Ungvári Tamás: Kafka hazatérése

Kafka temetéséről jövet a gyászolók döbbenten észlelték, hogy az óváros tornyának órája megállt (Max Brod). Megpattant benne egy rugó. Jelképesen is, miképpen a valóságban, Kafka műve fölött megállt az idő. Jóslatait ugyan lefordították a diktatúrák fenyegetésére (Fritz Stern), ám ez az aktualizálás hatásos volt esetleg, de korántsem tartós. 

Forrás: Élet és Irodalom

 

 

Születésének 125. évfordulójára

A hontalan Kafkát sokan próbálták befogadni és befogni. Kafka volt az a szerző, akit az írásba menekülő aszkétaként ábrázoltak, vagy olyan áldozatnak, akit kora semmisített meg. A Levél Apámhoz szerzője Ödipusz-komplexusban szenvedett, vagy éppen ő volt az anti-Ödipusz, amiképpen azt Gilles Deleuze és Felix Guattari állították a Kafka-kutatást nemzetközileg megihlető vagy azt éppen zsákutcába fordító könyvükben.(1)

Kafka a valószínűtlen zászlók egyike. Jogász, biztosítótársaság alkalmazottja, vegetáriánus, tüdőbeteg. Németül írt Bohémiában, melyről csak Shakespeare hihette, hogy tenger szegélyezi. S mindez egy olyan korban, mely módszeresen kezdte meg a humánértelmiségi-szerep visszaszorítását a tudomány népszerűsítésének oltárán. Kafka nevetve olvasta fel A pert a barátainak: az irónia és távolságtartás olyan kortársakat ejtett meg, mint Thomas Mann – Kafka korai rajongója – vagy James Joyce.

A két, tágabb értelemben vett kortárs különös isteneket idézett meg. A Tonio Krögert formázó Thomas Mann az elbeszélőművészet múzsájának Apollónt, a távolságtartás istenét választotta. Joyce hőse, Stephen a madarakat figyelve az egyiptomi Toth istenséghez fohászkodik, a távolság, így az irónia istenéhez.

Tonio Kröger és Stephen Daedalus peremre szorított művész, aki szívesen beilleszkedne a társadalomba, ám visszautasítja a játékszabályok elfogadását. Kafka hősei olyan társadalomban élnek, amelyik bárminő ürüggyel is, kiszorítja őket. Merő létükkel bűntelen bűnösök.

Ezt az új paradigmát, a jog és a társadalmi viszonyok sajátos kafkai értelmezését nehezen dolgozta fel a kortársi tudat s az utóélet felett rendelkező esztétikai érzékenység. Kafka az értelmezések laboratóriumának középpontjába került. Művének csataterén vívott meg a marxista a strukturalistával, a hazafi a kozmopolitával. S nemcsak azért, mert a mű allegorikus jellege természetszerűleg kínálta magát az értelmezési polifóniának, hanem azért, mert jó ideig a megfejtés archimédeszi pontját tilos vagy nehéz volt említeni.

Franz Amschel Kafka ugyanis zsidó volt, műve a zsidókérdés egyik, metafizikai és társadalmi dimenzióját tárta fel. Még közelebbről – a marginálisnak rémlő „zsidókérdést” a XX. század egyik kulcsfontosságú írója a reflektorfénybe állította, s ezzel megnehezítette a különféle nacionalizmusok értékrendjének egyoldalú érvényesülését.

Kafka ráadásul „Habsburg” zsidó volt, a nemzetiség elismerése nélküli nemzetiség, az összetartozás érzése nélküli törzs, megosztott vallás. Mindennek ellenére ez a „virtuális” zsidóság a birodalom fontos alkotórésze volt, az egyetlen „Staatsvolk”, államnemzet a soknemzetiségű kettős Monarchiában. A zsidó létezés kettősségét Carl Schorske fogalmazta meg, amikor a császáréhoz hasonlította azt. A császár szupranacioná­lis volt, míg az ő zsidai szubnacioná­lisok. Egyfelől a létük múlott azon, hogy részt vegyenek az adott nemzetiségek partikuláris életében, bizonyítsák részleges vagy teljes kulturális azonosulásukat azzal a nemzeti létre törekvő kisebbséggel, amelyben éltek, másfelől megőrizzék lojalitásukat az uralkodóházhoz, mert védelmet csak attól remélhettek.

