A háború fogságában

Furcsa, sajátos kettősség jellemzi a közel-keleti konfliktus, szűkebben: a palesztin-izraeli háború magyarországi tudati “lecsapódását”.
 

Forrás: Jobbklikk

 

Miközben történeti, kulturális, geopolitikai és gazdasági szempontból a háború sújtotta régió az Európai Unióhoz – így hazánkhoz is – egyik legközelebb eső permanens válságövezet, itthon mintha nem érné el az ingerküszöböt, mi történik mintegy kétezer kilométerrel tőlünk délkeletre. Ha viszont egy tetszőleges beszélgetés során mégis felmerül az éppen aktuális helyzet, annak olyan következményei tudnak lenni, mintha fáklyás felvonulást rendeznénk egy lőporraktárban: elemi erővel tör fel a terroristázás és a büdös-zsidózás, és az addig békésen társalgó felek kidülledt szemekkel képesek egymás arcába fröcsögni, hogy a másik cionista/Moszad-ügynök/iszlám szélsőséges/latens PFSZ-es.

A legutóbb kirobbanó – és ezekben a percekben is tartó – háború váza nagyjából a következőképpen fest: a Hamász december 19-én bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg Izraellel az addig életben lévő tűzszüneti megállapodást, majd rövidesen rakétatámadást intézett a zsidó állam ellen, amiért az célzott likvidálás keretében megölte három fegyveresét. A szűkebb értelemben vett Hamász-Izrael konfliktus természetesen ennél mind időben, mind térben, mind pedig résztvevők tekintetében komplexebb. A szűk félévnyi relatív nyugalom már november közepén megbomlott, amikor Izrael egy, a Gázai övezetből induló alagutat semmisített meg, mely akció keretében hat Hamász-aktivista vesztette életét. Bár a verbalitás szintjén ekkor még mindkét fél a tűszünet fenntartását hangoztatta, már ekkor több tényező nehezítette annak valóságos fenntartását.

Október végén – a koalíciós alkudozások kudarcának következtében – a jelenlegi kormánypárt megválasztott elnök-asszonya, Tzipi Livni külügyminiszter (és miniszterelnök-jelölt) felkérte Simon Peresz államfőt, hogy írja ki az előrehozott választásokat. (Izraelben ez nem fenyegeti a demokráciát.) Mivel a Kadima még győzelme esetén sem lesz képes egymaga kormányt alakítani, minél erősebb pozícióból tud majd tárgyalni, annál stabilabb kabinet alakulhat. Ehhez pedig több szavazat kell, amihez egy lehetséges stratégia a háborús fronton megkopott tekintélyű (vö. a kétes eredményű libanoni kaland 2006 nyarán) adminisztráció tekintélyének ilyen úton történő megerősítése.

Palesztin “oldalról” is csak erős megszorításokkal és további lábjegyzetekkel beszélhetünk: a jelenleg is tűz alatt álló Gázai övezet 2007 nyara óta a Hamász fennhatósága alá tartozik. A szervezet mind a mai napig nem hajlandó elismerni Izrael állam létét, mely álláspontja egyre jobban eltávolítja a Ciszjordániát (vagy Nyugati Partot) irányító – és Mahmúd Abbász elnök irányítása alatt álló – Fatah-tól. A rendszeres terrorcselekményeket végrehajtó Hamász 2006-ban megnyerte a palesztin választásokat, azóta azonban képtelen stabilizálni hatalmát. A két rivális közötti kontrasztot csak növeli, hogy Washington egy ideje nyíltan támogatja a szekuláris Fatah pozícióit. Jól mutatja az egység megbomlását, hogy a Hamász-nak külön felhívásban kellett kérnie a ciszjordániai palesztinok szolidaritását a “harag napja” keretében, vezetője nyilatkozata pedig, melyben az izraeliek elleni (harmadik) általános felkelésre (intifáda) – és ezzel együtt széles körű öngyilkos merényletekre – szólított fel, érthető okok miatt visszhangtalan maradt az arab/muzulmán világon belül.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy közben Egyiptom – a térség legnépesebb arab állama, Izrael után a rendszeres amerikai pénzügyi támogatás legnagyobb címzettje – is felülvizsgálni látszik álláspontját, és nem kíván a radikális iszlamista szomszéd feltétlen diplomáciai kiszolgálója lenni. Ebben nyilván szerepet játszik a masszív washingtoni nyomásgyakorlás is. A Hamász tehát két tűz közé szorult: állásait Izrael és Egyiptom egyszerre igyekeznek ellehetetleníteni, miközben a szervezetnek egyre inkább rá kell ébrednie, hogy immáron egyre kevésbé mondhatja magát a palesztin ügy letéteményesének.

