Antall József valódi öröksége

Írta: Hírszerz? - Rovat: Hírek - lapszemle

Antall magatartása sok akkori és mai radikálisból vált ki dühöt, hiszen a rendszerváltás generációjának elfáradásáért, a képzelt Kánaán elmaradásáért az akkori politikai elitet vádolják, és teljes el/leszámolást követelnek. El sem tudják képzelni azt, milyen körülmények között vette át Antall József az ország szekerét.

Forrás: Hírszerző

Ismét Antall József “szezon” van, ha lehet ilyen blaszfémiával élni. Halálának minden évfordulója újabb és újabb politikusoknak ad arra alkalmat, hogy magukat hozzá hasonlítsák. Pedig alakja és öröksége sok szempontból ma is példamutató, ugyanakkor jól mutatják Magyarország politikai- és közéletének alapvető problémáit.

Antall József, Magyarország első szabadon választott parlamentjének miniszterelnöke európai értelemben vett államférfi volt, tulajdonképpen nem is nagyon találunk hozzá hasonlót azóta sem a magyar politikai színtéren. Édesapja, id. Antall József is ismert ember volt, és a második világháború alatti vészes időkben (menekültekkel foglalkozó belügyminisztériumi osztálytanácsos) sokan, főleg lengyelek és különféle nemzetiségű zsidók köszönhették neki életüket.

Antall pályája nem volt egyenes ívű. Szinte a semmiből jött, csak egy szűk baráti kör ismerte, ennek következtében alakult ki később csalódott politikai szövetségeseiben, elsősorban az MDF népi szárnyában az az érzés, hogy ez a kívülről jöttség a “kívülről irányítottsággal” azonos.

Az MSZMP népi szárnyának néhány, a későbbi MDF vezetőségében helyet foglaló tagja 2008-ban a Nemzetközi Valutaalap “ügynökének” kiáltotta ki a volt és tizenöt éve halott miniszterelnököt. Azon kívül, hogy ez a lépés nélkülözi az elemi emberi tisztességet és mértéktartást is, még csak nem is igaz.

*

Antall József akkor lett miniszterelnök, amikor még a szovjet csapatok bent voltak az országban, feladata pedig nem volt kisebb, mint az, hogy a pártállamból parlamentáris demokráciába kormányozza át Magyarországot.

Sokat bírált tapasztalatlansága abból fakadt, hogy nem volt, mert nem is lehetett államigazgatási tapasztalata. Antall Józsefet és a magyar történelmi középosztályt, tehát azt a társadalmi réteget, melyhez ő hangsúlyosan tartozónak vallotta magát, 1948 után, a Horthy-rendszerrel való kokettálás bűnrészessége vádjával kollektíve zárták ki a hatalomból, később pedig mindent elkövettek azért, nehogy visszatérjen oda.

Bár az érett Kádár-rendszer körülményei között múzeumigazgató lehetett Antallból, de az előbb említett tendencia a rendszer végéig megfigyelhető volt. Ezt a történelmi vonást és az ezzel járó korlátozott politikai-közéleti lehetőséget jó szemmel vette észre az Antall halála után róla a talán legérzékenyebb nekrológot író szerző, Lukács György tanítványa és Antall egykori egyetemi társa, Fehér Ferenc irodalmár.

Ő észrevételezte azt, amit pedig sokan elfelejtenek, hogy a demokratikus ellenzék különféle csoportjainak annyival volt könnyebb dolguk a hatalommal, hogy annak a hivatalos ideológiai nyelvét, a marxizmust beszélték. Ellentétben Antall és köre kereszténydemokrata, keresztény-konzervatív nézeteivel, melyek, a kritikai marxizmussal szemben, még vitaalapot sem képezhettek.

A demokratizálódó magyar politikai élet kialakuló strukturáltsága alapvetően határolta be Antall mozgásterét.

*

Ott volt a Szabad Demokraták Szövetsége, mely a második legnagyobb politikai erő volt az országban, milliós szavazóval, sok platformmal, öntudatos és radikális antikommunista és liberális szavazóbázissal. Volt a Fidesz, mely – abban az időben – radikalizmusban versenyzett a szabad demokratákkal. Létezett a politikai marginalitásba szorult Magyar Szocialista Párt, amely ugyanakkor számos volt káderét láthatta viszont államigazgatási posztokon.

S volt maga a miniszterelnök pártja, a Magyar Demokrata Fórum, melyben bár jelen voltak az angolszász típusú konzervativizmus erői is (ebben hasonlított az SZDSZ-hez), de népi szocialisták, a kereszténydemokraták és a hagyományos magyar jobboldal nem éppen modern erői is megtalálták a helyüket benne. Ez utóbbiak, tehát a harmadikutas, antiszemita, Amerika-és Nyugat-ellenes csoportok jelenléte egyre kínosabb volt Antall József számára, aki őszintén volt Nyugat-barát, de aki feladatának látta azt, hogy amíg lehet, összetartsa óriási jobboldali konglomerátumát.