A Monarchia elleni nemzetiségi támadások ütközőpontjában ezért értelemszerűen a zsidók állottak – ők voltak Schorske szerint azok, akik sohasem törtek a birodalom felbontására, mert ez érdekeikkel ellentétes volt.(2)

A „szubnacionalitás” nem jelentett területenkívüliséget. Ellenkezőleg, a más-más nemzetiségek között élő zsidóság sorsát csak a holokauszt mosta egybe, történelmi valóságában radikális különbségek mutatkoztak.

Kafka tudatosan nevezte önmagát „nyugati zsidónak”, életművét e nyugati zsidóság tükrének. 1911-től ugyan megejtette a keleti zsidóság ősereje, mitológiája a Prágába látogató jiddis színház előadásain, s maga vállalkozott előadásra a lenézett jiddis nyelv védelmében. Ugyanakkor s tudatosan írt németül, kínos gonddal, hogy elrejtse a prágai hétköznapi nyelv átszivárgását a műveibe.

Bohémia vidéki zsidósága azzal asszimilálódott, hogy a jiddis mellé felvette a cseh nyelvet. Prága zsidósága ezzel ellentétben nem a néphez asszimilálódott, hanem az akkor számukra elérhető legmagasabb kulturális szinthez, a némethez. Kafka otthon jiddisül, üzletében cseh nyelven beszélő apja, Hermann Kafka természetszerűleg adta fiát a német iskolába, mert az asszimiláció a társadalmi ranglétrán a német elithez történő igazodást jelentette. Prága zsidó lakossága Kafka korában alig volt több tízezer főnél, de a nyelvválasztás egyúttal politikai deklaráció is volt. Valójában szerencsés asszimiláció volt: a peremvidékről a nyelv kötötte össze a maroknyi elitet olyan virágzó metropolisokkal, mint Bécs és Berlin. Ugyancsak a peremvidék kínálta fel annak a kísérletnek a lehetőségét, amelyet Wolfgang Iser figyelt meg – nevezetesen, hogy például Prágából, az ambivalencia adottsága folytán ez az elit egyszerre lehetett a modernitás előmozdítója és kritikusa, ihletője és diagnosztája.(3)

A cseh nemzeti szerveződés például a magyarhoz képest elkésettnek mondható. A prágai német nyelvű polgárság a századfordulón uralkodó helyzetben maradt a csehországi függetlenségre törekvő közösség fölött, s így paradox módon védernyőt kínált a német nyelvű zsidó elitnek.

A magyar polgári mozgalmakat egy nyelvi kisebbségben maradt uralkodó osztály indította el, s nem kínálkozott más szövetségese, mint a Monarchia más területeiről is magyar földre mobilizálódó zsidóság, mely itt kapta a legegyszerűbb asszimilációs ajánlatot. Aki a magyar nyelvet vállalta, s erről cenzusokban nyilatkozott, az polgárjogot nyert. A hagyományos zsidó közösségi formák Magyarországon bomlottak le a leggyorsabban. A zsidók letelepedésének engedélyezése, mint Jakov Katz rámutatott, nemzedékkel előzte meg az egyenjogúsítást. Itt a már kiküzdött társadalmi pozícióra került a jogi pecsét az emancipációval, ennek következtében – folytatja Katz – „Azok, akik a maguk területén elég jól boldogultak – szemben a francia és a német zsidókkal -, nem úgy látták magukat, mint akik egy már meglévő nemzettesthez csatlakoznak, hanem mint teljes jogú társak egy új nemzeti társadalom megalkotásában.”

