Egy öntörvényű világpolgár

Forrás: Élet és Irodalom

Vilmos „fogadásain”, ha úgy tetszik, miniszalonjában sok mindenről esett szó: Marcel Proustról és Saint-Exu­péry­ről, Goethéről, Kosztolányiról és Tóth Árpádról, a világpolitikáról és a hazai, „szüntelenül fokozódó” osztályharcról. Az ötvenes évek első felében Vilmosnak és szűkebb baráti körének nemcsak műveltségem jelentős bővülését köszönhettem, hanem egy nagy adag szkepticizmust is a rendszer ideológiáját és áldásos tevékenységét illetően. Vilmos azt javasolta, alakítsunk a Komintern mintájára egy „Sznobintern” nevű baráti kört, amelyik időnként közleményeket és határozatokat ad ki kulturális életünkről (ha jól emlékszem, született is néhány ilyen mulatságos kéziratos közlemény); az 1953-as Nagy Imre-féle reformkommunista kísérlet idején pedig az az ötlete támadt, javasolni kellene a kormányzatnak a magyar Felsőház újraélesztését, ahová nyugdíjazott pártkatonákat és sztalinista pártfunkcionáriusokat lehetne kinevezni, az angol Felsőház mintájára, korlátozott vétójoggal.

1953-ban egyébként kisebb csoda történt: Vilmost felvették az egyetemre, történész szakra. Mivel „ikszes”, vagyis „osztályidegen” származású volt, ez csak úgy lett lehetséges, hogy jeligés dolgozatával megnyerte az ún. Rákosi Mátyás tanulmányi versenyt – ezt a dolgozatot a Bethlen-kormányról, illetve a Horthy-rendszer konszolidációjáról írta. Úgy hiszem, felvételéhez köze volt Mód Aladárnak vagy Andics Erzsébetnek – a tehetség valósággal sütött a díjnyertes dolgozatból, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Viszont a történész szak sem mondhatta sokáig magáénak Vázsonyi Vilmost. Az első év végén cserélt egy jogi szakra felvett barátunkkal, aki igazából francia-magyar szakos kívánt lenni. Vilmos érvei, hogy miért akar inkább jogra járni, jellemzőek voltak rá: a jogi kar közelebb volt lakásához, tovább alhatott reggelente. Ha egyáltalán felkelt, mert mindent megtett, hogy egyetemista létére is folytathassa előkelően „magánzó” életmódját.

Ez nem jelenti azt, hogy nem törődött a napi eseményekkel és politikai változásokkal. Az ún. olvadás és a XX. kongresszus vérfagyasztó leleplezései Sztálin bűneiről valósággal felüdítették. Azt javasolta, hogy menjünk fel Lakatos Istvánhoz, a költőhöz, az Alkotmány utcába, mivel Pista, mint a Petőfi Kör alapító tagja, tanácsot tud nekünk adni: szervezzünk-e március tizenötödikére diáktüntetést Nagy Imre mellett. 1956 február-márciusában ez még elég kockázatos dolog lett volna, de Lakatos tanácsára felhagytunk vele,  bár Vergilius-fordító költőnk akkor elgondolkozott, és a következőt mondta: „most még ne, gyerekek, lehet, hogy később lesz rá szükség”. És lőn: mindössze nyolc hónapot kellett várnunk a tüntetéssel.

A forradalom alapvető változást hozott Vilmos életében. Október vége felé valamelyik nap bejött a bölcsészkarra (a Piarista-házba, ahol az Egyetemi ifjúságot szerkesztettük), és diadalmasan közölte: „Képzeljétek, a forradalom tiszteletére reggel nyolckor kelek!” Később – Pomogáts Bélával együtt – kitűnő vezércikket írt a lapba a független Magyarország külpolitikájáról, majd Győrbe utazott, úgy emlékszem, összekötőnek az ottani Forradalmi Tanácshoz. Jól tette, mert november negyedikén csak egy macskaugrásnyira volt az osztrák határ – Vilmos már másnap Bécsben járta az utcákat. Mivel kitűnően beszélt németül, kezdettől fogva tudott segíteni a határt tömegesen átlépő egyetemistáknak és más menekülteknek.

Mint sokunknak, ötvenhat Vázsonyi Vilmosnak is meghatározó élménye volt és maradt. Bár a hatvanas évek végén már hozzám hasonlóan ellátogatott Magyarországra, sohasem „békült ki” a Kádár-rendszerrel, és még ötven évvel a forradalom után, amikor Mark Kidel díjnyertes angol-francia dokumentumfilmjében (A mi forradalmunk) megszólaltatta, hiteles szavakkal tudott emlékezni annak eseményeire. Más kérdés, hogy a rendszerváltás utáni évek Magyarországával mennyire volt kibékülve, mi az, amit hiányolt a hazai politikai életben. A sajtószabadságot méltányolta, a viták hangnemét kevésbé.

Menekülése után rendkívüli gyorsasággal kapott osztrák ösztöndíjat, és egy ideig a Forum c. tekintélyes bécsi folyóiratnak dolgozott, annak a levélpapírján írt nekem leveleket Oxfordba. De csakhamar felmerült a kérdés: végül is mihez kezdjen? Évekig különböző ösztöndíjakból tartotta fenn magát, s amikor a nyugatnémet állam kezdett jóvátételt fizetni a háború alatt meggyilkoltak hozzátartozóinak, nagyobb összeget kapott tőlük (meg egy amerikai alapítványtól), amit gyorsan befektetett. Mindamellett sohasem lehetett tudni, igazából miből él. Róma, Párizs és Berlin között utazgatott, de eljött hozzám Cambridge-be is – fantasztikusan színes kulturális életet élt, rengeteget olvasott, izgalmas kiállításokra, jó koncertekre járt, de állása nem lévén, mindvégig megmaradt műértőnek és magánzónak. Több országban és számos nyelven élvezte az életet – végül Párizsban telepedett le, ott lett véglegesnek tetsző lakcíme.

Vilmos különös, rendhagyó jelenség volt, több nyelven folyékonyan beszélő világpolgár és külföldön élő magyar, nekem igazi, megbízható barátom. Mivel sohasem volt elég pénze, amikor volt, szívesen adott kölcsön. Viszont elvárta barátaitól, ha megjelenik náluk, lelkesen, szeretettel fogadják. Életformáját sokan nehezményezték, mégis: remek beszélgetőpartnere, legendás alakja volt a nyugati magyar emigrációnak. Amikor legutóbb Budapesten találkoztam vele, már elég rossz bőrben volt. Rebesgették, hogy rákja van. Betegségét méltósággal viselte. Végül egy drámai gesztussal fejezte be improduktív, mégis sokunknak értékes életét: Zürichbe utazott, ahol egy klinikán örökre elaltatták. Ugyanakkor a Le Monde-ban megjelent ön-nekrológban közölte, hogy lemond francia állampolgárságáról, mert az eutanáziát Franciaországban nem (vagy csak nagyon ritkán) engedélyezik. A hírek szerint mosolyogva, mindennel megbékélve halt meg.

Kevés ember fog annyira hiányozni nekem, mint legműveltebb, sok tekintetben legkövetkezetesebb barátom, a műértő életművész Vázsonyi Vili.