Körül voltunk véve rendes emberekkel” – Találkozás Charles Fenyvesivel

Charles Fenyvesi vagy Fenyvesi Károly amerikai magyar zsidó újságíró, történész nagyon régóta nem él Magyarországon. Fenyvesinek 1992–ben jelent meg az Európa Kiadónál (magyarul) remek családtörténeti könyve, az Mikor kerek volt a világ.

Charles Fenyvesi

Hogyan “jutottál” el a The U.S. News and World Report-ig? Ha jól tudom, végül is oda “jutottál” és nem a The Jerusalem Post-ig, ahol szintén dolgoztál.

Három évig dolgoztam a The Jerusalem Post-nál, öt és fél évet a Haarecnél. Fontos a fél év, mert a 73′-as arab-izraeli háború idején már az utóbbinál voltam.

Hol kezdted az újságírói pályafutásodat? Magyarországon születtél.

Debrecenben születtem, 1937-ben, és elsőéves egyetemista voltam 1956-ban. November 14-én vagy 16-án hagytam el az országot. Ausztriába mentem, majd rövid idő alatt Amerikába kerültem. Akkor még könnyen ki lehetett jutni. Ott jártam egyetemre. Engedékeny korszak volt. Akkor, ha meg tudtad indokolni, azt tanulhattál, amit akartál. Irodalmat, történelmet, antropológiát és nyelvészetet tanultam, rendkívülien tág az érdeklődési köröm. Újságírást viszont sohasem tanultam. 1960-ban fejeztem be az egyetemet, és 1962 óta dolgozom újságíróként. A News Service-ben alkalmaztak először, riportokat készítettem.

Hogyan kerültél kapcsolatba izraeli lapokkal? A családod jó része kint élt, ugye?

Amikor ösztöndíjjal Indiába utaztam, útközben megálltam Izraelben és végre életemben először találkoztam a kinti családommal. Majd Amerikába mentem, ott kerestem állást. Akkor már elég jól tudtam héberül, most már nem annyira. Az egyik izraeli tartózkodásom kilenc hónapig húzódott. Ekkor hat hónapig szociális munkásként dolgoztam több kisvárosban.

Mik voltak az akkori benyomásaid? Mivel tudtál meg többet az izraeli társadalomról?

Könnyen beilleszkedtem, mert ott élt a családom. A marokkói zsidókat nagyon jól megismertem, mert Kirjat Malachiban és Bét Semesben a város túlnyomó része belőlük tevődött össze. Nagybátyámék – anyám öccsénél – falujában laktam, és őrségbe is gyakran mentem, ami egyébként tilos lett volna a számomra, hiszen nem voltam izraeli állampolgár. Nagyon gyakran egy marokkói hitsorsossal őriztük a falut. A falu hatvankét családjából kettő az enyém volt, és ezen kívül legalább húsz családot is megismertem. A gyerekekkel pedig külön is sokat foglalkoztam. Rendkívüli módon élvezték, hogy egy Amerikából érkezett felnőttet taníthatnak héberre.

Az identitásod hogyan alakult az idők folyamán? Milyen volt akkor, amikor Magyarországon és amikor Izraelben voltál?

Változott. Magyarországon éltem át a Rákosi-korszakot, és a családom nem szerette a rezsimet.

Vallásosak voltak?

Nem. A vallásos rokonaimból egy sem maradt életben. Nagyanyámé volt az utolsó vallásos generáció, őt meggyilkolták. A szintén vallásos legidősebb nagynénémet is megölték. Akik túlélték a vészkorszakot, egy sem volt már ortodox.

Földműves család voltatok, ez magyar-zsidó kontextusban gazdálkodó családot jelent.

A családom gazdálkodással foglalkozott Szabolcsban, és a 19. század vége felé hihetetlen módon meggazdagodtak. Rájöttek arra, hogyan lehet a földet feljavítani, és szeszfőzési engedélyt is kaptak. Olyan elképzeléseik is voltak, melyeket csak most valósítanak meg az Egyesült Államokban. Erősen magyar érzelmű zsidók, ugyanakkor ortodoxok is voltak.

