„Nem látom a távlatos gondolkodást” – interjú Sólyom Lászlóval

Forrás: Reakció

Elnök úr, hogyan működik a magyar állam?

Mire gondolnak?

 „Az állam nem így működik.” Ezzel indokolta, miért nem vesz részt a nemzeti csúcson. A napokban viszont Gyurcsány Ferenc miniszterelnök mondta ugyanezt, amikor ön bejelentette a korrupció és oktatás kérdéseivel foglalkozó bölcsek tanácsának felállítását.

Egy bonmot-t vissza lehet dobni, a tartalmát azonban nem. Az állam úgy működik, hogy vannak világos, tartós szabályok. Egy úgynevezett nemzeti kerekasztal, amelynek a célja, lehetősége, haszna kérdéses, ne számítson arra, hogy az elnök a jelenlétével szentesíti. Olyan meghívót kaptam a nemzeti csúcsra, amiben fel volt sorolva Magyarország minden problémája. Illúzió volt azt gondolni, hogy a jelenlévő hetven-nyolcvan ember ezeket fejenként ötperces felszólalásokban meg tudja tárgyalni, nemhogy megoldani. Az esemény bevallott célja az volt, hogy együtt üljön kormány, ellenzék és különféle érdekképviseletek. Ez egy olyan show, aminek az az üzenete, hogy mindannyian együtt vagyunk felelősek mindazért, ami történik az országban.

Nem így van?

Őszödre is a felelősség szétterítése volt a válasz: mindnyájan hazudunk. Magyarországon pontosan szabályozva van, mitől és hogyan felelős a „felelős ministerium”. A nagy összeborulás összezavarja a fejekben, hogy kinek mi a feladata, s főleg, hogy ki miért felel. Nem jutottunk volna idáig, ha ebbe az emberek korábban is belegondoltak volna.

A gazdasági válsággal kapcsolatos problémák kezelése mennyire igazolta vissza aggályait?

Miközben folyt a nemzeti csúcs, a kormány már tárgyalt a hitelfelvételről és természetesen kezelte a válságot, a nyilvánosság kizárásával.

A nyilvánosság előtt kellett volna lefolytatni ezeket a tárgyalásokat?

Nem, de akkor nem kell összehívni nagy tanácskozást azzal a felkiáltással, hogy együtt megoldjuk a válságot. Most várjuk a további lépéseket, de sajnos nem látom a stratégiát, csak a taktikát. Hiba azt gondolni, hogy ha éppen kint van a fejünk a vízből, akkor a helyzetet végletesen súlyossá tévő strukturális válság is megoldódott.

Az ön által kezdeményezett bölcsek tanácsa miért pont az oktatás és a korrupció területén ír stratégiát? Ezek a válság elleni küzdelem kulcsterületei?

Szeretném leszögezni, hogy a tanács független a válságtól, még április-májusban kezdtem el szervezni. Tapasztalom, hogy az elnöktől sokan, sok mindent várnak. És én lépek is, csak nem ott, ahol várják. Nem a napi politikai események ügyében szólalok meg, nem foglalok állást valamelyik oldal mellett, és nem ismételgetem amúgy is ismert véleményemet. Viszont ezt a két kérdést fontosnak, és az elnöki szerephez illőnek gondoltam. A korrupció és az oktatás rossz állapota annyira gátolja az ország gazdasági fejlődését és olyan károkat okoz szellemi állapotának is, hogy alaposan kell foglalkoznunk vele. Ezért kértem fel szakértőket a két kérdéskör megvizsgálására. Tudom, hogy ez is elsősorban kormányzati feladat. Nemrégiben jelent meg például az oktatási Zöld könyv, minisztériumi-civil kooperációban, amelyben komoly szaktanulmányok vannak. Korábban is működött egy kormányzati korrupcióellenes bizottság, most újat terveznek, továbbá alapos tanulmányok jelentek meg. Én viszont új szemléletet szeretnék hozni: az értékközpontúságot és az összefüggések vizsgálatát. Például mi az iskola, és mi a család feladata ma a nevelésben? Mi a kapcsolat az oktatás színvonala és a korrupciós hajlandóság között? Hol van a szakképzés helye? Sikerült olyan szakembereket találni, akik rendelkeznek a szükséges ismeretekkel, kapcsolati hálóval.

