“A tévéostrommal ledőlt egy tabu”

Teljesen kívül érzik magukat a jelenlegi demokratikus intézményrendszeren a radikális jobboldal tagjai, és erre úgy válaszolnak, hogy fizikai támadást intéznek ezek ellen az intézmények ellen – mondja a lapunknak adott interjúban Kriza Bori, a Romantikus Erőszak nevű együttesről szóló Dübörög a Nemzeti Rock című dokumentumfilm rendezője, aki szociológusként is a szélsőjobboldallal foglalkozik.

Forrás: Hírszerző

 

 

Interjú a Dübörög a Nemzeti Rock rendezőjével

A képek alapján a 2008 végi állapothoz képest szinte idillinek tűnik a 2005-2006-os helyzet: ott láthatóan még zavartalanul forgathattatok (hacsak ki nem vágtátok a húzós részeket), ma ez nyilván már lehetetlen lenne.

Nyilván más volt a kontextus, de mi nem újságíróként mentünk oda, nem egy gyors riportot akartunk forgatni. Hosszabb időt szerettünk volna ezekkel az emberekkel tölteni, a lehető legtöbb helyre eljutni velük, megismerni őket. Fontos volt, hogy tényleg közel kerüljünk hozzájuk, ne érezzék azt a szereplők, hogy valamilyen felszínes módon közelítjük meg őket.

Mikor fordulnak át a szavak tettekbe? – teszitek fel a kérdést a film ajánlójában. Számítottatok arra, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik?

Igen, a tévéostromot még pont elkaptuk, sokan emiatt nagyon szerencsésnek tartanak minket, holott nyilvánvalóan nem független a társadalmi-politikai környezettől az, amit ezek a fiatalok tesznek. Tény, hogy az egész szubkultúrában ott van az erőszak kultusza és gondolata. Ha megnézed azt, miről énekelnek, miről beszélnek, abból le lehet vezetni, hogy valóban tettekbe fordulnak majd egyszer a szavak, igaz, szerintem senki nem tudta volna megmondani, hogy mikor. Persze maga a 2006-os év is egy nagyon turbulens év volt, de abban nem vagyok biztos, hogy akkor is megtörtént volna-e egy ilyen akció, ha mondjuk nem a baloldal nyer, vagy ha nincs az öszödi beszéd. Ami fontos, megdőlt egy tabu, betörtek egy közintézménybe, és 1956 óta nem volt példa ilyen mérvű utcai politikai erőszakra Magyarországon.

Mik voltak a tapasztalataitok, a zenekar tagjai személyesen hogy viszonyulnak az erőszakhoz? A főszereplő énekes a film alapján nem tűnik agresszívnek, de van egy jelenet például, ahol két másik tag nevetgélve meséli el, hogyan verték meg az Amnesty International magyarországi vezetőjét a kilencvenes években. (Egyébként rosszul emlékeznek, a Martin Luther King Egyesület akkori elnökét verték meg – a szerk.)

Láthatóan nem utasítják el az erőszakot. De még ha igaz is, hogy ez a szubkultúra erőszakos, a kérdés az, hogy mennyire van benne az erőszak, mint a konfliktusok megoldásának módja a társadalomban? Mert a két dolog egymásra hat. Ha kontrollálatlan utcai erőszakot látunk, az biztos ránk is hat. 2006 őszén például a rendőrök szerintem ugyanazzal a logikával működtek, mint ezek a radikális fiatalok: harcnak tekintették a történteket.

Az egyik oldalon álltak a huligánok, utcai tüntetők, a másikon pedig a rendőrök, akik vereséget szenvedtek a tévészékháznál, és mintha bosszút akartak volna állni. A tévéostrom után egy-két nappal beszélgettem rendőrökkel a Szabadság téren. Azt mondták, több társuk kórházban van, ha valamelyikükkel valami súlyosabb lesz, esetleg meghal, nem állnak jót magukért – eközben az egyikük még a pisztolytáskájára is csapott. Ez azért veszélyes, mert ők mégiscsak a legitim erőszak monopolhelyzetben lévő birtokosai, nem tehetik meg, hogy így viselkedjenek.

Menyire van generációs jellege szerinted az utcán jelenlévő radikális csoportoknak?

Én azt láttam, ez a közeg rengeteg igényt kielégít, a koncerteken, közös bulikon túlmutatóan is. Ugyanígy együtt járnak kirándulásokra, meccsekre is, vagyis az élet számos területét lefedi a csoporthoz tartozás, amely ráadásul egy erős ideológiát is ad. Utóbbi ráadásul olyan elemekből áll, ilyen a hősiesség, mítoszok, a nemzeti történelem, amire vissza lehet utalni, ami erőt ad – kérdés, hogy van-e más alternatíva ezeknek a fiataloknak, ami ennyire összetett lenne, ilyen erős azonosulási pontokat adna. Én nem nagyon látom ezt ma Magyarországon. Ezért is egyre népszerűbb a fiatalok és elsősorban a középiskolások körében a radikális jobboldali szubkultúra, elég megnézni például a Magyar Sziget látogatottságát.