A családnak ez a töretlen magyar identitása nem tört meg a holokauszt hatására? Nem alakult át valami mássá?

Abban megmaradt, hogy nem tértek át a kommunista “hitre”. Tudom, hogy ez ritkaságszámba ment. A család még a háború után is legalább negyven-ötven emberből állt, a háború előtt pedig még többől. Nagyon kompakt család voltunk, a harmadik unokatestvér közeli rokonnak számított. Nővére halála után anyám fogta össze a családot. Mindenki nála jelentkezett, és mindenkivel ő tartotta a kapcsolatot. A háború után is megmaradt az összetartás, sőt még erősödött is. Ugyanakkor a nemzeti érzésünk is erős maradt. Mi ugyanis ismertük a jó magyarokat, körül voltunk véve rendes emberekkel, akik segítettek.

Ez az egyik oka, hogy most embermentőkről írsz könyvet?

Pontosan. A mű egyébként már készen van. Azokról a zsidómentőkről szól, akik közül hármat ismertem. Sok levéltári anyagot és egyéb feljegyzéseket olvastam hozzá. Az egyik mentorunk a cigány házmester volt, aki regénybe illő módon mentett meg minket, sőt még két másik családot is. Nem volt hajlandó kitenni a házra a sárga csillagot. Nem is tudom az okát ennek, csak leírom, hogy miket tett.

A család 1944-ben már Budapesten élt?

Már előtte feljött. Anyám férjhez ment és feljött Pestre, ahol nyomorogtunk. Apám nem keresett annyit, mint előtte. Amikor anyám és apám végre rendesebb munkát kapott, akkor Zuglóba költöztünk. Előtte a legrémesebb helyeken, egyszobás, összkomfort nélküli albérleti szobákban húztuk meg magunkat. Ettől kezdve egészen 1945-ig, hat-nyolc hónapot rokonoknál töltöttem a kárpát-ukrajnai Huszton, mert a szüleimnek nem volt pénze. Ez több szempontból nagyon fontos volt nekem, ugyanis ott laktak az unokatestvéreim. A papa apám, a mama anyám unokatestvére volt, ők hozták össze a szüleimet. Krausz Jenő bácsi, aki gazdag ember volt, imádta a gyerekeket. Nagyon erős zsidó hatásoknak voltam kitéve, a cselédlány elvitt a piacra, láttam és hallottam jiddisül beszélő kaftános embereket.

Ugye ez egészen más zsidóság volt, mint amit korábban megismertél?

Igen. A Krausz család körülbelül ötven-hatvan főt számláló hangos, jópofa, humorizáló, életteli família volt. Mindenütt otthon éreztem magam, hiszen mind a két oldalról rokon voltam. Ráadásul ez egy olyan vidéki zsidó család volt, akik állandóan együtt voltak. Vacsoránál olyan nem volt, hogy csak Mariska néni, Jenő bácsi és én lettünk volna. először is megterítettek tíz embernek. Emlékszem arra, hogy megkérdezték egymástól, „ki jön ma este?”. A Mariska néni azt mondta, a Micu telefonált, de a Béla azt mondta, hogy jön, de a hülye felesége nem jön. Ez így ment nap, mint nap.

Jöttek–e információk a népirtásról? 1941 nyarán több, mint tízezer zsidót tettek át a határon, hogy később a nácik megöljék őket.

Igen, jöttek hírek. Jenő bácsi – akinek fatelepe volt – nagyon befolyásos ember volt a városban. Bár nem volt vallásos, de rendszeresen járt templomba és megsúgtak neki bizonyos dolgokat.

Tudtál-e gyerekkorodban héberül?

Nem, bár ott Huszton egy kicsit foglalkoztak velem. Hallottam meséket a kállói rabbitól.

Hajszálereken jutottak el hozzád a hagyományos források?