Mi lesz a bölcsek munkájának a kimenete? Él-e jogszabály-kezdeményezési jogkörével?

Nem, ez egy magánkezdeményezés, a finanszírozása sem állami. A négy bölcs – Csermely Péter orvosprofesszor, Fodor István villamosmérnök, Eva Joly francia-norvég jogász, Lámfalussy Sándor közgazdász – egy tanulmánykötetben foglalja össze, mire jutott. Rövid, közérthető ajánlásokat is megfogalmaznak a helyzet javítására. Ezt mindenkinek fölkínálom, mint egy lehetséges forgatókönyvet, ebből lehet meríteni pártoknak, civil szervezeteknek. Nyitottak vagyunk minden együttműködésre, a bölcsek tanácsát semmiképpen sem valamiféle ellentársaságként képzelem el. Időközben kiderült, hogy más közösségek is gondolkodnak ilyen tervekben, azaz nem csak minket foglalkoztat a hosszú távú stratégiák hiánya. Ez nekem régi témám: az első Gyurcsány-csomagot is azzal írtam alá, hogy szeretnénk látni, mi a hosszú távú pályája a reformoknak, mi az értelme az áldozatvállalásnak. Amikor egy évvel ezelőtt visszaküldtem az egészségügyi törvényt a parlamentnek, ugyanezt kifogásoltam: nem nevezhetők egészségügyi reformnak a pontszerű intézkedések, amelyek semmilyen koherens elképzelésnek nem részei. Ilyen elképzelésnek nyoma sem volt és nincs most sem.

Jelenleg a magyar politikáról nem nagyon jut eszünkbe olyasmi, mint a távlatosság. Van-e ebből a szempontból generációs törésvonal a Kádár-korszakban és a később felnőttek között?

Jó kérdés. A mostani politika elit sosem fogja tudni levetkőzni, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott. Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén azt mondta, hogy az ő korosztályának jövője is ama névtelen koporsóban fekszik. Akkor ezt nem hittem el. Nyitva állt előttük és előttünk a visszatérés Európába – de azután mégis mindenki a múlt Európáját találta otthonosabbnak. A jobboldal számára a kommunizmus előtti időszak nyelve, szimbolikája volt könnyebben elérhető, mint a kiesett negyven év nyugati fejlődésének gyors megtanulása. A másik oldalon nemkülönben: sőt az antifasiszta francia népfront újrajátszása döntötte el sorsukat. Úgy látom viszont, hogy az ennek következtében hosszan uralkodó, kétféle és ellenséges politikai beszédmód lassan kifullad, elkopik, az emberek megunták.

Azok is megunták volna, akik ugyanígy szocializálódtak?

A középkorúak és öregebbek nyilván fogékonyabbak erre a nyelvezetre, de bőven vannak a hű tanítványok, lásd a fiatal parlamenti képviselők és politikusok némelyikét. Szerencsére megjelentek más hangok is, a Reakciót is ide sorolom. Az ezredfordulóra felnőtt nemzedék már más lett. A legkülönfélébb szakterületeken látok törekvést az újabb, frissebb megközelítésekre. Egy fiatal jogászcsapat – miután kimutatta, hogy minden professzor gondolatvilágát a marxizmus befolyásolja –, figyelemreméltó alkotmánykommentárt készített. Nagy kérdés, hogy ki megy bele a régi utcákba, és képzeli, hogy ez vezet el karrierjéhez. Szerencsére mind többen vannak otthon a világban, teljes természetességgel mozognak külföldön. És közülük szerencsére sokakat nemcsak a pénzszerzés motivál, hanem észreveszik az újat. Én pedig, szurkolhatok nekik.