Belülről nyilván ez a közösség is összetett, van egy politikailag is elkötelezett része, van, akit inkább a külsőségek vonzanak. Hogy oszlanak meg ezek a csoportok?

Nyilván nincs mindenkiben erős ideológiai elköteleződés, van, akit inkább csak a közösség vonz. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy valaki ide tartozhasson, bizonyos dolgoknak meg kell felelni. A dolog természetéből fakadóan van, aki ideológiát ad, van, aki követ.

Ez az ideológia azért elég eklektikus: az ősmagyar hittől kezdve Jézus Krisztuson át az erőszak kultuszáig. Magukban hogy szintetizálják ezeket a belső ellentmondásokat?

Nyilván nem teljesen letisztult az ideológiai üzenet, de ha meg akarjuk érteni ezeket a fiatalokat, arra a kérdésre kell keresnünk a választ, mit tartanak fontosnak a saját maguk számára. Érdekes, amikor a főszereplő arról beszél, hogy szerinte Krisztust le kellene venni a keresztről, legyen inkább itt közöttünk, és egyben valami erőt is szeretne látni a vallásban, amit inkább a magyar ősvallásban vél felfedezni.

Furcsa teológiai gondolatok ezek, a keresztény és a pogány hitek keverednek, és úgy tűnik, nem feltétlenül koherensek az ő fejükben sem. Mindemellett az általuk vallott eszmék között sokkal fontosabb az egyfajta történelmi hősiesség vagy a forradalom eszméje. A 48-as, 56-os forradalmaktól kezdve az északír radikalizmusig több fontos referenciapont van. Ők is úgy tekintenek magukra, mint akik egy idegen hatalom elnyomása ellen küzdenek, magukat elkötelezett forradalmárnak, hazafinak tartva.

Ha már IRA: a terrorszervezet politikai szárnya, a Sinn Féin is az egyik példaképévé vált a hazai radikalizmusnak, bár az ideológiából leginkább a “Mi Magunk” gondolatát vették át. Volt már szó például párhuzamos állam felépítéséről, de erre a hangulatra épít a Magyar Gárda is.

A radikalizmus, az, hogy az erőszakhoz fordulok, azt jelenti, hogy nagyon kívül érzem magam a társadalmon, nagyon távol áll tőlem minden, ami intézményes, ami törvényes. A politikai elit nem értem van, az állami intézmények nem rólam szólnak. Ez megint nem csak a radikális jobboldali fiatalok érzése, hanem kifejeződik a jelenlegi politikai elit iránti általános bizalmatlanságban. Nekik láthatóan az a válaszuk erre, hogy meg is támadják ezeket az intézményeket. A 2005-ös külvárosi zavargások Franciaországban szintén arról szóltak, hogy azok a fiatalok – legtöbbször önhibájukon kívül – teljesen távol kerültek, kiszorultak a társadalom bevett intézményeiből. A Magyar Gárda azért más történet, de ez is egy hasonló tünetet jelent: van egy elvesztett biztonságérzet, és egy erőt, biztonságot kínáló szervezet. Azzal szintén keveset foglalkozunk, hogy milyen társadalmi igényeket elégít ki a Magyar Gárda, valószínűleg nem egyszerű kérdés ez sem, hiszen a gárda szintén egy heterogén szervezet, ahogy ez a szubkultúra is.

Honnan jönnek általában?

Vállalkozók, alkalmazottak, egyetemisták, tehát foglalkozásukat, társadalmi hátterüket nézve teljesen vegyes. Viszont sokan elmondják, hogy a családi hagyományokban is jelen vannak ezek a gondolatok, “otthonról hozzák” a radikális jobboldaliságot. Ami számomra szembeötlő volt, többen élnek Budapest agglomerációjában, vagyis nem a belvárosi fiatalokról beszélünk. Ez megint csak azért érdekes, hogy kik azok, akik úgy érzik, hogy valamin kívül vannak, és az ellen fel kell lépniük. Fontos, hogy csak úgy tudjuk megérteni őket, hogy ha odamegyünk és beszélünk velük. Nekem egyébként ez volt a legnagyobb kérdés: lehet-e beszélni velük? Nyilván vannak közös pontok: ők is fiatalok, tehát bulizni vágynak, amikor összejönnek, lazulni, és persze valamilyen elismertséget szeretnének.

Az antiszemitizmus mennyire erősen van jelen? Az együttes tagjai azt mondják, ők nem antiszemiták, és a szövegeik sem (bár a Tobacco Road lerombolásáról énekelni, ami magyarra, Dohány utcára fordítva nyilván teljesen kiveszi a közlést az eredeti kontextusból), de a közönség soraiban többen is nyíltan ellenszenvüket hangoztatják a zsidókkal szemben.

Nyilván ez is nagyon jelen van ebben a szubkultúrában, de mi azért nem azt láttuk, hogy folyamatosan erről szólna a diskurzus. Ami veszélyes, hogy ez a szubkultúra nagyon határozottan kijelöli, hogy kik vagyunk mi, és kik nem tartoznak közénk, ők viszont potenciális áldozatai lehetnek az erőszaknak.