világháború közötti korszak utolsó szakaszában.
Rövidre szabott élete volt, s hogy harminc könyvet írt, az csak példátlan szorgalmát mutatja.
Élete legutolsó szakaszában nagy lelki élménye volt a zsidó állam megalakulása, amelyről több vezércikket írt.

Egyszer egy újságíró feltette Zsolt Bélának a kérdést, nem készül-e alijázni.

Az író perceken át gondolkodott, majd a következőt válaszolta:
– A probléma erősen foglalkoztat. Sajnos, nem látom realizálhatónak, hogy Izraelt válasszam hazámul, mint magyar parlamenti képviselő.

A deportálásban szerzett tüdőbaj idő előtt megölte Zsolt Bélát. 54 éves volt.