Bármilyen sokat is tanulhatnak a magyar fiatalok külföldön, mi haszna lesz ebből az országnak, ha nem jönnek haza? Ha itthon nem látnak reményt, érvényesülési lehetőséget?

Semmiképpen nem szeretnék itt hazafias nevelést tartani. Vezető orvos ismerőseink mesélik, hogy nem tartóztatják a fiatal kollégákat, mert nem tudnak nekik mit ajánlani, és azt is tudják, milyen hasznos néhány évet kint tölteni. Mégis bíznak benne, hogy a legjobbak hazajönnek. Megértem azt, aki visszatér. Én is így tettem.

Négy éve volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Ön gyakran keresi fel a határon túli magyar közösségeket, hogy látja, begyógyultak-e már valamelyest az akkori sebek?

Komolyan veszem, és viselem azt a felelősséget, amelyet az Alkotmány a határon kívül élő magyarok sorsáért a Magyar Köztársaságra testál. Minden igyekezetemmel próbálom enyhíteni azt a traumát, amelyet a népszavazás a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek okozott. Rendkívül mély sebeket ejtett, ezt idehaza ésszel és érzéssel fel sem érik. Szerintem nem kellett volna kiírni a népszavazást: ez az ötlet tipikus példája volt a végig nem gondolt érzelmi politizálásnak. De ha már egyszer egy referendum azt rendelte volna el, hogy a parlament hozzon törvényt, még mindig alkalmazkodni lehetett volna a rengeteg meggondolandó körülményhez. De az igazán tragikus az volt, hogy az itthoni pártok instrumentalizálták a témát, az egész a szokásos „ki kit győz le” versengéssé alakult.

Tanult-e a politikai elit a 2004. december 5-éből?

Két tanulság még mindig nem jött át. Az egyik az, hogy az akkori konfliktus még jobban beszorította a közbeszédet a nemzeti-nemzetietlen érvelésbe, és persze ellenpárjába, a fasiszta-antifasisztába. Az ország megosztottságát végletesen elmélyítette, és ezzel a történettel könnyen magyarázhatóvá tette. Ez a kár felmérhetetlen. A másik megrendítő tanulság az az érzéketlenség, ahogy emberek millióit, érzelmeiket, küzdelmes sorsukat politikai játék eszközének tekintették. A népszavazás hatása élénken él: öreg emberekkel találkoztam Erdélyben és a Felvidéken, akik elsírták magukat december ötödikét emlegetve. Ha lesz eredménye az elnökségemnek, talán az, hogy sok helyütt sikerült enyhíteni a traumát. Megértetni, hogy nem szakadtunk szét, hogy nem hagyta el őket az anyaország.

Tehát továbbra is létezik az egységes magyar nemzet?

Igen, de ma már különböző rész-társadalmakból áll. Tévedés azt hinni, hogy Budapest központtal irányítunk egy egységes nemzetet. A magyar nemzet ma több központú nemzet. Inkább annak lehet örülni, hogy az együttműködés feltételei javulnak: a Kárpát-medencei magyarság jelentős része uniós tagállamban él, előbb-utóbb a schengeni rendszeren is belül lesz. Ezzel például a kettős állampolgárság érzelmi üggyé válik, s semmiképpen nem ezen múlik a határon túli nemzetrészek megmaradása. Ezt szeretném megértetni: túlélésük azon múlik, hogy egyáltalán akarnak-e magyarok maradni. Közel áll hozzám Ernest Renan definíciója, amely szerint a nemzet emlékek gazdag örökségének közös birtokolása, de mindenekelőtt megegyezés, közös akarat a közös folytatásra. Ha tehát együtt akarjuk folytatni történelmünket, számot kell vetni a nyolcvan év alatt történt szétfejlődéssel. Ezek a magyar közösségek már mások, mint a monarchia idején. Persze korábban is különböztek, gondoljunk csak Erdély saját történelmére és nagy tájaink eltérő jellegére, ízére. Mások az élethelyzetek is: egy erdélyi magyarnak Bukarestben, az ottani politikai kultúrában kell politizálnia, amely gyökeresen különbözik, mondjuk a ljubljanai közegtől. Ugyanakkor extra Hungariam meg kell tanulni a kettős kötődést, az izoláció, az elzárt falvak folklóralapú identitásőrzése már nem lehetséges. Ezért a legveszélyeztetettebb a szórványmagyarság, és a városokban, lakótelepen élők, akik nehezen találnak magyar közösségeket.

