Elhallgatott múzsa

Nemcsak Arthur Koestler barátnője, hanem a kommunizmusból való kiábrándulás alapműve, a Sötétség délben múzsája is volt a múlt héten egy budapesti szimpóziumon bemutatott világhírű keramikus, Eva Zeisel.

Forrás: HVG

 

A 402-es most már valamilyen rendszer szerint kopogott; háromszor egymás után rövid időközökkel, majd szünet következett, aztán megint három kopogtatás, megint szünet, és újra három kopogás. Rubasov megismételte a kopogássorozatot, hogy jelezze: meghallotta. Jó lett volna tudni, hogy vajon a másik is ismeri-e a »négyzetes ábécét«, mert ha nem, akkor sok bajlódásába fog kerülni, amíg megtanítja rá” – olvasható Arthur Koestler Sötétség délben című, 1940-ben megjelent regényében, hogyan próbál magánzárkájából kapcsolatokat teremteni a főszereplő fogoly, Rubasov. A 20. századi irodalom egyik legjelentősebb művének tartott – az 1930-as évek szovjetunióbeli tisztogatási hullámát, kirakatpereit bemutató – regény kapcsán már egy ideje konszenzus van arról, hogy Koestler a főszereplővel a bolsevik forradalom vezéregyéniségét, a Kommunista Internacionálé egykori elnökét, a kegyvesztetté vált, és 1938-ban kivégzett Nyikolaj Buharint, illetve az ő koncepciós perét idézte fel (HVG, 2008. június 21.). De irodalomtörténészek azt is kimutatták – amint azt Márton László két évvel ezelőtt megjelent monográfiája is említi -, hogy a magyar származású írót gyermekkori szerelme, az 1936-37-ben Moszkvában 16 hónapra bebörtönzött Zeisel Éva “élménybeszámolója” ihlette meg. A pontos hatásmechanizmust már jóval kevésbé tárták fel, holott a ma New Yorkban élő 102 éves iparművésznő börtönélményei a regény számos részletéhez szolgáltattak muníciót, mint például a fent említett kopogtatásos jelbeszéd leírásához is.

Zeisel Éva hatása a világhírű íróra, kis túlzással, már az iskolában elkezdődött – derül ki Striker Sándor irodalomtörténész, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, a keramikusnő unokaöccse három évvel ezelőtti (Eva Striker-Zeisel és Arthur Koestler – hetven év barátság című) tanulmányából. Mindketten a budapesti Körönd (ma: Kodály körönd) környékén születtek. Zsidó származású, asszimilálódó családjaik – a Striker és a Kösztler família – olyannyira jó viszonyt ápoltak, hogy Artúrt a szülei beíratták Éva édesanyjának, Polányi-Striker Laurának a kor új nevelési módszereit követő, gyermekközpontú reformiskolájába. A két gyermek egy csoportba is járt, bár igen rövid ideig, mivel a kisfiút – amint azt Koestler visszaemlékezéseinek 1952-ben megjelent első kötetében megjegyzi – szülei néhány hónap után kivették az intézményből; azt követően, hogy az iskolai ismeretterjesztés hatására otthon megkérdezte, tényleg az anyukák pocakjából “kelnek-e” ki a kisbabák.

Újra keresztezte egymást sorsuk két évtized múlva, 1929-ben Párizsban , amikor a tanulni és világot látni vágyó Éva felkereste az akkor éppen ott újságíróskodó Koestlert. Egymás melletti szobában laktak egy kis panzióban, és a találkozás kapcsán a nőimádó, saját bevallása szerint háremet tartó író azt jegyezte fel szomszédjáról, hogy “sötét hajú, lélegzetelállítóan szép lány volt”. Striker Sándor szerint – mint azt a HVG-nek elmondta – “kapcsolatuk több volt barátságnál, amiről azonban az utókor azért nem értesülhetett első kézből, mivel az az általában domináns Koestler fiaskójával végződött: nem tudta kisajátítani a független személyiségű Évát”.