Pontosan. Nagyon szerettem ezeket a meséket, Bal Sem Tovról ott hallottam először. A huszti történet vége viszont nagyon szomorú. 1944-ben is ott voltam, és a hazamenetelem mindig úgy történt, hogy anyámnak kellett hazavinnie Pestre. Jenő bácsi küldött neki egy jegyet, anyám pedig jött és hazavitt, bár őt is ottartották egy ideig. Egy nap jött Jenő bácsi, és azt mondta anyámnak, hogy haza kell mennie, mert nekik üzleti útra kell menniük. Éreztem a feszültséget, azt, hogy itt valami nincs rendben. Végül az egyik fiatal unokatestvérem vitt fel Pestre, és az egész család kijött a pályaudvarra. Óriási sírás volt. Aztán megérkeztem Pestre, és akkor történt, ami történt.

Hogyan töltötted az 1944-45-ös éveket?

Ez ma nevetségesnek hangzik, de ez is a korszak összetettségéhez tartozik: 1944–ben jól ment a szüleimnek. Meglátogatta apámat az egyik konkurense, egy keresztény ember és “ötven-ötven alapon” szerződést kötöttek. Eladogatta apám dolgait, hozta a pénzt neki, akinek semmit sem kellett csinálnia. Rendes ember volt. Körülöttünk mindenki segített. Apámat behívták munkaszolgálatba. Akkor gondolt arra anyám, hogy menjünk máshova. Exponált helyen laktunk, ahol sok nyilas volt a környéken. Levente bácsi, a nagybátyám, – aki az első keresztény volt a családban – barátain keresztül hamis papírokat szerzett be, ezek alapján engem Farkas Károlynak hívtak. Miután ez megvolt, anyámmal átmentünk a Sztehlo-házba, a Csaba utca 20-ba, amely jelenleg a francia követség épülete. A villamosról láttam életem első kivégzését a dunai rakparton. A Csaba utcai ház tulajdonképpen nem védett ház, hanem menekültház volt. Keletről jöttek az emberek. 1944 novemberében költöztünk oda és az ottaniak nagyon kedvesek voltak velünk. Kérdezgettek, hogy kik a szüleim, azt mondtam, hogy „az apám hentes”.

Apám visszajött a munkaszolgálatból, megtalált minket és sikerült kivennie egy lakást a budai Kavics utcában, amely nem messze van a Frankel Leó utcai zsinagógától. Ekkor már 1945 április–májusát írták. Ekkor kezdtek visszajönni a rokonok és Leventétől tudták, hogy hol lakunk. Némelyik ott maradt Leventééknél aludni, némelyik meg átjött hozzánk. Az első, aki hozzánk jött, Krausz Kati volt. Csinos, fiatal, jólöltözött nőre emlékeztem a huszti időkből. Én nyitottam ajtót, Kati borzalmasan nézett ki. A nyakába ugrottam, erre majdnem összeesett, olyan legyengült állapotban volt. Ekkor tettem fel életem első újságírói kérdését: „Egyedül vagy?” Kati pedig így válaszolt: „Teljesen egyedül.” Ötvenöt emberből egy maradt életben. Akik visszajöttek, Leventénél vagy nálunk álltak meg és aludtak. Hat- nyolc hónapig mindig volt legalább egy, de inkább két unokatestvér a szobámban. Nagyon örültem nekik és nagyon szerettem őket. Jenő bácsinak is lett volna alkalma a menekülésre, de nem tette meg. Az események után többször is megkérdeztem Katit, hogy miért nem jöttek fel Pestre, de nem tudott rá választ adni. Azt is felajánlották Jenő bácsiéknak, hogy elbujtatják, de erre sem reagált. Körülöttünk ugyanakkor csomó embert a keresztény ismerősei mentettek meg. Ez azért nem ugyanaz, mint akinek az egész családját kiirtják.

A háború után lettek-e a családodban kommunisták?