Elfogadtatható-e a kettős kötődés, anélkül, hogy az utódállamok valamiféle lopakodó revíziót látnának benne?

Egyfolytában, és hihetően oszlatni kell félelmeiket. Hiszen nehezen veszik tudomásul, hogy nem homogén nemzetállamok, hanem többnemzetiségűek lettek, éppen úgy, mint a Magyar Királyság volt, amelyből szabadulni akartak. Biztosítani kell őket, hogy alapszerződéseinkkel összhangban elismerjük a határokat, s nem kívánunk állampolgárság és terület által meghatározott egyetlen politikai nemzetté válni. Szorgalmazom a magyarok állampolgári lojalitását, a többségi államnyelv minél tökéletesebb ismeretét. Másfelől viszont kemény harcot kell vívni a kulturális nemzet fogalmának elismertetéséért, hiszen ez fejezi ki, hogy nyelvi és kulturális szempontból, valamint érzelmileg, nemzeti önmeghatározásunkat tekintve mégis egy nemzet kívánunk maradni az ő szemszögükből kisebbségi csoporttal. Ennek érdekében érvényesíteni kell minden nemzetközileg és a belső jogban garantált kisebbségi jogot. Ilyen lehet persze az autonómia is, de fölösleges ott ezt a fogalmat használni, ahol felesleges ellenállást szül. Romániában például most fontos célkitűzés a decentralizáció. Ez lehetőség arra, hogy a történelmi Székelyföld külön európai fejlesztési régió legyen – ezt én is támogattam Csíkszeredában Basescu elnök jelenlétében. A kettős állampolgárságot sok szomszédunk nem tudta volna elfogadni. Ennek ma már csak a schengeni rendszeren várhatóan huzamosabb ideig kívül maradók, az ukrajnai és a szerbiai magyarok esetében van gyakorlati jelentősége. És nem is teljesen reménytelen elfogadtatni: tavaly ősszel Tadic szerb elnökkel együtt jelentettük be Szabadkán a média nyilvánossága előtt, hogy országa támogatja a magyarok kettős állampolgárságát. Itthoni támogatás persze a népszavazás-kori állásfoglalás miatt nem várható. Ukrajnában az alkotmány kizárja a kettős állampolgárságot, ott a kishatárforgalom szolgál a kapcsolatok tartására.

Gyakori útjai alapján hogy látja, milyen állapotban vannak a határon túli magyar közösségek?

