“A mi Erdélyünk”

Mitől véreznek a kőtáblák, szolidárisabb-e az erdélyi magyar, mint a budapesti, miért lett Dragomán György regényének hőse egy félzsidó fiú, s hiányozhatnak-e az erdélyi ízek? – Várnai Pálnak a Szombat lapszámbemutató estjéről szóló írásából minden kiderül.

Forrás: Litera

 

„A mi Erdélyünk” – ezzel a címmel rendezett szalont a hangulatos Mumusban december 11-én a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat. A rendezvény a 20 éves Magyar Zsidó Kulturális Egyesület ünnepi rendezvénysorozatának a része volt s kiegészítette a Szombat azonos témájú decemberi számát.

Sok szó esik mostanában a határon túli magyarokról, ám sajnálatosan kevés figyelmet kap a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek kulturális élete és hagyományaik. A Szombat elérkezettnek látta az időt arra, hogy az erdélyi zsidó élet, irodalom, színház, kultúra egy – egy szeletéről beszámoljon. Az estét Szántó T. Gábor költő, író, a Szombat folyóirat főszerkesztője vezette be. Az idei erdélyi látogatásán maradandó benyomást tett rá a kolozsvári magyar színház egyedisége és magas színvonala. Elmondta, szerinte eljött az ideje, hogy Erdélyben is őszintén lehessen beszélni a zsidó múltról és jelenről, még ha a magyarországi értelemben vett zsidó életről − az ottaniak kis száma miatt – nem lehet beszélni. Az erdélyi zsidóság „magánlakásba szorult zsidóság”, egy emlékeken, a múlthoz kötődésen alapuló zsidóság. Szántó szerint − bizonyára a kisebbségi létből következően −, az erdélyi magyar zsidók és erdélyi magyarok között jobban megfigyelhető az interakció, mint Magyarországon.

Az Erdélyből áttelepült Kőrössi P. József költő, kiadó, szerkesztő részletesen ismertette a Szombat decemberi számát. A szám alaphangját a lap egyik szerkesztőjének, Novák Attilának a cikke adja meg. Novák előrebocsátva, hogy itt „kellemetlen igazságokról” lesz szó, megállapítja, hogy az erdélyi zsidóság nagy részének elhurcolása és megsemmisítése következményeként „Erdély reputációja nem megfelelő a magyar-zsidó nyilvánosságban”. (Tibori Szabó Zoltán írásából megtudjuk, hogy „Észak– Erdélyben a holokauszt előtt csaknem 165 ezer izraelita vallású, vagy az izraelita vallásról kitért, de a zsidótörvények hatálya alá tartozó személy élt. A Soá idején ennek a közösségnek a háromnegyede elpusztult.”).

Visszaemlékezésében Erdélyi Lajos újságíró és fotóművész, a szám legidősebb szerzője az erdélyi zsidóság helyét a kettős kisebbségben látja. Tamás Gáspár Miklós megindító nosztalgiával emlékezik meg ifjú korának zsidó barátairól, ismerőseiről, akik az évek során mind eltűntek Kolozsvárról, Izraelbe, Magyarországra távoztak. „Erdély ma –és egész Románia –voltaképpen judenfrei… nekünk Kolozsvár a Jeruzsálem. A zsidóknak is oda kellene visszamenni. De nem lehet.” A kolozsvári újságírónő és színikritikus Simon Judit gyerekkoráról és zsidóságáról, és az 1989-es romániai forradalomról mesél. Ismeretes, hogy a 20. század elején Nagyvárad irodalmi és színházi élete vetekedett Budapestével. Erről szól, többek között Lővy Dániel írása, „A Kőrös parti Párizs világirodalmi pillanata,” melyben megemlékezik a Holnap irodalmi antológia megjelenésének centenáriumáról, a legendás folyóirat két zsidó származású költőjéről, Emőd Tamásról és Miklós Jutkáról, valamint a Nagyváradon pályakezdő Balázs Béláról és Nagy Endréről.

Több interjú is került a Szombat e számába: Kőrössi Visky András kolozsvári drámaírót és dramaturgot faggatja Hosszú péntek című drámája kacsán, amit Visky Kertész Imre Kaddisa meg nem született gyermekért című regényéből írt, arról, hogyan közelíti meg a hívő református Visky a holokauszt témáját. A két szerzőt személyükben is összeköti a diktatúra élménye: Visky lelkész édesapját és családját egy másik diktatúra hurcolta el munkatáborba. Tompa Gábor, a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, a vele készített interjúban az 1941 és 1944 között működő Zsidó színházra emlékezik. Jól ismerte rendező apja és anyja révén a zsidó Kovács Györgyöt, az erdélyi színjátszás kimagasló alakját és a szintén zsidó Harag Györgyöt, az ismert rendezőt. Végül a Marosvásárhelyről elszármazott Dragomán Györggyel Csáki Márton beszélgetett a Fehér királyról, Kertész Sorstalanságáról, a szerző zsidó nagyanyjáról, gyermekkori zsidó emlékeiről és örmény nagyapjáról.

