Gáza és Trianon

A magyar média a szokott formáját hozza, amikor kitör a fegyveres konfliktus a Közel-Keleten. Sajtónk egy része a rendszerváltás előttről ismerős “anticionista ENSZ-mantrát” hajtogatja (sokoldalú béketárgyalásokat követő igazságos rendezést, minden érdekelt fél bevonásával, nemzetközi garanciákra alapuló békeszerződést, önálló palesztin államot).

Forrás: Népszabadság

 

Ez a tétel, noha vitathatatlan elvi igazságokat tartalmaz, az évtizedek óta folyvást újrakezdett, majd megszakított tárgyalások tanúsága szerint alkalmazhatatlan a gyakorlatban. Izrael ellenségei között egyre többen vannak, akik az országot inkább eltörölnék a föld színéről, semmint békeszerződést kötnének vele.

Csaknem két évtizedes múltra tekint vissza már a médiamunkások másik részének jellegzetes reagálása is, melyet burkolt antiszemitizmus, nyílt anticionizmus és álhumanista pátosz jellemez. Időnként persze mutatkozik némi átfedés, mondjuk, a Népszabadság és a Magyar Nemzet között: Aczél Endre december 29-i publicisztikája (Egy vérfürdőről) mindkét lapban megjelenhetett volna.

A Gázából kilőtt rakéták évek óta rettegésben tartják Dél-Izrael lakóit. A Hamasz iráni segítséggel korszerűsített rakétái egyre messzebb hatolnak – a londoni Times Online szerint immár az izraeli nukleáris központot, Dimonát is fenyegethetik. Nincs olyan állam a földkerekségen, amely ezt ölbe tett kezekkel tűrné. Ráadásul a Hamasz nem hosszabbította meg a tűzszünetet, annak ellenére, hogy a mérsékelt arab államok, sőt, a PFSZ vezetője, Mahmud Abbasz is figyelmeztetett a következményekre.

A Hamasz az intenzív bombázások, majd az izraeli hadsereg szárazföldi csapatainak behatolása ellenére sem állítja le a rakétaesőt. Az Izrael számára félresikerült libanoni háború kimenetelét szeretné megismételni, vagyis a gázai bevonulásra késztetett izraeli hadseregnek útmenti bombák, öngyilkos merénylők és mesterlövészek révén jelentős emberveszteséget okozni s végül szégyenteljes visszavonulásra bírni. Ezután pedig a Kasszam rakéták tovább hullhatnak az izraeli településekre, miközben Izrael jelentős presztízsveszteséget szenved el, és maga ellen hangolja nemzetközi közvélemény újabb szegmenseit. Így – vélik -, közelebb jutnak az áhított célhoz, a zsidó állam megsemmisítéséhez.

A Hamasz radikalizmusát Aczél egy másik írásában a két világháború közötti magyar irredenta politikához hasonlítja (Szentföld, január 2.): “Az önnön kérlelhetetlenségében tetszelgő Hamasz ugyanazt próbálja eljátszani, mint a Trianon utáni időszak magyar politikusai a maguk „Mindent vissza!” jelszavával. Ami úgy értendő: aki mondja, maga sem gondolja, hogy ez lehetséges.” Sok mindent mondtak már a Horthy-rendszerre, de még soha nem hasonlították a Hamaszhoz. Kétség sem fér hozzá, hogy az irredentizmus ostoba politika volt, hiszen olyan területek “visszacsatolására” irányult, ahol a lakosság többsége már akkor sem volt magyar. Mentségükre szolgáljon, hogy Horthyék a XIX. századi irredenta politikát követték, és nem folyamodtak erőszakhoz. (A magyar honvédség katonai ereje ezt nem is tette lehetővé.) Az első bécsi döntést a korabeli Európa nagyhatalmai jóváhagyták, a második után is békés bevonulás következett, sőt, még a Délvidék megszállása is lényegében hasonló akció volt. De mert az utóbbival az ország visszavonhatatlanul a második világháborút kirobbantó, katasztrófába rohanó náci Németországhoz kötötte a szekerét, a döntés után nem véletlenül lett öngyilkos az akkori magyar miniszterelnök, Teleki Pál.

Hogyan lehet ezt a politikát a dzsihádhoz hasonlítani, ami a Hamasz vezérlő eszméje? Az iszlám fundamentalista szervezet azt állítja magáról, hogy egy népet képvisel, melynek még soha nem volt önálló állama. De ezt a világ nagyhatalmai, Izrael egyetértésével, felkínálják neki. Cserébe csak annyit várnak, hogy tartózkodjon a terrormerényletektől, ártatlan civilek meggyilkolásától. Vezetői azonban Allah nevében elutasítják ezt az “elvtelen kompromisszumot”. Nem írnak alá semmiféle, rájuk nézve kötelező szerződést, fenntartják maguknak a jogot a “szent háború” folytatására.