A nemzet közös megalkotása, kultúrájának kiterjesztése sajátos szimbiózis illúzióját keltette. Miként Bécsben vagy Berlinben a modern kulturális menedzsmentet – már-már azonnali ressentiment-et keltve – az első- és másodgenerációs magyar zsidóság vállalta Kiss Józseftől, A Hét szerkesztőjétől a Nyugat-szerkesztő Osvát Ernőig. A cukorgyárak profitját nemes adománnyá Hatvany Lajos varázsolta.

Az idillt a nemesi nacionalizmus inherensen csökevényes természete fenyegette. A hagyományos elit nem nyugtázta az elmagyarosodó zsidóság nyelvi asszimilációjának politikai hozadékát, a Monarchiában a dobogó második helyét a többi nemzetiség felett. A betagozódás sikertelenségét a félfeudális osztályszerkezet garantálta. „Az egyéni eredmények arányában álló elismerés – vagyis az akadálytalan társadalmi mobilitás feltétele – hiányzott Magyarországon. A társadalmi rang ehelyett a származástól, a házasságtól, a címektől függött.”(4)

A bohémiai zsidóság helyzete több vonásában különbözött a magyarországitól – jóllehet, a Monarchiát csupán szellemi s nyelvi, nem valóságos határok tagolták. Kafka szatirikusan ír le egy magyart, aki Az Estet olvassa, és nagyon bennfentes a budapesti dolgokban, s ez a leírás csak annyiban redundáns, hogy a „magyar” itt az egyszeri ember lokál-dekóruma.

A csehországi és a magyar zsidóság kulturális tagozódása különbözött a Habsburg-földek polgárosodásának folyamatában. A prágai német és a cseh irodalom korántsem integrálódott. A filológusi igyekezet ugyan dicséretes motívumvándorlásokat fedezett fel a prágai német és a prágai cseh irodalom között, de ezek csak erőtlen kísérletek annak a tagadására, hogy a kapcsolat valójában nem létezett. Egy időben éltek, mégsem voltak egymás kortársai Hašek, Čapek és Kafka, Max Brod, Franz Werfel, Rainer Maria Rilke.

Mindezt persze az utókor tagadni igyekszik, élén a népszerű, Franciaországban élő regényíróval, Milan Kunderával. Kelet-Európa új felszabadulása 1989 után menetrendszerűen hozta el a nosztalgiát a régi békeévek után. Kundera azt állítja, hogy Kafka élete és műve Prága „zsidó-német-cseh klímájának része”. A gyarló és homályos fogalmazás a kijelentés ürességére vall. Mint azt az egyébként Bohémiából elszármazott amerikai irodalomtörténész bizonyította, ez a hármas: fikció. Ugyanígy a híres prágai nyelvészkör, Roman Jakobson vezényletével. Kafka és Čapek művét a későbbi strukturalizmust meglapozó kutatók és irodalomtörténészek észre sem vették.(5)

Kundera visszamenőleg olyan ideális „territóriumot” rajzol Kafkának, amelyik nem létezett. Legutóbb egy esszésorozat csaknem felét szentelte Kundera a „kafkológia” születésének, s ebben a jó barát, Max Brod szerepének, akit azért is megvetően bírál, hogy a szerző végrendelete ellenére megmentette kéziratait a pusztulástól. Max Brod mellett sokaknak kijut a bírálatból. Camus úgy tárgyalta Kafkát, mint egy filozófust, holott Kafkát csak a regény történetéből lehet megérteni.

Kundera számára a XX. század története a folyamatos pereké, a permanens kriminalizációé. A jeles cseh írónak nem számít, ki melyik oldalon állt, elegendő, ha az áldozat szerepére tarthat igényt. Heidegger, Céline, Marinetti, Gottfried Benn éppoly áldozat volt, mint Meyerhold vagy Buharin.