Rengeteg életre szóló, vagyis az én életemet meghatározó benyomást szereztem, de általánosítani nem merek. Minden utazás és az arra való készülődés nagy tanulás. Októberi székelyföldi utam a romániai 56 jegyében állt. Nagy szívfájdalmam, hogy itthon kevesen tudnak arról, hogy ezerötszáz embert ítéltek 6-8 évi börtönre, húszat kivégeztek csak azért, mert kiálltak a magyar forradalom mellett. Évek óta harcolok azért, hogy a törvény előtt is rehabilitálják ezeket az embereket.  Ahhoz, hogy a jövőt megtervezhessük, de hogy a nemzetiségi kérdéshez egyáltalán hozzászóljunk, tudnunk kellene a történelmet nekünk is. Amikor Nagy-Magyaroszág matricát látok egy autón, kedvem lenne tulajdonosától megkérdezni, tudja-e, milyenek voltak az etnikai viszonyok 1918 előtt. Inkább a Teleki-féle nemzetiségi térképet tenné ki, vagy akármelyik bécsi vagy Prágában kiadott korabeli térképet! Akkor tudná, hogy például már 1848 előtt román többség volt Erdélyben. Hogy hol húzódott a szlovák-magyar nyelvhatár. Megszámolták-e a matricán, hogy nem 64 vármegye, hanem 63 volt és egy corpus separatum, Fiume városa? Amely közös, ne féljünk a szótól: multikulturális alkotása volt a monarchiának, olaszokkal, horvátokkal, magyarokkal, osztrákokkal. Azt szeretném ajánlani a szlovákoknak is, hogy közös történelmünkre, a közös kultúrára fektessük a hangsúlyt, ez oldhatja görcseiket. A „felszabadult kölcsönösséget” ajánlottam nekik.  A jelen helyzetről viszont a legtöbb ismeretet mégis a határon túli magyarság helyzetét vizsgáló konferenciasorozat hozta, amelyet két éve indítottunk a Sándor-palotában. Ezeken a konferenciákon megbízható és friss anyagot adtak elő komoly emberek, a demográfiai, gazdasági, oktatási helyzetről, a segélyezésről és területfejlesztésről, vagy a szórvány és tömbmagyarság más-más helyzetéről.

A szomszédos országok magyarlakta területein megvalósuló anyaországi befektetéseknek, a gazdasági kapcsolatoknak mekkora a szerepe a megmaradás, a jövő szempontjából?

Pozitívan befolyásolhatja a viszonyt, ha sok üzleti kapcsolat van két ország között. Hiába multinacionális cég a MOL, Erdélyben odamennek a magyarok tankolni, mert „mégiscsak a miénk”. Még fontosabb a kisvállalkozások jelenléte és a határ menti régiók természetes gazdasági összenövése. Erős gazdasági jelenlétünk növeli a magyarok tekintélyét a többségi állam és lakosai szemében. Persze most megéljük a fordítottját is, egyes szlovák vezetők lebecsülő retorikájáéban. Megint fordítva a korszakokon, emlékezhetünk a Kádár-korszak Magyarországának fogyasztói nacionalizmusára. S ismét a mostani helyzethez egy keserű adalék: Csíkszeredában egy székely férfiegylet rendszeresen imádkozik szegény Magyarországért – mármint értünk.

Ha már szóba hozta a szlovákokat: tavaly Besztercebányán mondta Ivan Gasparovic elnöknek, hogy „engedjék meg, hogy szeressem egykor közös országunk egészét”. Múlt hét szombaton Érsekújváron ismét találkozott vele, de mintha elbeszéltek volna egymás mellett. Ennek oka lehet az is, hogy sokak szerint a szlovákok nemzetépítési lázban égnek.

Szerintem ez lehetne a közeledés alapja: ahogy tőlem nem vesz el semmit, ha északi szomszédunknak Békés megye az ottani szlovákok miatt különösen kedves, én is elvárom, hogy a felvidéki magyarokkal való kapcsolattartást ne nevezzék irredentizmusnak. Mi értéknek tekintjük az itteni kis szlovák, kis román világokat, tekintsék ők is értéknek, és nem bontsák meg a székelyföldi vagy csallóközi kis magyar világokat.

Van-e fogadókészség erre a szemléletre?

Eredmény, hogy békességben tudtunk tárgyalni ilyen és hasonló kérdésekről is, hiszen azt feszegettem, hogyan fogjuk fel a nemzetiségek létét saját országunkban. Nem értem, miért várt a magyar sajtó konkrét megegyezést, hiszen ismerhette a helyzetet. Viszont a nemzetiségi feszültségtől mindig ideges és értetlen Európának megmutattuk, hogy Magyarország képes felkészülten, kompromisszumra készen tárgyalni, nem veszekedő balkáni ország vagyunk. Nem ütöttem le egyetlen magas labdát sem. Innen talán tovább jutunk; és mindenképpen több megértésre számíthatunk más országok részéről.

