A közel-keleti konfliktus úgy ahogy van NEM MENŐ

Van, aki a palesztinokat sajnálja. Ezt a hazátlanul tengődő népet, amelynek generációi nőnek fel nyomorban és reménytelenségben.Aztán olyan is van, aki az izraelieket sajnálja. Ezt a hazával ugyan rendelkező népet, amelynek szintén generációi nőnek fel félelemben és rettegésben. A világ maradékát viszont senki nem sajnálja, pedig igazán megérdemelnénk. Generációink nőnek fel úgy, hogy nem tudnak megnézni egyetlen egy tévéhíradót sem ezek az ószövetségi civakodások nélkül. Pedig egy ideális és menő világban a híradóban csak természeti katasztrófák lennének, aztán vagy a postást megharapó kutya, vagy a kétfejű borjú, zárásként meg tíz perc sport.

Forrás: Nem Menő

 

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a világnak mennyire elege van ezekből a törzsi villongásból, mint hogy ez a mostani kis affér, amely mindjárt elér jubileumi, ezredik halottjához, már nevet sem kap. Az izraeliek “Öntött Ólom” hadműveletnek nevezték el a támadásukat, ami annyira hülyén hangzik, hogy a nemzetközi média inkább át sem vette, viszont nem is született helyette semmi olyan frappáns megoldás, mint mondjuk a Hatnapos. Nem érdekel ez annyira senkit, hogy járjon neki valami csattanós becenév. Pedig pont most már nem ártana odafigyelni, mert amit ezek a kis méregzsákok évtizedekig csináltak egymással, az minden hidegháborús szembenállás ellenére lokális kis perpatvar volt, mára viszont éppen ez a konfliktus vált Művelt Világunk Legkomolyabb Ellenségei, a muszlim fundamentalista terroristák legfontosabb múzsájává.

Az is felháborító, hogy a harcoló feleket többen sajnálják, mint minket, mezei tévénézőket, az viszont egészen egyszerűen hihetetlen, hogy vannak Művelt Világunkban olyan emberek is, akik drukkolni is képesek a konfliktáló felek valamelyikének. Értem én azt az ösztönt, amelynek muszáj szurkolnia, és hogy még az Újpesti Vakok-Kispesti Vakok mérkőzésen is volt – pedig azt ugye éjfélkor játszottak a Törökőr pályán -, aki a pálya széléről buzdította a küzdő felek egyikét. De hogy akinek nincs izraeli útlevele vagy gázai lakcíme, az hogy képes itt kiválasztani a kettő közül a kisebbik rosszat, az egészen rejtélyes. Még a környékbeli arab népek sem állnak ki igazán a Hamász terroristái mellett. Sőt, bombabiztos forrásaim szerint élnek a világon olyan zsidók is, akiknek még egy iciri-picirit sem tetszik az izraeli hadsereg aljas politikai célok alá rendelt kardcsörgetése. Teljes kívülállók akkor meg minek huligánkodnak valamelyik oldal mellett?

Na ne mondja senki, hogy ez a Hamász szimpi. A Gázában állatok számára is méltatlan ketrecbe gyömöszölt palesztin civileket minden épeszű ember sajnálja. A terrorszervezetet, amely ideológiailag a hitlerinél valamivel középkoribb antiszemitizmus, a gyakorlatban pedig a tálibokénál csak két fokkal kevésbé középkori iszlám diktatúra pillérein áll, az viszont semmilyen együttérzést nem érdemel. A terrorszervezet, amely – és ebben speciel teljes mértékben igazuk van az izraelieknek – nem csak fizikailag használja pajzsként Gáza lakosait, hanem cinikusan kész pokollá is tenni ezeknek az embereknek a mindennapjait, csak hogy saját uralmát fenntarthassa, az csak ne legyen senkinek szimpatikus. És akkor arról még nem is volt szó, hogy milyen a Hamász által uralt Gázában kereszténynek, ne adj’ isten nőnek lenni.

Azt se mondja senki, hogy ebben a balhéban Izrael szimpi. A Hamász vakon lődözött rakétáinak hatósugarán belül élő dél-izraeli civileket természetesen szintén minden épeszű ember sajnálja. Az izraeli hadsereget, amely semmit sem szeretne jobban, mint a két éve Dél-Libanonban kapott pofont elfeledtetni, függetlenül attól, hogy ez hány halottal jár, ne szeresse viszont senki. Azt az izraeli vezetést, amely saját választási kampányát gyilkolászással igyekszik megtámogatni, ráadásul még gyorsan Bush elnöksége alatt, mert hát nem valószínű, hogy Obama beszólna, de azért jobb a biztonság, és amely hiába öl meg százszor annyi civilt, mint a Hamász kőkorszaki rakétái, akkor is képes büszkén arról nyilatkozni, hogy nekik bezzeg fontos a palesztin emberélet is, szóval ezt a vezetést meg nyugodt szívvel lehet megvetni.