Kunderának nem sikerült lehorgonyoznia Kafka életművét a cseh-német-zsidó Prágában. Ha a Monarchia szellemi közegével, Bécs és Prága kapcsolatával kísérletezett volna, közelebb jut a céljához. Holott törekvése érthető volt – visszaperelni Kafkát a területenkívüliség iskolájától. Kundera külön hangsúllyal támadja a posztfreudiánusokat, elsősorban Gilles Deleuze és Felix Guattari közös munkáját.(6)

Deleuze és Guattari nem véletlenül nevezte a mű megközelítését „deterritorializáció”-nak. A varázslat lényege: a dicséret zsolozsmájával előadott kasztráció, hogy az ő sajátos posztfreudizmusuk nyelvén fogalmazzak. A prágai környezet egyszeriben füstté válik, miként a zsidóság specifikuma is. Kafka a sorsosaival a „littérature mineure” a kisebb vagy kisebbségi irodalom képviselőjévé változott át. A poeta minores területenkívülisége a vágyakozás politikája. Célja a határok átrajzolásával, menekülési stratégiák kidolgozásával, a többségi nyelv sajátos dekonstrukció­jával a tekintély rombolása. Ez a stratégia, s most Kafkát idézzük, „ördögi a maga ártatlanságában”.(7)

Ez lenne Kafka? Goethe őszinte hódolója, olyannyira, hogy a mester weimari múzeumának egyik közönséges alkalmazottjával kezdett levelezni? Igen, mondják a dekonstrukció élharcosai, mert a levél nem közönséges levél, hanem az ördöggel kötött fausti szövetség része, a levelek küldői csonttá fogyott vámpírok, akik egymásnak küldözgetik denevérüzeneteiket.

Mindezzel együtt a kisebbségi irodalom küldötte, a jövő prófétája, akinek sejtései valóra váltak.

Remélhető, hogy a fenti ismertetés mentes minden iróniától. Kafka „deterritorializálódásának” őszinte kimondása olyan tett, mely feledi, hogy a XX. század hetvenes éveiben kibomló irodalomértelmezési irányzatok a strukturalizmustól a dekonstrukcióig számos értékes felfedezéssel gazdagították a Kafka-irodalmat is. Értelmezéseik szellemesek és eredetiek voltak a területenkívüliség stratégiáit tekintve. Kafka lett ugyanis az a szerző, akinek nem voltak ősei vagy kortársai abban az értelemben, ahogyan más írókat, vagy irodalmi alkotásokat így vagy úgy belehelyeznek valamely társadalmi-történeti konfliktusba. A magányos Kafka a kafkológia makacs legendája, az egyetlen szerzőre szabott módszerekkel. Nem érdemes külön felsorolni az egyedi kulcsok valamennyi készítőjét, inkább a szemlélet forrását szükséges felkutatni.

A francia dekonstrukcionisták ősapja az a Roland Barthes volt, aki kétfajta textust különböztetett meg. Létezik egyfelől a textes lisibles, az elbeszélés klasszikus módja, melyben a hívószavak feltárják az értelmezhetőség jeleit. Az ismert kódokat rendezi egységbe a szerkezet, s ez egyértelmű megértést kínál.

E klasszikus, ahogyan Barthes mondja, balzaci elbeszélésmóddal szemben áll a textes scriptibles, a merőben írásra szánt értelmezési kísérlet, az olyan tevékenység, mint Kafkáé, aki ezeket az írásgyakorlatokat, megfejtési kísérleteket mint amúgy is több kulcsra nyíló, vagyis értelmezhetetlen szövegeket az enyészetnek szánta. A kastély kéziratáról ezért mondhatta Kafka, „dass es doch nur da ist zum Geschrieben-, nicht zum Gelesenwerden”, vagyis ez nem olvasni, hanem írni való textusnak készült.(8)

A XX. század végének posztmodern irányzatai korántsem voltak olyan modernek, mint ahogyan önmagukat látták. Nietzsche növendékeiként a történelem elől menekültek s a szöveg autonómiájáért küzdöttek. Sajátos, hogy hermeneutiká­juk éppen Kafkán csorbult ki, mielőtt irányzataik java politikailag kompromittálódott volna.