Az egymásra sokszorosan rakódó “hagymahéjak” között nehéz, olykor lehetetlen eligazodni. Az évtizedes sérelmek, összefonódó érdekek és kibékíthetetlen ellentétek hálójában csak az biztos, hogy középtávon nem várható békés megoldás a térség konfliktusára. A legújabb fegyveres összecsapások nyomán hiába ült össze az Arab Államok Ligája (AÁL, angol honlapja – egészen elképesztő módon – nem elérhető), a szervezet tanácskozása pusztán újabb bizonyítékául szolgált a csak névleg létező muzulmán testvériségnek és arab-palesztin szolidaritásnak.

Ahhoz, hogy bármi előrelépés történjen, a Hamásznak fel kellene ismernie, hogy addig egyetlen komoly állam sem fog vele tárgyalni, amíg nem ismeri el Izrael állam jogát a létezéshez. A zsidó állam fennállása több mint puszta nemzetközi realitás vagy hatalmi status quo: Izraelnek joga van ahhoz, hogy létezzen, a közel-keleti térség egyetlen demokráciája létjogosultságának megkérdőjelezése abszurd, szélsőséges és felelőtlen. Természetesen lehet egyet nem érteni a jeruzsálemi kormány (kül)politikájával, sőt: kötelességünk is bírálni azt, azonban a zsidó állam (melynek mintegy egyötöde nem mellesleg arab nemzetiségűekből áll) létének megkérdőjelezése olyanok társaságába sorol, ahova jóérzésű ember nem kívánkozhat.

Amíg tehát a Hamász nem lép, nem számíthat semmilyen külső támogatásra. Látva ezt, a szervezet vezetői – a stratégiai gondolkodás abszolút hiányáról tanúbizonyságot téve – öngyilkos irányt vettek: rakétákkal lövik Izraelt, miközben tudván tudják, hogy a szomszédos állam az ilyet sosem hagyta válasz nélkül. Az iszlamista szervezet emberei kórházakba, iskolákba telepítették hídfőállásaikat, élő pajzsként használva ártatlan civileket. A Gázai övezet palesztinjai a Hamász foglyai, és túszok is maradnak mindaddig, amíg rá nem bírják az általuk megválasztott szervezet vezetőit, hogy lássák be: fegyveres győzelmet nem arathatnak (katonai realitás), politikailag egyre jobban elszigetelődnek, ha nem hajlandók elismerni Izrael jogát a létezéshez (diplomáciai realitás), és saját hátországukat teszik ki halálos fenyegetésnek, ha eddigi politikájukat folytatják (morális realitás).

Izrael állam kormányának megfontoltságról és önmérsékletről kell tanúbizonyságot tennie: a demokratikus Nyugat minden állama elismeri jogát a létezéshez és saját biztonsága garantálásához, stratégiai értelemben azonban könnyen negatívba fordulhat a mérleg, ha szárazföldi offenzívával kíván pontot tenni a konfliktus végére. Egy ilyen támadás ismét a libanonihoz hasonló helyzetet eredményezhet, melyben a zsidó állam hadserege egy konvencionális katonai eszközökkel nehezen (ha egyáltalán) legyőzhető terrorista szervezet gerilla-módszereivel találja szemben magát. Egy ilyen akció további lehetőséget biztosítana a Hamásznak a konfliktus “moralizálására”, így lehetővé téve, hogy az iszlamista szervezet (ismét) elnapolja az Izrael állam létére vonatkozó álláspontjának felülvizsgálatát (és, implicite, a valós alapokon történő béketárgyalások megkezdését).

A közel-keleti térségben a remélt béke egyelőre irreálisan távolinak tűnik.