Nem, nálunk ilyen nem fordult elő. Ugyanakkor sokan cionisták lettek és kimentek az akkori Palesztinába. Krausz Katiék nálunk szálltak meg és ötödmagával együtt várták, hogy kimehessenek. 1946 és 1948 között az egész családom arról vitatkozott, hogy menjenek vagy maradjanak. Nem lehetett nem hallani, mert kis lakásban laktunk. Apám ellenezte, anyám viszont szeretett volna kimenni, de végül mégse ment el. Csak a közeli rokonaink közül kilencen alijáztak. A sómér sliach, aki nagybátyám kibucából, Maabarotból jött, többször megkísérelte, hogy rábeszéljen minket a kivándorlásra. A család feje, Sumi, anyám legidősebb testvére azt mondta, hogy elfogadja a családi többség véleményét, de senkinek sem mondja meg, hogy mit is tegyen. Érdekes, hogy Levente ki akart menni, részt akart venni az új zsidó állam felépítésében. Ő volt az egyedüli köztünk, aki tudott a héberül.

Hogyan éltétek meg a koalíciós időt és az államosításokat?

Budapesten élt a család, és semmink sem volt. Apám műszaki kereskedő volt, és nagyon ügyes ember. Amolyan kelet-európai zsidó, aki nagyon finoman tudta a dolgokat elintézni. Ami végül is az itt maradásunk mellett döntött, az volt, hogy féltünk a megélhetésünk jövője miatt.

Apád mivel foglalkozott 1949 után?

Különböző vállalatoknál dolgozott anyagbeszerzőként, de nagyon rosszul ment a sora. Nem szerette.

A kamaszkorod az ötvenes évekre esett. Tudvalevőleg ez az a korszak, amikor az ember tudatossá válik.

A Toldy gimnáziumba jártam, és olyan osztályba, ahol nem volt kommunista. A tanáraim között is csak egy volt, a párttitkár. A kommunisták egyébként kiríttak a társaságból, mindenki tudta, kik ők, és mindenki nagyon vigyázott arra, hogy ne beszéljen velük.

Felmerült-e benned vagy környezetedben, hogy a Rákosi-Gerő-Révai-féle kommunista pártvezetés újfajta antiszemitizmust gerjeszthet?

Nagyon szégyelltük ezeket az embereket. Egy történetet jut erről eszembe. Már 1956-ban történt, Sumi bácsival sétáltunk. Ott álltunk a Böszörményi út és az Istenhegyi út kereszteződésénél, mivel ott volt a lakása. Egyszercsak valaki Sumi bácsit szólongatta. Sumi arca összerándult, és beosont a házba, ahol lakott. Emlékszem arra, hogy ez az egyébként nagyon jólöltözött ember – akit addig sohasem láttam – meglepődött. Kérdeztem, hogy ki volt az az ember. Azt mondta, hogy munkaszolgálatos társa volt, de nem akar vele találkozni. Később megtudtam, hogy a híres Décsi Gyula volt, az ÁVH vezetője. Décsi Gyula, aki a mellette levő priccsen aludt, és akivel nagyon jóban volt a munkaszolgálat idején. Sumi kifejezésre juttatta, hogy semmi köze ezekhez a személyekhez.A története Décsivel úgy kezdődött, hogy a munkaszolgálat után Debrecenbe menekült. Suminak voltak kisgazda összeköttetései, Levente bácsi pedig aktív volt a kisgazda pártban és rögtön elhelyezték a rendőrségen. Sumi nem volt hajlandó fölvenni az egyenruhát, de kapott egy századosi rangot és egy karszalagot. Décsi Debrecenben felkereste, és rá akarta venni, hogy jöjjön át hozzájuk az államvédelemhez. Sumi erre levette a karszalagot és felutazott Budapestre. Így hagyta ott Debrecent. Sok zsidó származású kommunistának, köztük a Décsinek is megmondta, hogy amit ők csinálnak, azt nemcsak a mi generációnk, de még az unokáinké is szégyellni fogja. Azt is keményen a szemükbe mondta, hogy rettenetes, hogy a bosszú érdekében a „legutolsó társasághoz” csatlakoznak és hogy a nemzet nem fogja soha elfelejteni, amit csinálnak.