A történelembe azonban nehéz visszatalálni mindaddig, amíg néhány egyszerű tényt elismernénk a valós magyarázat feltételeként. Ismétlés ugyan, de érdemes újból észrevenni, hogy a számos, alkalmanként egymást kioltó értelmezés közös, bár bevallatlan célja a zsidó Prága és a zsidó Kafka elhomályosítása.

A folyamat nem új keletű. Kafka feltehetően mazochizmusból vetette meg a népek és tájak irodalomtörténetét, amelyben – mint arról Brodnak beszámolt – külön kerítés jár azoknak a német javaknak, amelyeket a zsidók nem érintettek.(9)

A prágai Károly Egyetemen külön tagozaton tanulhattak a cseh vagy a német nyelvet választó diákok. Kafka érthetően a német nyelvű tagozatra járt. A diákegyesületek egy másik választóvonal nyomán különültek el. Az egyik zsidótlanított volt, a másik befogadta a zsidókat. Az etnikai és nyelvi feszültség elektromos szikraként volt jelen a századforduló Prágájában. Kafka a szörnyűséges belső tépelődésekről számolt be Brodnak, annak a generációnak a nevében, amelyik kettős apakomplexusban szenvedett. Egyfelől az apák vallásától és keveréknyelvétől szakadt el, másfelől hiábavalóan igyekezett kulturálisan is egyenjogúsítania magát, mert a német irodalom, s ez ismét Kafka, jól megvolt a zsidók nélkül is.

A szörnyű lelkiállapot nem volt minden külső befolyástól mentes. Jelentős társadalmi nyomás szülte. A kirekesztettség érzését próbálta a freudizmus iránt is kétségek között hányódó Kafka. A prágai, a budapesti, a bécsi zsidóság mindent elérhetett, de a társadalmi megbecsülést – a társadalmi mobilitás egyetlen mércéjét – alighanem soha.

Kafka eleve nem számíthatott elismerésre a német nyelvterületen, talán még kevésbé a hazájában. Nem véletlenül vázlatozta fel a kisebbségi irodalmakról szóló – nemegyszer kritikus – téziseit egymással nem összefüggő naplójegyzetekben. A kicsiny népek irodalmának különös előnye, hogy egy nemzet naplóját vezeti. Ha nincsenek is benne kiemelkedő tehetségek, a nyilvánosság mégis fellelkesítheti (Vergeistigung des grossfaechigen öffentlichen Lebens.)

Nyilvánvaló, hogy Kafka a vágyait alakította át a kisnépi receptté. Valaminő közösség fogadná be az irodalmat s teremtene együttes példaképeket. A „kicsiny irodalom” a folytonos nemzeti készenlét állapotába kényszeríti művelőit, harcban az idegen befolyással.

A kisebbségi irodalomnak minden magyarázat más példát ad. Kafka elragadtatással említi példaként Smetanát, Az eladott menyasszonyt, s még azzal sem törődik, hogy bár az opera a nemzet büszkeségét gazdagította, tárgyában nem volt semmi nemzet.

Lehetséges, hogy a jiddis irodalom jövőjét vázolta volna fel, ahogyan Deleuze és Guattari egyik passzusa sejteti, míg aztán ők maguk is elvetik az ötletüket. A prágai német zsidók nyelvi szubverziójára gyanakodnak, ahogyan Kafka jiddistől átszellemült – vagy elrontott – németje a birodalomra támad.

