Szilveszteri anzix: a végképp eltörölt Tattersall

Budapesten, a Keleti pályaudvar oldalában, a Baross tér egészen otthonos mocskában található egy múlt rendszerből itt felejtett késdobáló, melynek működésképtelen neonja – lassan egyedüliként – emlékeztet arra hogy valaha virágzott ebben az országban a lovassportnak nevezett úri, burzsoá, kispolgári és reakciós foglalatosság, amely még a munkásosztályt is megrontotta bizonyos időszakokban.

Forrás: Reakció

 

Pedig bizony valaha tényleg virágzott a lovassport, sőt eléggé ambivalens módon még a Kacsingatós rendszerének nyugati hitelekkel megtuningolt fénykorában, a hetvenes évek során is bimbózott ez a tevékenység, persze csak sajátosan szocialista keretek között. Ezzel együtt természetesen nincs itt a helye a hamis kádári nosztalgiának, a húgymeleg diktatúra dicséretének, hiszen most egy olyan épületkomplexum nyomtalan leradírozásáról írunk ami valószínűleg egy normális fejlődésű országban rendesen levágta volna a biztosítékot. Ez az épület történetesen az egykori Tattersall, azaz az Ügető épületegyüttese a Kerepesi út elején, amely a két háború közötti modern magyar építőművészet egyik emblematikus darabja volt, amíg néhány évvel ezelőtt különösebb balhé nélkül le nem radírozták a föld színéről, hogy Közép-Európa legnagyobb bevásárlóközpontját hozzák létre a helyén.

Szilveszter kapcsán kissé hangsúlyosabban előtolulnak a múlhatatlan emlékek, hiszen e sorok írója – szolidan alkoholista barátaival és éppen aktuális barátnőivel – állandó látogatója volt a december 31-ei Ügetőszilvesztereknek, ahol rendszeresen tett fogadásokat olyan hazai csillagokra, mint a Vágási Ferit alakító Nemcsák Károlyra, az egykori kajakkirálynőre, Kőbán Ritára, vagy éppen az azóta tragikusan elhunyt Bubik István színművészre. És ezeknek a késő estékbe fojtott szilveszteri délutánoknak bizony egészen különös hangulata volt itt, a Kerepesi úti pálya meglehetősen lerobbant, Bauhaus architekturájú falai között. Akár még egy jellegzetes Poirot-epizódot is forgathattak volna a jó brit filmesek, hiszen az egykori Tattersall építészeti megoldásai, illetve jellegzetes formai jegyei híressé tették ezt a versenypályát az egész világon, már a harmincas évek során is.

Persze Ügetőszilveszter idén is lesz, hiszen a 2006-ban ledózerolt Ügetőről még 2004-ben, a bezárás évében átköltöztek a versenyek a Halál búbánatos hímtagjára, az egykori galopp-pályára, azaz a Kincsem Parkba. Egyébként valamilyen különleges okból kifolyólag a galopp-pálya régi, Wellisch Andor által tervezett és 1925-ben épült elegáns tribünje ma is védettséget élvez, úgyhogy a befektető cég egész egyszerűen közvetlenül a régi tribün elé legózta az új lelátót! Egy biztos, abszurd látvány a gyanútlan szem számára ez a fajta nem éppen organikus, habár kétségtelenül XXI. századi magyar megoldás.

Viszont a Kincsem Park sajnos már nem ugyan az a fíling, mint amilyen annak idején a Kerepesi úti élet volt. Főleg ha arra gondolunk: idén felröppentek olyan hírek is, hogy miután nem elégséges Budapesten az egy lakosra jutó plázák száma, elképzelhető hogy ezen a helyen is felépül valami újabb létfontosságú kereskedelmi szentély.

Misztifikálás helyett nézzük meg az egykori épületkomplexum rövid történetét is hogy megbizonyosodjunk végre arról: a két háború közötti modern magyar építészet egyik zászlóshajója vált két éve – egyetlen tribünt leszámítva – a földdel egyenlővé ahelyett, hogy felújított és modernizált állapotában újra a magyar lóversenysport – és Budapest – ékessége lehessen.