Ma egyetértesz Sumi véleményével?

Tökéletesen. Az egész családot zavarta Rákosi zsidósága, ugyanakkor Levente bácsitól – aki az egyetlen keresztény volt a családban – soha semmilyen zsidózást nem lehetett hallani.

Volt-e olyan a családban, akit kitelepítettek vagy bármi más módon zaklatott a kommunista rezsim?

Levente bácsit ki akarták telepíteni, mert kisgazda volt. Minden nap várta, hogy mikor jönnek érte. Éjjel kettőkor felkelt, felöltözött, és megborotválkozott. Minden be volt csomagolva és ott cigarettázott az ablakban. Levente bácsi mesélte, hogy a nyilas Hubay Miklós anyját, aki nyolcvan-kilencven éves lehetett akkor, úgy vitték el, hogy feldobták a karosszékébe és azzal együtt a teherautóra. A bácsi utálta ezeket a jobboldali figurákat, de ezzel a metódussal nem értett egyet.

Az is konfliktusokat gerjesztett, hogy a kitelepítettek lakásaiba kommunista családokat költöztettek be vagy társbérlőket kényszerítettek rá az eredeti tulajdonosokra.

A kitelepítettek szép lakásait rögtön elfoglalták a kommunisták. Sajnos elég sokan voltak köztük felismerhetően zsidók. Nagyon rossz érzés volt. Az én emlékem Magyarországról az, hogy a családomon kívül nagyon sok zsidó volt a pártban. A mi hozzáállásunk persze nem volt kétséges. Senkit sem telepítettek ki közülünk, mivel már a nácizmus előtt anyagilag tönkrementünk.

Ilyen élmények után a családoddal együtt távoztál?

Nem, én voltam az egyetlen, aki kiment. Senki nem akart jönni. Anyám nagyobbik öccse kivándorolt Izraelbe. Én azonnal az Egyesült Államokba mentem, amit nagyon fájlalt az 1920-as évek óta Izraelben élő nagybátyám, a Bédi.

Te nem gondolkodtál azon, hogy Izraelbe mész?

Dehogynem. De húzott vissza magához Amerika. Nagyon rövid idő alatt jól megtanultam angolul, és elkezdtem írni. Izrael kicsi és nehéz piac. Bár jól tudtam héberül, de arra gondoltam, hogy mégsem fogok annyira jól megtanulni, mint angolul. Amikor visszamentem Amerikába, különféle cionista szervezeteket kerestem fel. A segítségükkel a Near-East Reporthoz kerültem segédszerkesztőnek.

Volt valami speciális témád, vagy sok mindenről írtál?

– Arról írtam, amihez csak hozzájutottam. Azonban előéletem folytán is sokat foglalkoztam közel-keleti témákkal. A The Jerusalem Post-nál, majd a Haarecnél is dolgoztam. De tizenkét évig ügyködtem a Kol Yisraelnél. Azt mondták, hogy nem érdekli őket, hogyha nyelvi hibákat ejtek, hiszen Izrael még mindig a nyelvet tanulta. Az első riportot is héberül készítettem, és egész jól sikerült.

Miben látod a szakmai különbséget egy amerikai és egy magyar lap között?

Ha pusztán szigorúan szakmai alapon szemléljük, egy amerikai lap sokkal jobban szerkesztett. Sokkal több ember foglalkozik azzal, hogy utánanézzen és ellenőrizzen eseményeket, híreket, értesüléseket és mindenkinek megvan a maga felelőssége. Egyébként a különbség abban áll, hogy néha egy magyar lap ugyanarról a témáról három cikket közöl. Miért nem írtak csak egyet?

Meghatározott politikai véleményt hangoztató újságíró dolgozhat-e egy más nézeteket valló lapnál?