Ez természetesen képtelenség. Deleuze és Guattari egyetlen szót sem értettek németül, könyvükben egyetlen német szót idéznek, azt is rossz helyesírással. A szerzők mégis rátapintottak arra a különös gyötrelemre, amelyet a németnyelvűség jelentett Kafkának.(10)

A nyelvészeti szakértők állítják, Kafka németjének nem volt táji jellege. Goethe nyelvén írt, bár Goethe nagyságáról figyelmeztetően jegyezte meg Kafka, hogy a géniusz éppúgy elősegítheti, miként gátolhatja is egy irodalom kibomlását – a tekintély agyonnyomhatja a következő generációt.(11)

A kisebbségnek azonban mindig apakomplexusa lesz a nyelven uralkodó többséggel szemben. A rettenetes generáció – magyarázza Kafka Naplójának egy másik bejegyzése: „A legtöbben, akik a zsidóságtól az apák félszívű belegyezésével (amelyben ez a félszívűség volt a felháborító) menekülni próbáltak, sőt megpróbáltak németül írni, szerettek volna németül hozzáfogni az írósághoz, s ezt őszintén akarták, de úgy jártak, hogy a hátsó lábacskáikkal benne ragadtak az apák zsidóságában, míg a mellső lábacskáikkal nem fogtak talajt. Ihletük ebből a kétségbeesésből táplálkozott.”(12)

Az inspirációt azonban a különleges helyzet tragikusan árnyalta. Lehetetlen volt nem íni, lehetetlen volt németül írni és lehetetlen volt nem németül írni. A többszörös kiúttalanság szólal meg költőien Kafkában. A három ajtó, mely Gregor Samsa szobájából nyílik, ahonnan azonban nincs menekülés.

Szánalmas és nevetséges egy időben, ahogyan a Prága-Bécs-Berlin-háromszög foglyai vitatták, ugyan kinek irodalmibb és németebb a németje. Az ugyancsak prágai Franz Werfel maró szatírát írt Kafka egyik eszményképéről, a nyelvkritikusként elhíresedett Karl Krausról, a Die Fackel című egyszemélyes hetilap szerkesztőjéről. Kraus viszonválaszában Werfel németjét mészárolta le, mire Kafka, egy ugyancsak Max Brodnak írott levelében, rájön a dolog nyitjára. Nevezetesen arra, hogy Kraus szatirikus géniuszában a „Mauscheldeutsch” rejtezik, a Mózes-hitűek dialektusa. A legszebb németben a zsidó fifika.(13)

Kafka elfogulatlanul tájékozódott a cseh irodalom iránt, de ez is, mint minden asszimilációs gesztus, egyoldalú maradt. A prágai zsidóság gyakorta ellenségektől bekerítettnek érezte magát. Hermann Kafka természetesen cseheket szolgált ki csehül, munkásai – „a fizetett ellenségek” – csehek voltak. A prágai zsidóság sajátosságához tartozott, hogy a magyarországi vagy az osztrák zsidósághoz képest kevesen tartoztak a városi-ipari proletariátushoz. Kafka kacérkodott a szocializmussal, de a munkásmozgalommal nem volt, nem lehetett kapcsolata. Prága a szellemi erjedés egyik középpontja volt, éppen peremjellegénél fogva. Kafka Prágájának lakossága nem érte el a félmilliót.

Kafkára három jelentős irányzat gyakorolt befolyást oly módon, hogy mindegyikük ellen elébb tiltakozott, majd részleges elfogadására hajlott.

Kétségbeesésének egyik forrása a nagy irodalmak irigy tiszteletéből fakadt. Bámulta Goethe kiapadhatatlan ihletét, míg önmaga írógörccsel küzdött gyakorta. Ennek az állapotnak azonban metafizikai horizontot festett az európai antiszemitizmus egyik veszedelmes ideológiája a zsidók tehetségének természetéről.