Izrael ellen szól még az is, hogy míg a Hamász és a palesztinok nem állítanak magukról ilyesmit, az ország magát nyugati típusú demokráciának tartja. Azoknak meg illene valamivel kevésbé merülnie a mocsokba. Például legalább az amerikaiak iraki elképzeléseinél konkrétabb célokat definiálni a ravasz meghúzása előtt. Csúnya dolog ugyan, de igenis van olyan háborús helyzet, amely akár a civilek nyakló nélküli mészárlását is elfogadhatóvá teszi. Ha például valaki garantálná, hogy tízezer ártatlan halott palesztin árán tuti, hogy az egész régióban béke legyen az idők végeztéig, azt talán még maguk a palesztinok is aláírnák. Itt azonban erről szó sincs. Izrael úgy kezdett bele ebbe az offenzívába, hogy legfeljebb a legrövidebb távú célja tűnik megvalósíthatónak, a Hamász ideiglenes harcképtelenné tétele nyers erő által. A középtávú, hogy majd ettől a palesztinok magukba fordulnak, és a gonosz szélsőségek helyett valami békegalambot választanak vezetőjüknek, több mint kétséges. A hosszútávú cél pedig, a béke, na hát azt aztán tényleg senki nem gondolja még Izraelben sem komolyan, hogy ettől az Öntött Ólomtól egy centivel is közelebb kerül.

Már ha egyáltalán célja még itt a béke bárkinek. A közhely szerint a palesztin és az izraeli nép istenadta gyermekeinek biztosan, de én lassabban bánnék azzal a testtel. Sajnos ezek az emberek jelentős része igen vallásos, az ilyen fajta meg hideg vérrel öl meg akárhány ezret a szomszédból, ha úgy érzi, ezzel jó pontokat szerez a saját istenénél. Amíg ilyen hiszékeny meg babonás népek élnek arrafelé, békére semmi esély nincsen a Közel-Keleten. Azért meg még kevésbé, mert a két oldal vezetői is nagyon gyanúsak. Nem csak arról van szó, hogy ezek az emberek jelentős része azzal biztosítja politikai, gazdasági, sőt, fizikai túlélését is, hogy megőrzi az állandó háborús vagy kvázi-háborús állapotokat. Hanem arról is, hogy az a két oldal élén álló, hasonlóan szűk klikk, amely egyaránt dinasztikus alapokon működik, már nem is tud mást, mint háborúzni. A palesztinokkal kapcsolatban ezt gyakrabban szokás emlegetni, leginkább olyan kontextusban, hogy mi a fenét csináljon, akinek már az apja is menekülttáborban nőtt fel. De hasonló a helyzet az izraeli oldalon, ahol a régi gárda utolsó mohikánjait az utóbbi években végleg leváltó új politikusi generáció Netanyahutól Ehud Barakon át Cipi Livniig csak a háborút ismeri, mint karrierlehetőséget. Livninek például mindkét szülője az Irgun nevű, terrorista, izé, “paramilitáris” szervezet prominens figurája volt Izrael állam megszületésének környékén, és ahogy az átlagos családban a gyerekeket arra nevelik, hogy jobb a békesség, úgy tanulhatta meg a kis Cipi, hogy az a tuti, ha az ember előbb lő. Amely leckét mindkét oldalon jó sok gyerekkel bemagoltatták.

Azért kár csak, hogy a Közel-Kelet egyébként – már ha leszámítjuk, hogy mindenki meg akar ölni mindenkit, és időnként a tettek mezejére is lép – az egyik legmenőbb hely lenne a világon. Jó az idő, csodálatosak a forróvérű, mediterrán pasik, a tenger kék, a pálmafák meg zöldek. Amikor éppen nem irt ki senki senkit, Bejrúttól Teheránig menőbbnél menőbb helyek sorakoznak, még Bagdad is tök izgalmas volt, mielőtt Szaddám került volna a trónra. De ez, ami generációk óta folyik itt, hogy emberek még mindig a gyilkolászástól várják a megoldást, mintha még mindig a mittudomén, a filiszteusok küzdenének a moabitákkal, ez olyan, de olyan ciki.