Igen. A Haarec a múltban középen állt, de a legtöbb cikk elolvasása után nem jöttél rá, hogy milyen beállítottságú a lap. Ma a Haarecet baloldalinak, és a The Jerusalem Post-ot pedig erősen jobboldalinak tartják. Az én időmben nem volt téma, hogy kinek a pártján állsz. Professzionalistaként kellett viselkedni, a történéseket kellett megtudni.

Hogyan dolgoztál, mint az amerikai fővárosban élő Közel-Kelet szakértő?

Elsőrangú forrásaim voltak, ezért is alkalmazott a Haarec. Életem legnehezebb és legfontosabb cikke a 73′-as arab-izraeli háborúhoz fűződik. A háború harmadik vagy negyedik napján nagyon zavaros hírek jöttek a frontról, és senki sem tudta, hogy valójában mi történik. Még a „mindenható” The New York Times sem tudta pontosan. Ekkor volt egy fogadás a Külügyminisztériumban. 1973-ban Henry Kissinger volt a külügyminiszter, aki bejött a csapatával és vele volt a helyettese, Joe Sesco. Ő foglalkozott közel-keleti ügyekkel. Meglátott engem, magához hívott, odamentünk a függönyök mögé, és egy olyan egyperces összefoglalót adott a számomra, amelyet életemben soha nem fogok elfelejteni. Hullasápadtan elmondta, hogy lehetségesnek tartja, hogy Izrael elveszítse a háborút, és hogy az izraeli hadsereg nehéz helyzetben van. Mindenről tájékoztatott, a hadi helyzetről, a diplomáciai helyzetről, és arról is, hogy az oroszok hogyan viselkednek ebben a szituációban. Megnyugtatott, hogy nyugodtan megírhatom. Mint az őrült, rohantam le a második emeletre, és eltelt vagy tíz perc, amíg vonalat kaptam. Angolul és héberül adtam le a Sesco által elmondottakat, de visszaolvasták nekem héberül, hogy biztos legyek a dolgomban. Ez volt a világsajtóban az első jelentés arról, hogy valami nincs rendben. Joe később azt mondta, hogy tudta, hogy pontosan azt fogom írni, amit mond, és pontosan ezért választott engem.

Minden újságírónak megvan a maga embere, vagy mindenki mindenkit lerohan?

Mindenki mindenkit megrohan, de hírekhez így nem lehet hozzájutni. A komoly újságíróknak megvannak a legalább olyan komoly forrásaik, akikre esküsznek. Magam két hibát tudok elfogadni, de nem egymás után, mert az már gyanús. Ha pedig valaki két hibát követ el, többet nem beszélek vele. Nagyon szigorúan veszem ezt a szabályt.

Mi a véleményed arról az értékelésről, amely szerint az amerikai zsidóság az egyetlen olyan amerikai etnikai-vallási csoport, mely nem a jövedelmi szintje szerint szavaz, magyarul a demokratákra és nem a republikánusokra adja a voksát.

Ez így van. Az amerikai zsidóság rendkívül önfeláldozó ebben a kérdésben. A zsidók támogatják a népjóléti intézményeket. Vannak, akik ezt mélyen ellenzik, például Norman Podhoretz úr, de ők kisebbségben vannak.

A magyar belpolitikai életben te jobboldalinak számítanál. Nem is a pártpolitikai téren, hanem a rokon-és ellenszenveidet tekintve. Amikor Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövetet támadták, még a régi Magyar Nemzet szerkesztőségéhez levelet írtál a védelmében. Ez egyedülálló volt a maga nemében.

Nem kedvelem, ahogy az SZDSZ viselkedett ebben. Szerintem fatális tévedést követtek el azzal, hogy a kommunistákhoz csatlakoztak. Nagyon nem szeretem, hogy nem nevezhetem a kommunistákat annak, aminek gondolom, és hogy ők határozzák meg, hogy minek nevezzem őket.

(Az interjút Novák Attila engedélyével közöljük / Forrás: Konzervatórium)