Wagner nevezetes, elébb név nélkül, majd büszkén vállalt dolgozata, a Zsidóság a zenében eltagadta a zsidóság önálló alkotásra való képtelenségét. Ravasz érv, empirikusan még akkor is megdönthetetlen, ha Mahlertől Freudon át Bruno Schulzig, Borgesig a modernitás hőseit vonultatjuk fel ezzel szemben.

Az önálló alkotóképességtől megfosztottan írhatta Kafka, a már idézett 1917. február 25-én kelt levelében, hogy „én intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem” (I have vigorously absorbed the negative element of the age which I live), s ha végigvizsgáljuk, milyen kisebb-nagyobb atrocitások érték az életében, akkor az elvitatott alkotóerő nem áll az utolsó helyen. Wagner eszméi közvetlenül nem hathattak rá – Kafka büszkén vallotta, hogy a német mester operáit alig tudta megkülönböztetni Lehár operettjeitől, viszont Wagner egyik szenzációt keltő lelki növendékének könyve, Otto Weininger Szex és karakter című műve eljutott hozzá.

Weininger ama passzusa, amelyik a zsidók éneklési képességeit vonta kétségbe, nem zavarhatta különösebben, miután botfülűnek vallotta magát, de a zsidók alkotóképességének és eredetiségének Wagnertől származó tagadása annál inkább. Franz Kafka internalizálta ezt az európai kultúrába számos közvetítőn át felszívódott kételyt. Prága felfokozott Wagner-kultusza amúgy is a helybéli német kultúra közvélemény-kutatással is bizonyított törekvését mutatja, a periféria örök igyekezetét a központ kulturális értékeinek felkarolásával.

A territorialitást, Prága befolyását, a vonzást és taszítást persze nehéz megérteni azoknak, akik ennek a territorialitásnak, a gyökértelen gyökér német paradoxonjának történelmi tapasztalatát nem ismerik. Ennek a sajátosságára Kafka is utalt Az átváltozásban, amikor Gregor Samsát a művészi szabadság Luftmensché­nek nevezte. Az Ungeziefer a mennyezeten, ez metaforikusan is vonatkoztatható a német Prága századfordulós apró köreire.

A periféria és centrum ellentmondásos viszonya nem csak egy elszigetelt szigetről elhangzó kiáltás a metropolis felé. A folyamat belül is lejátszódott. A deterritorializáció jele volt az is, hogy az egyetemi német diákkörök „elzsidósodtak”, ahogyan arról Max Brod emlékirata beszámolt.(14)

A Habsburg Birodalom kisnemzetei között a territorialitás fölé a kulturális nemzet álmai és aspirációi kerültek, s ezzel különösképpen valaminő extraterritorialitás is. Nem a metafizikai elvonatkoztatás, amelyik a kis irodalmaknak a kor diszkurzív terén kívül jelöl helyet, hanem az a virtualitás, mely a történelmi átmenet bizonytalanságait és kételyeit tárja fel. A territórium, a tér, a kiterjedés fikciói egyszersmind a különböző identitások közötti spáciumot is jelölheti: a félmillió emancipált zsidót a cseh politikai aspirációk tengerében, ahol az egyenlőség korántsem jelenthetett akkulturációt, hiszen a német sziget egy sajátos kulturális dominanciát jelentett a maga kisebbségi helyzetében is.

Kafka szövegeihez így nem csak a metafizikai szinten érdemes közelíteni. Ez a metafizika amúgy is csak egy sajátos territorialitás összefüggésében értelmezhető. A prágai extra-territorialitásban, az európai zsidó történelem egyedi szociokulturális kontextusában. Ahogyan Kafka írta: „Prag lässt nicht los. Dieses Mütterchen Hat Krallen. Da muss man sich fügen oder -, An zwei Seiten müssten wir es anzünden, am Vyˆsehrad und am Hradschin, dann wäre es möglich, dass wir loskommen.”(15)

