Antiszemita-e Aczél Endre?

Szerintem igen, bár ez nem a hagyományos antiszemitizmus. Az előző poszt vitáihoz szeretnék hozzátenni egy-két dolgot. Mit is képvisel Aczél? Nézzük meg Szántó T. Gábor egy írását:
 

Forrás: Letter Force

“A jobboldali gyökerű, modern politikai antiszemitizmus, a zsidóemancipáció nyomán, a XIX. században jelentkezett, amikor a zsidók, a gettóból kilépve egyénként kezdtek érvényesülni, és beolvadni a nyugati társadalmakba.

Az új antiszemitizmus, mely a korábbi előítéletek mellett a baloldali anticionizmusból is táplálkozik, a XX. század jelensége, és azt az Izraelt támadja, mely a zsidók modern nemzetként való önemancipációját és beilleszkedését tűzte ki célul a Vészkorszak után.

Izrael éppúgy szimbólum és bűnbak számos előítélet számára, mint a zsidók voltak, ám az euro-atlanti világban kialakult Holocaust-tudatosság következtében „a zsidó” immár nem lehet céltáblája ezeknek. Az antikapitalista, nyugatellenes erők – jobboldaliak és baloldaliak egyaránt – a politikai antiszemitizmus ezen új, kifinomult formájában azonban közös nevezőre, még pontosabban: közös nyelvre találnak.

A nyugati világ, különösen Európa vezető demokráciái, a Vészkorszakkal kapcsolatos bűntudatuk következményeként beépítették közgondolkodásukba a Soá miatti felelősséget. A Holocaust emlékéhez és a zsidókhoz való viszony az európai demokráciák fokmérője lett. A nyugati kereszténység kétezer éves antijudaizmusa azonban nem számolódott, nem számolódhatott fel ezzel az átpolitizálódott érzelmi aktussal. Ennek eredménye a mai Izrael-ellenesség

Örökösnek tételezvén magát egy olyan örökség várományosaként, melynek örökhagyója minden ezzel ellenkező törekvéssel szemben, kétezer év múltán is él és jó egészségnek örvend, a keresztény nyugat a zsidósággal kapcsolatban súlyos társadalmi neurózisba torkolló frusztrációt élt át. A zsidóság és a judaizmus a kereszténység tanait elutasítva, az erőszakos térítésnek ellenállva, és az évezredes üldöztetést is túlélve fennmaradt, és létével – különösen a Holocaust után Izrael létrejöttével – cáfolta a köztudat alatt lappangó, vallási reményeken nyugvó jövőképet, nevezetesen a zsidóság megtérését és felszámolódását, ráadásul a Vészkorszak kataklizmája által szembesülésre késztette az európai kereszténységet, hogy az retrospektíve számot vessen kétezer éves történelmi viszonyával a zsidósághoz és önmagához. A folyamat lassan zajlik, és a súlyos erkölcsi-intellektuális teher alól az európai keresztény gondolkodás itt-ott – különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a kommunista diktatúra okozta, fél évszázados fejlődési lemaradást is pótolni kell – igyekszik kibújni. A lassan feltáruló neurózisában új tárgyat kereső tudat reflexe ez. A keresztény antijudaizmus gyökereiből táplálkozó modern európai antiszemitizmus Izrael Államában, az 1967-es Hatnapos háborút követően, bizonyos értelemben új tárgyat talált, és anticionizmusban vagy Izraellel kapcsolatos elfogultságokban él tovább.

Félreértés ne essék: nem Izrael politikája bírálatának jogát vitatom, s természetesen nem tekintek minden Izraelt érintő kritikát zsidóellenességnek. Minden olyan tárgyilagos bírálat megfontolandó, mely azonos mércével méri a szemben álló felek magatartását. Akad bírálni való az izraeli politikán is, én csak a gyakori egyoldalúság és elfogultság társadalomlélektani gyökereire szeretnék rámutatni.”

Nos, pontosan ebbe az új antiszemitizmusba illik bele Aczél vitatott írása is. Még egy részlet Szántó cikke végéről:

“2001. szeptember 11-e, az Egyesült Államokat ért példátlan terrortámadás óta pedig nem lehet kétséges Nyugat-Európa józan gondolkodói számára sem: civilizációk háborúja zajlik, melyben Izrael a nyugat végvára. Következetesen elfogult állásfoglalásuk Izraellel szemben és a palesztinok mellett nem más, mint kognitív disszonancia: a haszonelv és a félelem rövidlátó politikája elvekké stilizálva.

Az igazságot Európa ma éppúgy szolidaritás nélkül áldozná fel saját nyugalma érdekében, ahogy kiszolgáltatták a zsidókat az európai államok Quisling-jei a Vészkorszak idején.

A különbség éppen az, ami kockán forog: a zsidó állam léte. S persze egy igazság és erkölcs vezérelte világ, mely a Holocaust tapasztalatát valóban megemésztette, s nem a félelem és a puszta érdek alapján hozza meg politikai döntéseit. “

Más, de ugyanaz

Nagyon ide illik Tatár György alapvető írásának szatirikus része. Szilveszter is van, szilveszterre akkor egy magvas és szerintem zseniális szatirikus kép:

“Az Exodus óta nagyon hosszú idő telt el. Ezalatt a világ és benne Egyiptom is sokat változott. Volt idő szembenézni az ország múltjával, áttekinteni az összefüggéseket, s a társadalom különböző csoportjai – politikai világnézetüknek megfelelően – más-más következtetést és tanulságot vontak le a múltból. A liberális baloldal álláspontja szerint Mózes és cionista társai szükségtelenül provokálták Fáraót és népét. Azok után, hogy József személyében e korábban lenézett népcsoport ilyen magas állásba juthatott, helyzetük átmeneti rosszabbodása nem indokolta az Egyiptom kollektív elhagyására és önálló államalapításra irányuló szándékot. Az egyiptomi politikai elit növekvő félelme az ország ellenségeivel való esetleges összejátszástól jóllehet alaptalan volt, de azt senki sem tagadhatja, hogy az országnak valóban akadtak ellenségei. Az általános munkakényszer bevezetése, valamint az újszülött fiúgyermekek kiirtása Egyiptom zsákutcás társadalomfejlődésének volt a következménye, amit természetesen nem lehet sem megbocsátani, sem elfelejteni, de e rettentő kor elmúltával mégiscsak összefogni kellett volna, és együtt építeni fel egy szebb és jobb Egyiptomot.

Legjobb tudomásunk szerint Mózes még csak kísérletet sem tett arra, hogy tárgyaljon Fáraóval, hogy meggyőzze arról, kényszerintézkedéseinek visszavonása valójában kölcsönös érdek. Nem tudunk egyetlen közeledési kísérletéről sem a világ más tájairól behurcolt, hasonló helyzetű társadalmi csoportok felé. Csupán néhány, a kisebbségi jogokat érintő törvényt kellett volna bevezetni, felelősségre vonni mindazokat, akik a piramisépítési munkálatok során atrocitásokat követtek el, valamint természetesen kártalanítani az újszülött fiúgyermekek szüleit és hozzátartozóit.

Egyébként maga az egyiptomi állam is belátta az őt terhelő történelmi felelősséget, s a múlttal való őszinte szembenézés jegyében országszerte felállította az Újszülött Fiúgyermekek Emlékműveit, melyeket az év egy bizonyos napján ünnepélyesen megkoszorúznak. Igaz, a jobboldal minden ilyen alkalommal követeli a megemlékezést a Tíz Csapás áldozatairól is, nem is szólva a Vörös-tengerbe veszett hadsereg emlékéről. Az ezzel kapcsolatos viták máig nem ültek el, és még az egyiptomi történészek köreiben sem alakult ki teljesen egységes álláspont. Mindenesetre, azok ellen a jobboldali erők ellen, amelyek a Tíz Csapást és következményeit az újszülöttek kiirtásának utólagos okaként törekszenek beállítani, a liberális álláspont szerint nem a büntetőjog eszközeivel, hanem az egyiptomi társadalom morális erejével kell küzdeni.

A mára kialakult helyzetet azonban nagyban bonyolítja néhány, azóta bekövetkezett fejlemény. Ezek hatása alatt az összegyiptomi politikai, akadémiai és médiaelit kénytelen újra meg újra leszögezni, hogy a múlt mégoly tragikus eseményei sem változtathatók át olyan Exodus-mítoszszá, olyan legitimációs alappá, amelynek nevében Kánaánt az “Ígéret Földjének” lehetne minősíteni, és amely mítosz alkalmazása igazolhatná a kánaáni hét népet ért jogsérelmet. Kánaán őshonos népei, az emoreusok, kivveusok, jebuzeusok stb. nem lévén egyiptomiak, semmiben nem felelősök a fent említett múltbeli eseményekért. A Kánaánban kialakult – és immár a világbékét veszélyeztető – helyzet ezért arra kényszeríti az egyiptomi kormányzatot, hogy az Ókori Kelet minden lehetséges politikai fórumán a hét nép álláspontját támogassa, elavult bronzfegyvereit vasfegyverekre cserélje, valamint a vallásközi dialógus körét kiterjessze Baál és Astarte kultuszaira is.

Az Ókori Kelet minden haladó ereje – az egyiptomi társadalom progresszív erőivel szövetségben – lankadatlanul követeli a kánaáni népek jogainak maradéktalan érvényesítését, valamint Jósuénak és bandájának nemzetközi bíróság elé állítását.”

Ezt a részt emelném ki:

“Egyébként maga az egyiptomi állam is belátta az őt terhelő történelmi felelősséget, s a múlttal való őszinte szembenézés jegyében országszerte felállította az Újszülött Fiúgyermekek Emlékműveit, melyeket az év egy bizonyos napján ünnepélyesen megkoszorúznak.”

Nos, igen, a világ koszorúzni szeret és nagyon együttérez az áldozatokkal, akik már nem élnek. Az élők felé meg sokan úgy viszonyulnak, mint Aczél, nagyon zavarja őket, hogy védekezni kezdenek és a védekezésnek áldozatai is vannak.

Még egy rész a Tatár cikkből:

“A klasszikus, jobboldali antiszemitizmus Európában mára inkább az alsó, tanulatlanabb társadalmi rétegeké, míg újabb, harcosan anticionista alakváltozata a magasabb, művelt, jobbára liberális és baloldali rétegek ideológiájának része. Tüntetéseik azonban közösek, és törekvéseik is egy irányba hatnak. Lévén Izrael – mint állam – a világpolitika egyik összetevője, az irányában halmozódó gyűlölet per definitionem nem lehet más, mint politikai antiszemitizmus.”

Ez az antiszemitizmus áll Aczélra is.

Ps.

Azoknak üzenem, aki az áldozatok számarányait számolgatják (300: 1….stb.) mintha meccsen lennének, hogy ha már számolgatnak, akkor kezdjék 1948 május 14-től, Izrael megalakulásától. Az ezt megelőző számoktól most eltekintek.