Wallenberg titkárnője

Nem leánykorú, de korából jó tizenöt évet letagadhat, mosolygós hölgy ül velem szemben, a Gellért Szálló kissé viseletes kávézójában. Szépen, akcentus nélkül beszél magyarul. Ő Mariann. Leánykori neve muzsikál: Bach.

Forrás: Népszabadság

 

Újlipótvárosban cseperedett, a Ráskai Lea Leánygimnáziumba járt iskolába, túl a körúton, ez az intézmény a mai Szemere utcai iskola házában lévén egykor ugyanis. A Nyulak szigetén kódexeket másolgató jámbor apáca szép nevét viselő tanintézmény elsősorban remek nyelvtanárairól volt nevezetes. Mariann is tőlük kapta azt a muníciót, mely által segítette a későbbi idők próbáltatásain.

Érettségi után angol nyelvet kezdett tanítani, hogy aztán – némi kihagyásokkal – azt tegye hosszú évtizedeken át. Első munkahelye a Hollán utcai zsidó elemi épületében volt; ott egy felnőtteknek szervezett tanfolyamon tanította az angolt.

Mikor 1944 áprilisában véget ért a tanítás, Mariann már önkéntesként tevékenykedett a Síp utcában, a zsidó hitközségnél, a németek által felállíttatott zsidó tanácsnál. Itt elsősorban a zsidó, illetve lezsidózott budapestiek összeköltöztetésével kapcsolatos organizációban segédkezett. Nem nagy kedvvel. Azt kellett konstatálnia ugyanis, hogy a zsidó vezetők többsége roppant készségesen, nagy buzgalommal végezte ezt a munkát, hitsorsosainak, balsorstársainak kisemmizését. Úgy vélték, ha a nácik látják, milyen együttműködők velük a zsidók, akkor méltányosabb elbánásra lehet számítani majd. (Ilyes történetek hallatán nekem mindig eszembe ötlik Semprun Nagy utazásának egyik passzusa, melyben a csodálkozókról ír, azokról, akik csodálkoznak, hogy a nácik miket csinálnak: “Hát ezt azért nem gondoltuk volna, hogy ilyen dolgokra képesek, ezt azért nem hittük volna, szörnyű, ezek a nácik, nohát…” Mire Semprun csak annyit mond: “Miért csodálkoznak? Hát nem tudták, hogy nácik?”)

Nem tetszett ez a hozzáállás a fiatal lánynak, akinek így kapóra jött a hír, miszerint a svéd követségen nyelveket beszélő munkatársakat keresnek. 1944. július elején Wallenberg titkárságára került. Dolga egyszerű volt. Schutzpassokat kellett kitöltenie kora reggeltől késő estéig szakadatlanul. Decemberig ott is lakott, a követség épületében, oda rejthette el szüleit is.

Néha a védleveleket el is kellett juttatni ide vagy oda, ami nem volt veszélytelen vállalkozás, de egyik kollégájával nemegyszer az óbudai téglagyárból is ki tudtak menteni üldözötteket.

A gyerekek miatt muszáj elmondani: Raoul Wallenberg 1944-ben a svéd nagykövetség munkatársa volt, aki a magyar nemzettestből kitaszajtott és halálra szánt magyar zsidó, illetve zsidó vallású nagyszülőkkel vert pesti polgárok ezreit mentette meg azzal, hogy a háborúban semleges állam védlevelével látta el őket. (Megjegyzem, őszintén csodálom, hogy manapság még nem született jogerős bírósági ítélet, mely bűnösnek mondja ki őt hatáskörtúllépés, a fennálló törvények megsértése és idegen állam belügyeibe való beavatkozás miatt.)

A felszabadulás után Mariann szinte azonnal külhonba tette át székhelyét. Előbb Angliába ment, majd Svájcban telepedett le, ahol ma is él. Bernben és Freyburgban tanított angol nyelvet nyugdíjazásáig. Egy derék protestáns jogász – mellesleg a svájci hadsereg ezredese – személyében biztos társra lelt.

Két gyermeke közül fia neurológus lett, az Alzheimer- és a Parkinson-kór neves kutatója, aki többször megfordult mindenféle magyarországi konferenciákon is. A lány szociális munkás és mellesleg amatőr festő, aki viszont nyári alkotótáborok révén kötődik a Balaton-felvidékhez.

Nyugdíj után Mariann, elfoglaltságot keresve magának, különféle szemináriumokat, tanfolyamokat kezdett el látogatni – ez arrafelé szokott dolog, egyetemre is beiratkoznak a nagymamák. Egy ilyen képzés során ismerkedett meg Rutishauser atyával, aki a Vatikánban és a müncheni jezsuitáknál tanít judaisztikát. A tudós pap, úgy tűnik, nagy hatással van Mariann egész mostani életére. Keresem a helyemet – mosolyogja a kilencven felé közelítő Mariann. – Zsidó gyökerű hívő vagyok, akiben nagyon erős kötelékek alakultak ki a katolicizmus felé, s aki meggyőződésből tért át a katolikus vallásra.

Hát persze, keresse csak nyugodtan, gondolom magamban, ő ezt megteheti Svájcban, amely messze van, s mindegyre messzebb és messzebb lesz, úgy tűnik, mitőlünk. Mitőlünk, ahol nemigen van mód efféle válogatásra: kinek-kinek kiosztatik a helye, ha tetszik neki, ha nem, kiosztatik megint.

Kérdezem, mi járatban van amúgy, mire mondja, hogy egy katolikus-zsidó konferencián, dialóguson vesz részt az ő pátere, akit erre a tanácskozásra elkísért. Kérdem, hol van ez a konferencia, mondja, hogy a Margitszigeten, gondoltam rögtön, szép, hogy éppen ott, ahol Ráskai Lea ékelte a kis képecskéket a nagybetűk közébe egykor. Kérdem, hogy-hogy nem olvastam, hallottam a dialógusról semmi hírt, mire mondja, hogy pedig a magyar államelnök is meghívta a delegációt, de persze a szervezők nem szeretnék, ha bárki rosszindulatú is tudomást szerezne az eseményről. Ugyanis félnek, egy esetleges támadástól, akármitől. Ezért a sok rendőr és biztonsági őr a szálloda körül, pedig hát ez egy igazán békés konferencia… Furcsa egy ország lett ez, csóválja fejét az asszony.

Furcsa ország, mondja, és én nem mondom neki, csak gondolom: “Nem furcsa, drága Mariann, nem furcsa, sokkal roszszabb annál.”