Mint egy szfinx karmai közül, nehéz szabadulni az anyácskától. A lokalitástól. Ez a lokalitás ugyanis időben felfüggesztett, amolyan időszünet, amelynek kivételességére csak utólag jönnek rá a szereplők.(16) (Ez a történelmi hézag a német-cseh viszonyokat tükrözi, a harcok és fegyvernyugvások szünetét. A prágai német-zsidó irodalom, Max Brod, Egon Erwin Kisch, Franz Werfel műveiben közvetítő szerepet is játszottak a nyelvek között. Franz Kafka egyik levelében elmereng azon a furcsaságon, hogy szinte egy időben a Neue Rundschau tipikusan német szerzőként aposztrofálja, míg Brod cikke zsidó elbeszélőként ünnepli Az átváltozást.(17)

Ez a bizonytalanság a bizonyossága annak a csaknem mitikus időnek (a történelmi idő felfüggesztésének), amelyik a prágai német-zsidó környezetből engedte meg Kafka egyetemességének megszületését.

____________________________

1 Deleuze, Gilles-Felix Guattari, Kafka: Pour une Littérature Mineure, Édition de Minuit, Paris,1975. Kafka: „Toward a Theory of Minor Literature: The Components of Expression”, New Literary History, Vol. 16, No.3. Transl. Marie Maclean
2 Schorske, Carl E.: Fin-de-Siècle Vienna, New York, Knopf, 1980, 129.
3 Iser, Wolfgang: German Jewish Writers during the Decline of the Hapsburg Monarchy: Assessing the Assessment of Gershon Shaked. In: Emily Miller Budick, ed. Ideology and Jewish Identity in Israeli and American Literature, New York, State University of New York Press, 2001, 259-275.
4 Katz, Jakov: A magyar zsidóság egyedisége. In Múlt és Jövő, 2001/3., 30-35.
5 Kundera, Milan: The Czech Wager, The New York Review of Books, Jan. 22. 1981; Stern, J. P.: Judging the Czechs, The New York Review of Books, Apr. 16. 1981.
6 Kundera, Milan: Testaments Betrayed – An Essay in Nine Parts, trans. Linda Asher, Perennial, 2001, 40-41, 204 ff.
7 A kis irodalomnak nagy a szakirodalma. Vö. Corngold, Stanley. Kafka and the Dialect of Minor Literature. (Cover story). College Literature 21.1 (Feb. 1994): 89
8 A Max Brodnak írott levélből, valamint Roland Barthes S/Z című könyvéből idézi Dorritt Cohn, Trends in Literary Criticism: Some Structuralist Approaches to Kafka, in: The German Quarterly, Vol 51, No. 2 (Mar. 1978), 182-188.
9 Kafka levele Brodhoz, Planá, 1922. július 21.
10 Sokel, Walter H.: Language and Truth in the Two Worlds of Franz Kafka. The German Quarterly, Vol. 52. No.2 , March 1979, 364-389.
11 Goethe és Kafka viszonyáról lásd Max Brod: Franz Kafka – a Biography, Schocken, New York, 1960, 122.
12 Kafka, Franz, Briefe, 1902-1924. Max Brod ed. 337. Matliary Junius 1922. „Weg vom Judentum, meist mit unklarer Zustimmung de Väter (diese Unklarheit war das Empörende), wollten die meisten, die deutsch zu schreiben anfingen, sie wollten es, aber mit den Hintenbeinchen klebten sie noch am Judentum des Vaters und mit den Vorderbeinchen fanden sie keinen neuen Boden. Die Verzweiflung darüber wahr ihre Inspiration.”
13 Kafka Brodnak, 1917. febr. 25.
14 Brod, Max: Der Prager Kreis, Nachwort Peter Demetz, Frankfurt a.M., Suhrkamp, 1979
15 Brief an Oskar Pollak, 1902
16 Spector, Scott, Prague Territories – National Conflict and Cultural Innovation Franz Kafka’s Fin de Siècle, Berkeley, University of California Press, 2000, 254.
17 Brief an Felice, 1916. okt. 7.