Tizenöt másodperced van, mielőtt becsapódik a palesztin rakéta

Izraelben szinte mindenki úgy érzi, igazságos a Gázai övezet ellen indított hadjárat. Nem volt más választásunk, éveken keresztül tűrtük az állandó rakétázást, senki más nem tolerálná ezt, tennünk kellett valamit – mondják a palesztin területek határán élők, akik szerint nem lehet napi tíz légiriadóval együttélni, a gázai civil áldozatokról pedig a Hamász tehet. Helyszíni riport a gázai határról.

Forrás: Origó

 

Tizenöt másodperc – ennyi ideig tart, amíg a palesztin rakéta eléri Szderótot az észleléstől számítva, ennyi idő van bukni. Ceva adom, ceva adom, ceva adom – riadó, riadó, riadó, visít mindenhol a szirénákból egy hideg géphang a békés, napsütötte helynek tűnő izraeli kisvárosban. Az autók megállnak ott, ahol vannak (már évek óta mindenki biztonsági öv nélkül közlekedik, hogy gyorsabban ki tudjon szállni a kocsiból), aki ült feláll és szaladni kezd a legközelebbi óvóhely felé, aki túl messze van, a földre veti magát és eltakarja a fejét.

 

Az óvóhelyen mindenki kényszeredetten vigyorog, aztán döbbenés, ahogy a rakéta becsapódik valahol, mindenki ki-belélegez, idegesen nevet, aztán vissza a dolgára. Kedden már csak tizenvalahányszor kellett ezt eljátszani – a Hamász vagy kezd kifogyni a rakétákból, vagy már nem tudja kilőni őket olyan gyorsan, ahogy az izraeli hadsereg egyre mélyebbre hatol a néhány kilométerre lévő Gázai övezetbe. Az elmúlt héten több mint ötven százalékkal csökkent a rakétatűz.

A Gáza mellett fekvő izraeli településekre mintegy hatezer rakétát és aknát lőtt ki a palesztin szervezet, amióta Izrael 2005-ben kivonult az övezetből – ez a mostani háború oka. 2001 óta 24 embert öltek meg a rakéták és több mint ezret sebesítettek meg. 2008 első felében 260 és 550 közt volt a támadások száma havonta, vagyis átlagosan napi 9-18 (bár nem mind városra esett). Az itteniek állítják, így képtelenség normális életet élni. Már minden ház mellé építettek egy óvóhelyet, a buszmegállókat megerősítették. A gyerekeket viseli meg a legjobban, állítólag nem ritka, hogy 13-14 éves gyerekek ágyba vizelnek, a poszttraumatikus stresszről, tanulási zavarokról nem beszélve. Háromezer ember egyszerűen feladta és elköltözött.

“Mindenkit traumatizált az elmúlt nyolc év. Teljesen odaveszett minden biztonságérzetünk. Úgy élünk itt, mint egy teknős, ami elveszítette a páncélját” – mondja Judit Bar Hay helyi traumatológus. A rakétatűz nem csak ezt az egy kisvárost érinti, hanem nagyobb településeket is, egyre beljebb Izraelben, ahogy a Hamász átváltott a házilag készített Kasszamokról az iráni Gradra/Katyusára. Ennek húszkilométeres lőtávolságával több tízezer izraelit lehet elérni.

Jogos önvédelem?

Amekkora felháborodást vált ki a világ nagy részén a sok civil áldozatot követelő háború az egyébként is humanitárius katasztrófába csúszó Gázában, akkora az egyetértés Izraelben, hogy megkérdőjelezhetetlenül jogos önvédelemről van szó. A háborút a felmérések szerint az emberek 80-90 százaléka támogatja. Minden tele van izraeli zászlókkal, mintha nemzeti ünnep lenne, és az emberek pénzt gyűjtenek a katonák támogatására. Nincsenek nagy béketüntetések, mint voltak a 2006-os libanoni háború alatt. Szinte mindenki egyetért: Izraelnek nem volt más választása, mint Gáza megtámadása.

“A világ egyetlen országa sem tolerálná ezt. Visszaadtuk a palesztinoknak Gázát és mi történt? Rakéta rakéta után. Képtelenség így élni” – mondja Alús, egy 38 éves férfi Tel Avivból. “Nézze, mi csak nyugalmat akarunk. Nem érdekel, hogyan, évek óta tűrjük ezt. Hatezer rakéta 2005 óta, érti? Hol voltak akkor az európai béketüntetők, amikor mi az óvóhelyen ültünk?” – kérdi Adam, egy tanár Szderótban. Még a 28 éves jeruzsálemi Anat is azt mondja, hogy valamit tenni kellett, pedig ő annyira utálja a háborúskodást, hogy megtagadta a katonai szolgálatot. “Az európaiaknak egyébként is van bőr a képükön, hogy folyton kritizálnak minket, tekintve, mennyi vér tapadt a kezükhöz az elmúlt száz évben” – teszi hozzá hirtelen mérgesen.

Míg mindenki sajnálatát fejezi ki a palesztin áldozatok miatt (vagy ezer halt már meg, legalább negyedük civil), egyöntetűen a Hamászra hárítják a felelősséget, amiért a civilek lakta területek kellős közepéről próbál harcolni és állítólag mecsetekben, kórházakban tárolja a hadianyagot. “Persze hogy sajnálom őket, de mégis mit kellene tennünk? A Hamász iskolaudvarokról lövi ki a rakétáit. Pajzsként használják a civileket. Elegünk van, értse meg” – mondja Alús. “Nekünk a sajátjainkért kell elsősorban felelősséget vállalnunk” – teszi hozzá. 

