Párizsi szeletelés – arab-zsidó békeegyezmény, 1919

Szinte a kirobbanása pillanatában lezárhatta volna a közel-keleti konfliktust egy arabok és cionisták közt 90 éve megkötött egyezség, ami azonban nagyhatalmi játszmák miatt hamar érvényét vesztette.
 

Forrás: HVG

 

 

„Mi arabok, köztünk is kiváltképp a műveltebbek, a legmélyebb szimpátiával tekintünk a cionista mozgalomra (…). Kívánjuk, hogy a hazatérő zsidók szívélyes fogadtatásban részesüljenek.” Bár mai szemmel ez szinte hihetetlennek tűnik, az eredetét Mohamed prófétáig visszavezető Hasemita család sarja, Fejszál emír, korának egyik legbefolyásosabb arab vezetője fordult e szavakkal 1919 márciusában Felix Frankfurter amerikai jogászhoz, aki akkoriban a cionista szervezetet képviselte a párizsi békekonferencián. A levél annak kapcsán született, hogy az első világháborút lezárni hivatott tanácskozássorozat – a legyőzöttek számára tragikus nagyhatalmi diktátum mellett – önálló állam létrehozásával kecsegtette az addig török megszállás alatt élő közel-keleti arabokat, valamint az akkor már néhány évtizede az „óhazába” visszatérni kívánó cionista zsidókat is. Frankfurter válasza nem volt kevésbé szívélyes: „A cionista vezetés, illetve a zsidó nép örömmel szemléli az arab mozgalom életerejét (…), és fontosnak tartja, hogy az arab nemzet jogos nemzeti céljait a békekonferencia biztosítsa.”

A kölcsönös udvariaskodás háttere az volt, hogy mind az arab, mind pedig a cionista vezetők a kor legerősebb nagyhatalmának, Angliának a világháború során számukra tett ígéretét szerették volna bevasalni Párizsban. Az angol kormány 1916-ban megígérte az Arab-félsziget nyugati felén megalakult, a felbomlóban lévő török birodalomból kivált Hidzsáz állam uralkodójának, Husszeinnek (Fejszál apjának), hogy bizonyos – meglehetősen homályosan körülírt – területek kivételével támogatni fogja az arab függetlenségi törekvéseket a Közel-Keleten. Az úgynevezett Balfour-deklarációban pedig beleegyezett, hogy Palesztinában segít létrehozni egy zsidó „nemzeti otthont”. Igaz, volt egy harmadik – a Szovjet-Oroszországban 1917-ben hatalomra került kommunista vezetés által nyilvánossá tett – titkos antantmegállapodás is, amely a régiót brit és francia érdekszférákra osztotta.

Fejszál, aki a törökök elleni harcokban személyesen is részt vett, apja elképzeléseinek (és a brit ígéreteknek) megfelelően Damaszkusz központtal kívánta létrehozni az új arab államot. Csakhogy a városra, miképp egész Szíriára, a franciák is igényt tartottak az angolokkal kötött (titkos) egyezmény alapján, bár abból London akkorra már legszívesebben kihátrált volna. Brit ösztönzésre Fejszál már 1918 júniusában találkozott Chaim Weizmann-nal, a Cionista Szervezet vezetőjével (a későbbi Izrael állam első elnökével), hogy a háború utáni követeléseiket koordinálják. Weizmannra – feleségének írott levele tanúsága szerint – igen nagy hatást tett tárgyalópartnere: „Micsoda vezető! Intelligens és nagyon becsületes ember, kinézetre is jó megjelenésű! Nem érdekli Palesztina, Damaszkuszt akarja inkább, illetve egész Észak-Szíriát. Gyűlölettel beszél a franciákról (…) Sokat vár a zsidókkal való együttműködéstől (…) Megveti a palesztinai arabokat, akiket még csak nem is tart araboknak.”

Második találkozójukra decemberben került sor Londonban, egy hónappal a párizsi békekonferencia megnyitója előtt. Addigra Fejszál brit jóváhagyással megszilárdította hatalmát Damaszkuszban, és az egész arab nemzet képviseletére készült. A két vezető szerződést fogalmazott, amelyben Fejszál támogatásáról biztosította a cionisták nagyszabású palesztinai betelepedési tervét, bár önálló zsidó államról – a Balfour-deklarációhoz hasonlóan – nem tettek említést. Ezt a cionisták akkoriban taktikai okokból nem is szorgalmazták. A preambuluma szerint „a faji rokonságra és ősi kapcsolatra tekintettel lévő” szerződést 1919 januárjában írták alá, a rá következő hónapban pedig mindketten lehetőséget kaptak, hogy Párizsban a nagyhatalmak elé tárják ügyüket. Fejszál ott hangsúlyozta, hogy az általa követelt terület nem terjed ki Palesztinára, holott arra akkoriban a legtöbben Szíria részeként tekintettek. A cionisták pedig kérték, valósuljon meg a brit ígéretben szereplő nemzeti otthon egy olyan területen, amelynek határai az általuk benyújtott térkép szerint a mai Jordánia, illetve Libanon egy részére is kiterjedtek volna.

A leginkább érintettek, Palesztina arab lakói – akik a 60-70 ezer fős zsidó lakossággal szemben akkortájt nagyjából tízszeres többséget alkottak – kimaradtak az egyezkedésből. Pedig vallási vezetőik és elöljáróik már 1918 novemberében levelet intéztek a britekhez, melyben a damaszkuszi arab kormány iránti lojalitásukat hangsúlyozták. Leszögezték továbbá: „mindig mélyen együtt éreztünk az üldözött zsidókkal, (…) de nagy különbség van az együttérzés és aközött, ha elfogadnánk, hogy az a nemzet uralkodjon felettünk”.

Mégsem a helyben élők véleménye, hanem a nemzeti önrendelkezésre fittyet hányó nagyhatalmi politika pecsételte meg a Fejszál–Weizmann egyezmény sorsát. A térségben élők a heterogenitásuk és a közigazgatás megszervezésében való járatlanságuk miatt egyelőre alkalmatlanok az autonómiára – magyarázták a háborús győztesek miniszterelnökei az olaszországi San Remóban 1920 tavaszán, miért is van szükség a nagyhatalmi felügyelet alá tartozó népszövetségi mandátumterületek létrehozására. A britek az olajban gazdag Moszulért cserébe ráálltak, hogy Szíria Párizs fennhatósága alá kerüljön, minek nyomán Fejszált 1920 júniusában a francia csapatok kiverték Damaszkuszból.

A cionistákkal kötött egyezmény ezzel végleg hatályát vesztette, azt ugyanis az óvatos Fejszál csak azzal a neve fölé biggyesztett feltétellel írta alá, hogy az arabok az általa megjelölt területen megkapják függetlenségüket. Anglia mindazonáltal igyekezett kárpótolni a nagy múltú arab famíliát. A Szíriából kiebrudalt Fejszál az 1932-ig brit fennhatóság alatt álló Irak királya lett, öccsét, Abdullahot pedig a Palesztinából leválasztott Transzjordánia uralkodójává tették meg (Ammánban máig az ő leszármazottai ülnek a trónon). Abdullah egyébként az Izrael állammal szembeni békülékenysége miatt lett merénylet áldozata 1951-ben, Jeruzsálemben.