Az Ügető épületeit és a versenypályát ifj. Paulheim Ferenc tervezte 1931-ben. Magát a kivitelezést a Dávid János és fia cég végezte 1932-33 során, melynek eredményeként 1933 augusztusában megnyílt Európa akkoriban legkorszerűbb ügetőpályája. Az egységesen megtervezett létesítmények a kor legmodernebb építészeti törekvéseit tükrözték, időnként egészen merész megoldásokkal. Ráadásul a technikai kiszolgálás is első osztályú volt: itt használtak először a világon villanyvilágítást a versenypályán, lehetővé téve az esti versenyek megrendezését is.

Az ügető három vasbetonvázas tribünnel rendelkezett, ahol az I. osztályú helyeken ezren, a II. és III. osztályú helyeken körülbelül 1500-an fértek el. A lépcsőházat is magába foglaló, jellegzetes toronyban volt az időmérő szoba, egy emelettel feljebb helyezkedett el a panoráma-ablakos bírói szoba. Az épületen belül kaptak helyet az éttermek és a pénztárak is. Jelentős nemzetközi versenyek mellett 1938 nyarán itt mutatkozott be először a Magyar Királyi Testőrség Spanyol Lovasiskolája is.

Természetesen a szocializmus idején – alkalmazkodva a korszellemhez – rendesen elslamposodott az épületkomplexum, idővel magával a magyar lovassporttal egyetemben. Ezzel együtt második virágkorát valamikor a hetvenes évek környékén élte az Ügető, sajátosan szocialista keretek között. A kegyelemdöfést valójában a vadkapitalizmus Magyarországon igen sikeres jelenléte adta meg a kétezres években, amikor a szétzüllesztett magyar lovassport már elég gyenge volt ahhoz, hogy könnyed indokként elprivatizálják a leamortizálódott Kerepesi úti versenypályát.

Vajon a közismert városvédőnek, Ráday Mihálynak egy nekrológnál többre nem futotta volna, hogy megvédje ezeket az építészettörténetileg jelentős épületeket? Vagy éppen a modern és kortárs építőművészet elkötelezett híve, Bojár Iván András – aki már akkor is a fővárosi vezetés holdudvarához tartozott – nem lett volna képes mozgalmat indítani a Bauhaus stílusú ügető megmentéséért? Könnyen lehet, hogy ezeknek az embereknek van azért némi lelkiismeret furdalása, hiszen például Bojár lapja, az Octogon is írt pár sort az Óvás! egyesület által 2006-ban rendezett kiállítás kapcsán, amelyet a lerombolt Ügető emlékére rendeztek a budapesti Tranzit Art Caféban. Mondanom sem kéne, minden elismerésem az Óvás!-nak is, de előbb kellett volna azt a kiállítást megrendezni, amikor még állt az Ügető! Mint ahogyan Ráday és Bojár is tehettek volna valamivel többet az ügy érdekében, ismerve szakmai és politikai beágyazottságukat ezen a területen. És persze az egyszeri magyar állampolgár is tehet ezekről a jelenségekről, hiszen ha kicsit is érdekelné épített örökségünk, illetve ha létezik olyan hogy civil kurázsi, akkor ilyen folyamatok nem történhetnek meg egy magára valamit is adó országban.

Jellegzetesen magyar történet az is, hogy az eleinte védettséget élvező Ügetőről egyik napról a másikra került le a védelem, ahogyan nyélbe ütötték az üzletet. Ezzel együtt valamilyen okból kifolyólag a bontás során a hivatal mégis kiadott egy határozatot, melynek során arra kötelezték a beruházót, hogy a még épségben maradt egyik tribünt kötelesek megőrizni. Ennek következtében totálisan értelmetlenül és funkció nélkül, idióta kulisszaként, de egyben mementóként is, ott árválkodik a Kerepesi úton az egyik tribün, jellegzetes Bauhaus bejáratokkal. Ezek alapján legalább képet alkothatunk arról, hogy milyen jelentős architektúrával lett szegényebb épített örökségünk és vizuális kultúránk.