Sarkalatos része az elnökségének a zöld gondolat. Sokan szkepszissel fogadják, amikor a környezetvédelem fontosságáról beszél.

Egyfolytában mondom, hogy nem a kibocsátási határértékek és hasonlók az igazán fontosak, hanem a szemlélet. A növekedés és fogyasztás elsőbbsége juttatta ide a Földet, s ez tovább nem folytatható. Ezt nagyon nehéz elfogadtatni, a legtöbben mint valami nagyon távoli dologra gondolnak erre. Hasonló a helyzet, mint a gazdasági válsággal. Sokan úgy gondolják, ez a bankok ügye, és vidáman veszik fel továbbra is a hiteleket, ahelyett, hogy takarékoskodnának. A zöld elnökök hálózatát is azért találtam ki, hogy a szemléletváltásra felhívjuk a figyelmet. A rövidtávú gondolkodás borzasztó károkat okoz, muszáj beszélnem ennek egyik aktuális példájáról, Tokaj-Hegyaljáról.

Miért lát Tokaj-Hegyalján a Zengőhöz mérhető gondokat?

Világörökségről és Magyarország arculatának egyik legfontosabb részéről beszélünk. Elkezdődött a tokaji bor renoméjának újraépítése, lassan beindul az igényes turizmus, de mindezt szétverné az energialobbi kíméletlen nyomulása. A terület szélén, Szerencsen szalmatüzelésű erőművet kezdtek építeni. Már a mérete is képtelenség, hiszen a szalmaerőművek optimálisan feleekkorák, helyi igényeket elégítenek ki, helyi nyersanyaggal. Az erőmű látványa a védett tájat tenné tönkre, a tízpercenként érkező szalmaszállító kamionok elviselhetetlenné tennék a máris minden tűréshatáron felüli teherforgalmat.

A helyi politikusok mégis ragaszkodnak az erőműhöz, néhány település vezetője már azt is felvetette, hogy kilépnek a világörökségi védettség alól.

A másik oldalon áll a munkahelyteremtés, állítólag 300 állás jönne létre, amit nem tartok elképzelhetőnek. De az ipari érdekcsoportok nem csak itt tűntek fel, hanem a hegységben is. Erdőbényén andezitet bányásznának, az Aranyos-völgyben szivattyús erőművet építenének. Üveggyöngy a bennszülötteknek: munkahelyek ígéretével rávesznek néhány polgármestert, hogy inkább lépjenek ki a világörökségből, ha az akadályozza az iparfejlesztést.  Ez szerencsére nem lehetséges; a címet legfeljebb visszavonhatja az UNESCO. Ez a szemlélet ugyanaz, mint a gyarmatosítóként viselkedő beruházó cégé Verespatakon, vagy amilyen az ötvenes éveké volt. Bontsuk el a fél Badacsonyt, a dolgozó népnek bazaltra van szüksége!  Elképesztően rövidtávú gondolkodásra valló történetek! Az eredeti japán partnerek korrektül visszaléptek, amikor látták, micsoda környezeti rombolás készül. Remélem, a Magyar Villamos Műveket, mint állami vállalatot sem fogják belekényszeríteni az erőmű-építésbe.

Egy éve, az Indexnek adott interjúban azt mondta, már nem olvas blogokat az alacsony színvonal miatt, most mégis a Reakció blognak ad interjút.

A tavalyi interjúban rosszul használtam a blog szót: a fórumokra, illetve az internetes hozzászólásokra gondoltam. Az itt tipikus tájékozatlanság, a primitív indulatok, a névtelenség által elszabadított kontroll-nélküliség riasztó. A tájékozódásom ennek ellenére alapvetően – talán túlságosan is – internetalapú: tévét nem nézek, újságot keveset olvasok, a hírportálokat azonban naponta többször is átfutom, néha blogot is olvasok. Honnan tudtam volna a Reakcióról?