A “kommunisták” (értsd: pártállami erők) visszatérésétől való félelem, valamint a média és az ellenzék nagy erejű támadásai összezárták az egyébként tagolt MDF-et és Antallt. Ennek volt köszönhető az, hogy az egyre kínosabb Csurka Istvánnal viszonylag későn számolt le.

Az is óriási problémákat okozott, hogy a miniszterelnök a sajtóval nagyon rosszul bánt, még a jó szándékú kritikában is ellenséges bírálatot látott, és úgy vélte magát bebiztosítani ebben a médiaharcban, hogy hagyta, hogy a köztévé és a közrádió az MDF népi szárnyának ízlése szerint alakuljon át.

Ezek a lépések nem voltak helyesek, bár alapvetően az motiválta őket, hogy a magyar média a szokásosnál jóval nagyobb mértékben volt ellenséges az új kormánnyal szemben, és ebben a harcban mind a kívülállók, mind a bennfentesek számára összecsúszott az ellenzék politikai kritikája a sajtónak a fennálló hatalmat folyamatosan bíráló álláspontjával.

A liberális ellenzék nyelvét sokkal jobban értette az újságíró-szakma többsége, hiszen közelebb állt politikai és mentalitásbeli szocializációjához, mint a kormányzópártok nemzeti és konzervatív retorikája. Annak a ténynek a tudomásulvétele, hogy a globalizáció és a helyi színekben való “elmerülés”, a gyorsaság és a komótos “fontolva haladás” egy ország politikai kultúrájának két oldalát jelenti, még éveket vett igénybe. A lecke elsajátításban pedig a miniszterelnök és az akkori ellenzék és a sajtó is komoly hibákat vétett.

*

Nagyon fontos a zsidósággal kapcsolatos ügyekben sokat támadott Antall József viszonya a zsidósághoz és Izraelhez. A volt miniszterelnök többször is fellépett az antiszemitizmus ellen: 1990 júliusának első napjaiban, a Dohány utcai zsinagóga sírkertjében mondott beszédében elmondta: “…azoknak a zsidó származásúaknak is a társadalom által elismerten, nyugodtan kell itt élniük, akik elsősorban magyaroknak érzik magukat, akár hívők, akár nem. Aki ez ellen vét, az a törvényes magyar államhatalommal találja magát szemben”.

Az idézetből kitűnik, hogy Antall, bár világos különbséget tett olyan zsidók között, akik magyaroknak érzik magukat, és olyanok közt, akik nem, világosan állást foglalt egy szenzitív, ugyanakkor alapvetően morális kérdésben. Arról nem is szólva, hogy Antall József – mérsékelt nemzeti erőként – rokonszenvezett a cionizmussal és Izraellel, és az ENSZ-ben harcolt azért, hogy a világszervezet törölje el a zsidó államot rasszistaként megbélyegző határozatát. Magyarország is részt vett abban a küzdelemben, melynek végén – 1991 őszén – eltörölték az Izraelt rasszista államnak megbélyegző 1975-ös közgyűlési határozatot.

Ennek a nyilvánvaló szimpátiának az is volt az oka, hogy 1956 után, amikor Antallt mellőzték, kapcsolatba került a szintén kiebrudalt, a Rákosi-korszak cionista pereinek túlélőivel, melynek következtében komoly rokonszenv, sőt barátság alakult ki közöttük, mely életük végéig fennállt. Antall másik érzékeny nekrológját az egykori barát, az Izraelben élő humorista, Dán Dalmát (Fényes István) írta.

Antall konszenzuskereső ember volt, ezért kiegyezett a Szabad Demokraták Szövetségével, megteremtve ezzel a parlamentáris demokrácia működésének tartalmi feltételét. Ez a magatartás sok akkori és mai radikálisból vált ki dühöt, hiszen a rendszerváltás generációjának elfáradásáért, a képzelt Kánaán elmaradásáért az akkori politikai elitet vádolják és teljes el/leszámolást követelnek. El sem tudják képzelni azt, milyen körülmények között vette át Antall József az ország szekerét, hogy a “pártállami múlt” nem egy aktuálpolitikai használatra szánt szitokszó volt, hanem létező valóság volt.

*

Az utópisták mindig azt gondolják, hogy egyetlen aktussal reparálni tudják a múlt hibáit, és ezzel örök időkre eldöntik a jövő nagy kérdéseit. Hogy a históriának pontosan kiszámítható menete van, és a kibicsaklásokat azonnal helyre lehet hozni. Antall József – számos hibája ellenére – pontosan érezte és tudta, hogy nem így van, hogy mennyi bizonytalanság vesz körül bennünket, és ez a bölcsesség messze kiemelte őt kortársai közül.

Lehet, hogy mégiscsak a történelem az élet legjobb tanítómestere.

A szerző történész, lapunk szerkesztője

 

támogatás
[popup][/popup]