Jellemző az is: amikor elkezdtem fotókat gyüjteni a netről, hogy illusztráljam ezt az írást néhány archív képpel, nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy a múltat igen sikeresen lehet végképp eltörölni. Gyakorlatilag sem normális fotóanyag, de még egy nyominger dokumentáció sem volt elérhető az 1933-ban felavatott Ügető épületegyütteséről.

Ekkor úgy döntöttem: elugrok pár fotót csinálni a megmaradt és felújított tribünről, hogy mégse a levegőbe írjak itten. Arra nem is számítottam, hogy a december 28-i reggeli túrám egyben komoly szociográfiai felmérés is lesz a jelenlegi budapesti és magyar viszonyokról, a világválság kellős közepén. Az ünnepek utáni vasárnapon, reggel 9-kor ugyanis hétköznapi reggelt megszégyenítő tömegekben nyomultak az emberek rekordméretű plázánkba. Arról nem is beszélve, hogy a kocsival érkezők már ezen a vasárnap reggeli fonnyadt órán is kisebb forgalmi dugók létrehozásán fáradoztak. Még szerencse, hogy nem jöttem idáig autóval, inkább gyalogosként szívtam magamba a nem éppen ünnepi légkört.

És most tegyük félre a politikai korrektség legkisebb szándékát is, hiszen a megtapasztalt atmoszférában hamisítatlan prolivircsaft szelleme járja át manapság a Kerepesi út szebb napokat látott ezen szakaszát (itt jegyezném meg, hogy a proli fogalma nem azonos a szakmáját ismerő és szerető szakemberrel, úgyhogy nem a tisztességes melóst piszkálom, aki szintén rendszeres látogatója volt az egykori Ügetőnek). Nem, a proli egészen mást jelent a mai szóhasználatban, de ebbe a dologba most nem szaladnék bele. A Kerepesi úton történt változásokban eklatáns példáját láthatjuk annak, hogy hova fajulnak a dolgok, amikor „A múltat végképp eltörölni…” akaró szándék szépen találkozik a korai vadkapitalizmussal, illetve a latin-amerikanizálódás szellemével.

Az Ügető eltűnése jó példa arra, hogyan lehet szétbombázni teljes sikerrel egy fontos, közösségteremtő és egyben kultúrtörténeti helyszínt, aminek bőven lett volna létjogosultsága az utókorban is. Aki egy látogatásra vállalkozik az Aréna Pláza területén, az némi túlzással történelmi kalandtúra részese is lehet, ahol mi vagyunk az indián őslakosok, akik néhány üveggyöngyért cserébe még jól is érezzük magunkat múltunk romjain.

A 2009-es évben is megpecsételődhet egy-két hasonlóan fontos budapesti kulturális örökség sorsa. Elég csak a már emlegetett Kincsem Parkról szóló hírekre gondolni, de ugyanúgy veszélyben van a Vidámpark státusza is, amely változás bizony az Állatkertet is érintheti, nem annyira indirekt módon. De ott van a Hajógyári szigetre tervezett kis provinciális magyar laszvegasz is (a beruházó azonos az Aréna plázáéval!), ahol a földben az egykori Hadrianus-palota feltáratlan emlékei találhatóak. Persze számtalan példát említhetnénk még a legutolsó klasszicista lakóházig is, úgyhogy bátran felkérek mindenkit, hogy figyelje ez ügyben a jövő évi híradásokat.

Zárásként itt meg lehet nézni válogatás nélkül az összes tribünről készült fotót, aztán az Index 2003-as cikke is elolvasható egy frankó képriport társaságában az utolsó Ügetőszilveszterről. Utoljára 2004. május 29-én álltak starthoz a lovak a Kerepesi úti Ügetőn, azaz a Tattersallon.