Mi lesz a magyar?

Van, aki nem hajlandó más magyart ismerni az országhatáron belül lakóknál. A másik álláspont képviselője éppen ellenkezőleg, a világon mindenhol honfitársainkat véli felfedezni. Vajon lehetséges-e többféleképpen megélni a magyarságot?
 

Forrás: Komment.hu

 

Mi lesz a magyar? Letudva a kötelező kűrt: természetesen rút, szibarita váz.

“Tudod, a felesége román: ott járt magyar iskolába” – ez üti meg a fülem, miközben az önkormányzati ügyfélszolgálaton, ebben a magyar őstelevényben bököm el az időmet, immár másfél órája és az összes kígyó megette már az összes kis gömböcskét a mobiltelefonomban. “Ön mindig Szlovákiában élt?” – kérdezte A Kilencvenes Évek Televíziózását Nagyban Meghatározó Sómen a pozsonyi magyar esztétától. Továbbá magyar az, akinek fáj Trianon – hangzik a webszerte népszerű megfogalmazás. Van tehát némi zavarodottság azzal kapcsolatban, hogy kik is vagyunk, mik is vagyunk. Talán ebben is tükröződik az első magyar szociálterapeuta által oly szépen kiókumulált kompország-mivolt: Kelet és Nyugat, a bor és a sör, a Barátok közt és a Jóban-rosszban között vergődünk, nem tudunk mit kezdeni az állampolgári vs. kulturális nemzet fogalmával: az ország egyik fele erre esküszik, a másik meg amarra. A magyar lakosság egyik fele nem hajlandó más magyart ismerni az országhatáron bévül lakóknál, azokból is csak azt, akinek nem túl ferde a szeme vagy nem túl barnabőrű, és nem nyammogva, lehetőség szerint akcentus nélkül beszéli a magyart – mondat végén felvitt hangsúly azért jöhet. A disszidens [ah, érezzük-e azt, ahogy kicsap a kádárizmus ebből a szóból?] az nem is ember, hiszen itthagyta a mákostésztát. A másik álláspont képviselője mindenhol magyart lát, folyton neveket elemez, számon tartja Nicolas Sarkozyt, Andy Warholt és Petre Romant is – és meg van róla győződve, hogy pusztán napok kérdése és a Kárpát-medence népei ismét megülnek első szent királyunk palástján.

Hogy plasztikusabbá tegyük a két csoport különbözőségét: az egyik inkább Sas József, a másik meg Frei Tamás, aki Katharina von Habsburg-Lothringenből is kivasalja, hogy főzzön neki paprikás csirkét. “Jól hallották, kedves nézőim: pap-ri-kás-csir-két”.

Mármost, hogy ne kerüljem meg a címbe rejtett provokációt, a magyar többféle lesz. Bár a látszat ellenére a magyar erős, történeti identitású nép: rendszerint ez az országba érkező külföldiek első benyomása is. S ha belenézünk külföldön élő honfitársaink lelkébe, azt látjuk, hogy jórészük pénzt keresni még csak-csak ott marad, ahova vetette a sora, de egyszerűen megőrül egy marhapörköltért, a Túró Rudiért, és hiányzik neki a Sláger Rádió, illetve, elnézést, a magyar kultúra. És vélhetően ez az intenzitás maradni is fog, mert Közép-Európában élünk és mifelénk az identitás fontos dolog. Ugyanakkor sokfelé ágazódunk, ehhez nem kell rettenetes nagy jósnak lenni: vajon Janics Natasának fáj-e Trianon, és ha nem, attól rosszabb magyar-e? Timea Majorova vajon micsoda? Lehetünk-e máshogy magyarok Zselíz és Los Angeles között? Vagy ez a kérdésfelvetés nem is annyira érdekes? (A komáromi Selye János Egyetemen tanító professzor meséli: a diáklányok közül sokan – bár törvényes lehetőségük lenne rá – nem változtatják meg szlovákul anyakönyvezett nevük “-ová” végződését, holott nem is tudnak szlovákul. Nem azért, mert lusták, hanem mert ők így jelzik más-magyar voltukat, egy új identitás körvonalait.)

A reformkorig, Trianonig együtt voltunk: Jókai, Petőfi, sőt talán még Babits és Móricz is ugyanazt mondja mindnyájunknak, de Dancs Annamari vagy akár (más regiszterben persze) Kovács Vilmos bizonyosan nem. (Exkurzus, de elmélázhatnánk azon, hogy a Megasztár és benne Bocskor Bíborka meg Rúzsa Magdi tett-e többet az elmúlt időben az ún. magyar összetartozásért, vagy a Magyarok Világszövetsége).
 
Jelen sorok szerzője már 1992 nyarán találkozott a sepsiszentgyörgyi buszpályaudvar falán egy rövidségében is plasztikus “Székely szarta a magyart” felirattal. Mármost mielőtt felhorgadna bennünk a tápos pannon, érdemes meditálni azon, lehetséges-e többféleképpen megélni a magyarságot, hiszen van német, osztrák, svájci német is és bár a fúvós zenét mindnyájan szeretik, nem mind tartják németnek magukat. Hanem elsősorban osztráknak, németnek, svájcinak, horribile dictu karintiainak, bajornak vagy appenzelli gyomorkeserű-gyártónak.  

Azok, akik az elmúlt évtizedben elmentek innen (értve ezalatt a Kárpát-medencét), bármiféle ok miatt, vajon hogyan viszonyulnak majd a magyarnak-levéshez? Ha valaki esetleg már nem is beszél majd magyarul, de fontosnak tartja, hogy egy magyar néptánccsoportban múlassa az időt minden péntek este, valahol Clevelandben? Vagy ezer és egy más kötődési pontot lel magának, a kultúrához, az országhoz, valamiféle virtuális Magyarországhoz? A Székelykevéről Ausztráliába került harmadgenerációs (Haaajrá, Kéééék Dunaaa!), a Londonban mosogató elsőgenerációs, a beregszászi tanár, a losonci hegesztő, a Spanyolországban paradicsomot szedő magyarajkú adventista roma, a New York-i magyar származású zsidó, az itt állampolgárságot szerzett, de szülőföldjére visszatért arab orvos: mind-mind a magyar nemzeti közösség(ek) részei így vagy úgy. A lehetséges viszonyulások sokasága leírható-e olyan szűk korlátok között, mint a nyelvtudás, az itthoni adózás és a trappista sajt feltétlen tisztelete?

Létük egyszerre kihívás, lehetőség és jelzés arra vonatkozóan, hogy ideje lenne megtanulnunk (nekünk és derék közférfiainknak) az árnyalt viszonyulást ehhez a sokféleséghez, amelyet okos emberek “mozaiknemzetnek” vagy “plurális nemzetfogalomnak” neveznek. Ha pedig árnyaltan viszonyulunk, és mindenki talál mihozzánk kapcsolódást, meg mi is őhozzá, újra felvirrad majd a magyarnak. Nagyok leszünk, a világot ismét átfogja az elleneink által rettegett magyar összeesküvés, és majd legalább három tenger nyaldos megint.

Higgyük el, csak nyerhetünk.