Az est meghívott vendégeivel, Erdélyi Lajossal, Simon Judittal és Dragomán Györggyel az est házigazdája, Kőrössi P. József beszélgetett. Közülük már csak Simon Judit él Erdélyben. Tévedés azt hinni, magyarázta Erdélyi Lajos, hogy erdélyi zsidóktól ne születtek volna visszaemlékezések a holokausztról. 1945 és 1947 között sokaktól jelent meg hiteles élménybeszámoló, de ezeknek ritkán volt irodalmi értéke. A legelső ezek közül Kornis Ottóé volt, aki „azon frissiben”, már 1945 októberében közreadta visszaemlékezését. Azután persze hosszú csend következett, az utóbbi években viszont az erdélyi holokauszt irodalom újabb, már irodalmi értékkel bíró hulláma jelentkezett. Ezek egyike a Kolozsváron élő Szilágyi Júlia visszaemlékezése, igaz, ő négy éves volt a deportálás idején. Felnőttként élte meg a Vészkorszakot a Nagyváradról Izraelbe kivándorolt Mózes Teréz, a Vérző kőtáblák szerzője. A háború után Erdélyben igazi sorsközösség alakult ki magyarok és zsidók között. Ha volt is némi elhidegülés, gyűlölködő nézetek nem. Arra a kérdésre, hogy voltak-e román zsidók is Erdélyben, elmesélte, hogy a zsidó hitközség vezetője, Mózes Rosen ellentéteket szított magyar és román zsidók között. Egyrészt nagyon is gondoskodott a román zsidókról, másrészt eladta őket, a magyar zsidókat viszont semmibe vette.

Kőrössi a továbbiakban az identitásról faggatta a meghívott vendégeket: mint sok túlélőnél, emlékezett Simon Judit, az ő zsidó túlélő szülei sem akartak a lányuk helyett dönteni a vallásáról, ezért 14 éves korában elvitték minden történelmi egyházba, hogy maga határozzon. Végül Ő maga választotta a református, katolikus és zsidó felekezetek közül a zsidót. Simon édesapja színész volt Nagyváradon. Magyarnak, hazafinak tartotta magát. „Nagyon boldog volt Ady városában. Teljes liberalizmus volt Váradon, polgári élet.” Nyugdíjazása után magyar verseket adott elő, amiért egy ízben irredentizmussal vádolták és kétnaponként behívták a Szekura. Judit jogász akart lenni, de nem vették fel, mert rokonai külföldön éltek, és Ő maga egyáltalán nem vett részt a kommunista ifjúsági mozgalomban, így gyári munkás lett, s csak a rendszerváltás után újságíró. Mint az erdélyi magyar zsidók többsége, Simon Judit is a kettős identitást vallja magáénak.

Az est befejezéseként Dragomán Györgyöt Kőrössi arról kérdezte, hogy a fordításon keresztül jutott-e az íráshoz. Dragomán elmondta, hogy Isaak Bashevics Singert kezdte fordítani angolból. Amikor megtudta, hogy Singer jiddisül írt, akkor maga is elkezdett jiddisül tanulni. Talán nem véletlen az sem, hogy Dragomán regényének, a Fehér királynak a gyerek hőse félzsidó. Dragomán György katolikus, de gyerekkorában anyja többször elvitte a zsinagógába is, s később, jiddis tanulmányai közben jött rá arra, hogy a dalok, amelyeket a nagymamája énekelt neki gyerekkorában, jiddis dalok voltak. Dragomán regényének egyik érdekessége, hogy nincs konkrét helyszíne: szülőhazája, Erdély ugyan megsejthető, de nem igazán felismerhető a regényben.

A beszélgetést negyedóránként – két kiváló erdélyi muzsikus jóvoltából – hangulatos élő erdélyi zene kísérte, végül a szereplőket és a hallgatóságot meginvitálták az asztalokon feltálalt hideg–meleg vacsorához, ám a meghívón ígért „erdélyi ízek” sehol sem voltak, ám ami volt, azt kellemes társaságban, jóízűen fogyaszthattuk el.