A liezon után a száguldó riporter az 1930-as évek elején, a Szovjetunióban futott újra össze Évával, aki első férje, a kommunista érzelmű fizikus, Alex Weissberg oldalán élt, majd az évtized végén Londonban találkoztak ismét. Addig azonban sok minden történt. A keramikusnő megjárta Sztálin, a spanyol polgárháborút közelről követő, baloldali újságíró pedig Franco börtöneit. Londoni találkozásuk során osztották meg egymással élményeiket, és az íróra olyan hatást gyakoroltak barátnője hányattatásai, hogy visszaemlékezései második, 1954-ben megjelent kötetében hosszan ecseteli is azokat. Innen tudható, hogy Évát azzal vádolták: “horogkereszteket komponált tömeggyártásra kerülő teáscsészéinek mintáiba, ágya alatt pedig két pisztolyt rejtegetett azzal a szándékkal, hogy agyonlője Sztálin elvtársat a párt következő kongresszusán”. Elfogatásának valódi oka az lehetett, hogy a Moszkva közelében működő dulevói porcelángyár művészeti igazgatójaként dolgozó – akkor már férjétől külön élő – Éva az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság egykori népbiztosánál, a Szovjet Találmányi Hivatal akkori elnökénél, Hevesi Gyulánál lakott, aki albérlője szobájában rejtette el revolverét.

Az emiatt a moszkvai börtönbe került iparművész a fogságban olyannyira elkeseredett, hogy felvágta az ereit – meséli Koestler. Mindez nem került bele az 1940-es regénybe, az viszont igen, hogy “tőle hallottam először saját tapasztalatokon alapuló, hiteles információkat arról, hogy milyen módszerekkel csikarnak ki a foglyokból vallomásokat a GPU [Állami Politikai Igazgatóság] börtöneiben”. Így lett a Sötétség délben kínzásrepertoárjának része a Rubasovot sújtó alvásmegvonás, amellyel a foglyokat könnyen befolyásolható állapotba hozzák. De ezen és a már említett fali morzézáson kívül a regény legfontosabb eleme, mondhatni fő motívuma is Éva beszámolójából származik. Az tudniillik, hogy Rubasovot, akárcsak Buharint, rávették, a párt és a szovjet nép érdekében áldozza fel magát, valljon be el nem követett bűnöket – felforgató tevékenységet -, majd kivégzik. Rabsága alatt Évát a GPU arra próbálta rávenni, hogy megtért bűnösként szerepeljen az előkészületben lévő Buharin-per tárgyalásán – elismerve, hogy ő is benne volt a Sztálin-ellenes összeesküvésben.

Erre már nem került sor, mivel a “jobboldali trockista elhajló” Buharin 1938. márciusi perének idejére a keramikus már kiszabadult a börtönből. Máig nem tudni, vajon ezt édesanyja befolyásos körökben való közbenjárásának, netán nemzetközi nyomásnak köszönheti-e. Koestler mindenesetre a rajta keresztül megszerzett ismereteket gyúrta egybe saját, a sevillai börtönben szerzett emlékeivel, valamint Buharin életrajzi adataival.

Mindezek ismeretében talán meglepően hangzik, hogy az 1940-ben megjelent regény “múzsája” Koestler 1983-as önkéntes haláláig kezébe se vette a művet, és amikor végre rászánta magát, az nem nyerte el a tetszését. “A kötet a hidegháború egyik alapműve lett, a Szovjetunió börtönét megjárt Zeisel Éva azonban egész életében távol tartotta magát a politikától, és – Koestlerrel ellentétben – nem vált antibolsevistává sem” – keres magyarázatot erre a paradoxonra Striker Sándor.

Kettejük ideológiai ellentéte a gesztusokon túl hamarosan szavakban is kifejeződött. Történt, hogy Koestler 1948 tavaszán a New York-i Carnegie Hallban nagy visszhangot kiváltó szovjetellenes politikai beszédet tartott, amelynek hallatán azonnal tollat ragadott az akkor már tíz éve az Egyesült Államokban – Hans Zeisel bécsi ügyvéddel második házasságában – élő Éva. “Hallgatóságod nagy része abban hisz, hogy kivitelezhető és gazdaságos megoldás Oroszország népét atomháborúval felszabadítani” – vetette a tömegpusztítófegyver-párti Koestler szemére a budapesti Polányi Társaság Kézirattárában található levél szerint. Mire a világhírű író azzal replikázott, hogy “a logika síkján be tudom bizonyítani, hogy az álláspontod rettentően elhibázott”. Kapcsolatuk óvatosabbá vált: még váltottak levelet, ám személyesen soha többet nem találkoztak.