Irreális politika és irreális politika között óriási különbség lehet. III. Napóleon világbirodalomról álmodott és Mexikó trónjára akarta ültetni Miksát, aki aztán kivégeztek. A cárok meg akarták szerezni Konstantinápolyt, a császári Németország az első számú világhatalommá akart válni. Horthy a történelmi Magyarország helyreállítására törekedett s ezért képes volt szövetséget kötni az általa egyébként megvetett Hitlerrel. De ezek a képtelen törekvések, bár kollektív tragédiákhoz vezettek, nem irányultak kizárólag a pusztításra, úgy, ahogy ezt a Hamasz programja hirdeti, s ami miatt a szervezet a nemzetközi terrorizmus egyik listavezetője.

Magyarországon a baloldali sajtó “bocsánatos bűnnek” tekinti a törekvést Izrael elpusztítására, hisz “maguk sem gondolják, hogy ez lehetséges”. A hivatalos Magyarország olyan aggályosan tartja magát az EU “egyenlő távolságot tartó” irányvonalához, mintha nagyszámú iszlám kisebbsége lenne, melynek szempontjait figyelembe kellene vennie. Ám ha egy jobboldali közéleti személyiség bírálja félreérthető módon a zsidóságot, a média munkatársai rögvest Auschwitzot kiáltanak. Az MSZP azt tudatja honfitársainkkal, hogy a fasiszta veszély mindennél fenyegetőbb, és csak a szocialisták képesek megakadályozni a nyilasokat, hogy ott folytassák, ahol 1944 végén, 1945 elején abbahagyták. Másrészt a mérsékelt hazai jobboldal sem képes elszánni magát az Izrael melletti határozott kiállásra. A hozzá közel álló média pedig a Trianon-kultusz ápolásával, a globális gazdasági válság “zsidó eredetére” való utalásokkal, a baloldal és a magyar zsidóság diszkrét azonosításával mindent megtesz, hogy fennmaradjon a magyar társadalom “tudathasadása”, melynek legújabb fejezete a Demokratikus Charta meghirdetésével kezdődött, még az Antall-kormány időszakában.

Kétségbeejtő patthelyzet. Mely rögtön nyilvánvalóvá válik, mihelyst elkezdenek dörögni a fegyverek a Közel-Keleten.

Kedves Pelle János!

Engem idézel, majd kommentárt fűzöl hozzá. Ekképpen: “Az önnön kérlelhetetlenségében tetszelgő Hamasz ugyanazt próbálja eljátszani, mint a Trianon utáni időszak magyar politikusai a maguk „Mindent vissza!” jelszavával. Ami úgy értendő: aki mondja, maga sem gondolja, hogy ez lehetséges.” Ezek az én szavaim. A rákövetkezőek meg a tieid: “Sok mindent mondtak már Horthy-rendszerre, de a „keresztény-nemzeti kurzust” még soha nem hasonlították a Hamaszhoz.” Úgy látszik, nem olvastad el az “Ami úgy értendő…” kezdetű mondatomat, mely értelmezni próbál két, egybevethető tünetegyüttest. Sajnálom, de ismételnem kell önmagam: adva van két, egymástól történelmileg, felfogásában., mindenében eltérő politikai erő, mely azonban az emberiség egyik legrégibb és leghatásosabb fogásával él, a maga által is megvalósíthatatlannak vélt politikai célkitűzésekkel mozgósítja a jámbor emberek tömegét. Romsics Ignác megírta Bethlenről, hogy egy pillanatig sem vette komolyan a “mindent vissza” jelszót, mert ő is, Teleki is, tudták, hogy a status quo ante nem állítható helyre – nincs többé “történelmi Magyarország”.

Hasonlóképp: a Hamasz vezetői is tudják, hogy az Izrael kikiáltása előtti állapotok (ideértve az ENSZ által szankcionált területi felosztást) nem állíthatók helyre, Izrael nem tehető zárójelbe, abban viszont hisznek, hogy minél radikálisabbak a meghirdetett céljaik, annál inkább megy a nyáj utánuk. Hogy miért? Mert az emberek nem tudni, hanem hinni szeretnének elsősorban. Palesztin “metszetben” ez annyit jelent, hogy Askelon kikötője megint arab lesz, mint 1948 előtt volt, minden menekült visszakapja a házát, földjét azon a területen, ahol a mai Izrael állam áll stb. Ez éppoly kevéssé kivihető, mint az, hogy Európa-térképét a dualizmus kori Magyarország határai díszítsék, a terület népességi, tulajdoni viszonyai pedig ott élő magyarok “történelmi szerzeményeihez” igazodjanak.

Aczél Endre.