Az izraeliek szerint a katonaság mindent elkövet, hogy megóvja a palesztin civileket: telefonhívásokkal és szórólapokkal figyelmezteti a lakosságot, hogy hagyja el a műveleti területet. A katonaság videofelvételeket osztogat az újságíróknak, amelyeket repülőgépekről készítettek, és azt mutatják, hogy a pilóta útközben eltéríti a rakétát, ha észreveszi, civilek vannak a célpont közelében. “A bombázás alternatívája az, hogy több tízezer katonát vetünk be és utcáról utcára harcolunk – maga szerint akkor mennyi polgári áldozat lenne?” – kérdi Efraim Kam, a katonai hírszerzés volt tisztje, egy biztonságpolitikai program vezetője a Tel Aviv Egyetemen. “Ezzel szemben ők direkt célozzák meg a mi civiljeinket, lövik a mi városainkat. Ez a különbség” – mondja Judit Bar Hay.

Az izraeli támadásnak az is a célja – még ha erről kevesebb szó is esik –, hogy helyreállítsa az izraeli hadsereg elrettentő potenciálját, ami a 2006-os, nem kimondottan sikeres libanoni háborúban kissé megcsappant. Vagyis azt a képességét, hogy erejével és határozott fellépésével arra késztesse ellenfeleit: kétszer is meggondolják, mielőtt meg mernék támadni a zsidó államot. “Majd meglátjuk, mi lesz a [Hamásszal vívott] háború vége, de lehet, hogy ezután tízszer is meggondolják majd, hogy folytatni akarják-e a rakétázást” – mondja Efraim Kam.

Mi legyen?

Ahhoz, hogy megértsük Izrael teljes stratégiai dilemmáját, nem is annyira a Gáza melletti városokat érdemes felkeresni, hanem Gilót, egy zsidó telepet Jeruzsálemtől délre, ami mára külvárossá nőtte ki magát. A dombra épült város széléről átlátni a szemközti Bejt Dzsala palesztin városra. Bejt Dzsala olyan közel van, mintha meg lehetne érinteni a kis fehér házakat, ha átnyúlnánk a völgy felett. Gilót 2000-ben Bejt Dzsalából lőtték a palesztinok, de azóta nyugalom van.

Európában sokat hangoztatott nézet, hogy ha vége lenne az arab területek megszállásának, akkor Izrael nyugalomban élhetne. De az izraeliek úgy érzik, hiába vonultak ki Gázából 2005-ben és Dél-Libanonból 2000-ben, csak annyit értek el, hogy közelebb került a front. Ha pedig kivonulnának Ciszjordániából, a fő palesztin területről, amit most részleges megszállás alatt tartanak, és a Bejt Dzsalához hasonló helyeket – amelyek ennyire közel vannak a fő izraeli városokhoz – egyszer a Hamász vonná ellenőrzése alá, a játék sokkalta veszélyesebbre fordulna. Akkor a rakéták nem a világvégi Szderótra hullanának, hanem Jeruzsálemre és potenciálisan Tel Avivra.

“Az izraeliek többsége 2005-ig támogatta a kivonulás gondolatát. Mára ez semmivé foszlott, mert ahelyett, hogy a palesztinok egy normális államot építettek volna maguknak Gázában, a Hamász került hatalomra, ami a lerombolt zsidó telepek helyén katonai kiképzéseket tart és rakétákkal lövi Izraelt. A maradék megszállt területek kiürítésének terve ettől lekerült a napirendről, legalább addig, amíg nem találunk partnerre egy olyan palesztin vezetőben, aki elég erős ahhoz, hogy féken tartsa a szélsőségeseket” – mondja Efraim Kam.

Létért való küzdelem

Az agresszív fellépést vélhetőleg az állandó fenyegetettségérzés is magyarázza, amit ebben az országban sokan éreznek. Vannak izraeliek, akik egyenesen úgy érzik, az ellenségektől körülvett országnak most is a túlélésért kell küzdenie. Egy 2008-as közvélemény-kutatás szerint, amelyet az Anti-Defamation League készített, az izraeli fiatalok 30 százaléka úgy érzi, hogy az országot komolyan fenyegeti a teljes pusztulás réme, 52 százalék szerint pedig bizonyos fokig fennáll ez a veszély.

A léte során hat háborút vívott országban halálosan komolyan veszik a Hamász-szövetséges Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök fenyegetőzését, miszerint Izraelt el kell törölni a térképről. A New York Timesban nemrég kiszivárgott, hogy Ehud Olmert kormánya bunkerromboló bombákat kért az Egyesült Államoktól, hogy azzal támadja meg az iráni nukleáris létesítményeket, amelyek az Egyesült Államok szerint fegyverkezési célt szolgálnak (az amerikaiak a cikk szerint ezt megtagadták).

“Izrael meg tudja magát védeni a hagyományos ellenségekkel szemben, mint például Szíria. De a Hamászhoz hasonló szervezetekkel, amelyeket nem lehet konvencionális módszerekkel legyőzni vagy elrettenteni, egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Tény, nem veszélyeztetik Izrael létét, de az életet elviselhetetlenné tudják tenni. Az iráni nukleáris fenyegetésre pedig egyelőre semmilyen válaszunk nincsen” – mondja Efraim Kam.

(Izrael továbbra is csak korlátozott számban enged külföldi újságírókat a Gázai övezetbe. Ha megnyitják a határt, az origó is jelentkezik a helyszínről.)