Kennedy óta szövetségesek – Az izraeli–amerikai stratégiai kapcsolatok története
Az Egyesült Államok és Izrael szövetségesek, de – mutat rá Gérard Claude francia történész a Revue historique des armées legfrissebb számában – ez nem volt mindig így. A két ország közeledését a nemzetközi környezet fejleményei, a hidegháború, az enyhülés, a közel-keleti válságok tették lehetővé.
Forrás: globusz.net
Amikor 1948. május 15-én az amerikai kormány elismerte Izraelt, akkor Washington legfeljebb „potenciális” szövetségest látott a zsidó államban. Közel húsz év telt el, mire az amerikaiak stratégiát váltottak. Az elismerés nem jelentett stratégiai döntést, Truman elnök egyéni kezdeményezése volt és elsősorban belpolitikai okok játszottak benne szerepet. A vezető kormánykörök eközben egyáltalán nem osztották az elnök cionistabarát álláspontját. Úgy látták, hogy ezáltal kárt szenvedhet az amerikai befolyás az arab országokban. Roosevelt annak idején kényesen ügyelt az egyensúlyra, s kijelentette, semmi sem történhet Palesztinában Szaúd-Arábia és Szíria beleegyezése nélkül. Washingtonban attól tartottak, hogy az Izraelhez való közeledés a hidegháború logikájából következően az arab államokat a Szovjetunió karjai közé löki, ami ellentétes a Truman-doktrína kommunizmust „feltartóztató” elméletével.
Ez megmagyarázza, miért maradt hűvös a viszony a két fél között 1948 után. Egészen az 50-es évek végéig az amerikaiak nem voltak hajlandók semmilyen fegyvert sem szállítani Tel-Aviv számára. Eisenhower a „feltartóztatás” politikáját folytatta a térségben, igyekezett minél több arab állammal szoros kapcsolatokat kialakítani, hogy a szovjet térhódítást megakadályozza (Bagdadi Paktum, 1955).
Eisenhower második elnöki mandátumának kezdete, 1958 fordulópontot jelentett. Izraelt ettől kezdve nem a közel-keleti amerikai térhódítás akadályának tekintették, hanem éppen ellenkezőleg, „segítőjének”, potenciális szövetségesnek. E fordulatot több esemény tette lehetővé. Az első az 1956-os szuezi válság utáni geopolitikai változás volt: a franciák és az angolok befolyása megszűnt. „Politikai vákuum” jött létre. A szuezi háború rámutatott az izraeli katonai potenciál nagyságára is. 1958-ban a pánarab eszme terjedése nyomán létrejött Egyiptom és Szíria uniója (EAK), vagyis már nem a kommunizmus volt az egyetlen fenyegető erő a térségben, hanem az arab nacionalizmus is, amelynek az útjában Izrael jelenthette a legfőbb akadályt. A térségbeli feszültségek (libanoni, jordániai válság, iraki forradalom) megerősítették Washingtont abbéli meggyőződésében, hogy Izrael hatékony partner lehet a közel-keleti fenyegetések elhárításában. Az USA új politikát kezdett folytatni a zsidó állammal szemben. Megteremtették a katonai és stratégiai együttműködés alapjait.
Kennedy volt az első, aki Izraelt az Egyesült Államok valódi szövetségeseként tartotta számon és Hawk rakéták képében fegyvert is szállított neki. A cél a katonai erőegyensúly megteremtése lett. Az 1967-i hatnapos háború konszolidálta az együttműködést. A villámháború Izrael hatalmas győzelmét és az arab nacionalizmus vereségét hozta magával. Új szerepet, a békeközvetítő szerepét kínálta az USA számára a Közel-Keleten. A háború ugyanakkor Izraelt a nyugati érdekek egyetlen védelmezőjévé tette a térségben: hozzájuthatott a szinte korlátlan amerikai katonai és pénzügyi segítséghez. Nixon idején (1968-1974) az amerikai segélyek ömlöttek a zsidó államba.
A hetvenes években az amerikai külügyek élén Henry Kissinger állt, aki „kis lépésekkel” és tárgyalásokkal akarta megteremteni a térség államai között a tartós béke feltételeit. Az amerikai cél Izrael biztonságának garantálása volt, aminek két akadálya mutatkozott: az ellenséges arab országok és a hazátlan palesztinok. Az amerikaiak a palesztinokat és az izraelieket 1977 októberében Genfben megpróbálták tárgyalóasztalhoz ültetni, sikertelenül. Egyiptom esetében viszont az amerikai diplomácia sikerrel járt: 1979-ben Szadat és Begin különbékét kötött egymással.
1979-ben a geopolitikai helyzet a feje tetejére állt: győzött az iráni forradalom, a Szovjetunió pedig bevonult Afganisztánba: Izrael Washington számára még inkább felértékelődött. Az Egyesült Államok vállalta a zsidó állam (és a Perzsa-öböl) biztonságának katonai garantálását a szovjet fenyegetéssel szemben (Carter-doktrína).
Reagan elnöksége döntő szakaszt jelentett a kapcsolatok történetében, Izrael helyét ugyanis intézményesítették az amerikai doktrínában. Reagan szembe kívánt szállni Brezsnyev Szovjetuniójával, a Közel-Kelet pedig potenciális hadszíntérnek számított. Izrael ebben a tekintetben kiemelkedő szövetséges lehetett. 1981 végén memorandumot írtak alá a két ország stratégiai partnerségéről, mely együttműködést írt elő a szovjet fenyegetéssel szemben, ami meghatározta Washington magatartását az 1982-i libanoni invázió alatt. Az invázió céljaival (a PFSZ megsemmisítése, stabil Libanon létrehozása) egyetértett, a civil lakosság veszteségei azonban kényes helyzetbe hozta az amerikai adminisztrációt. Tel-Avivot hadműveletei „korlátozására” szólította fel és a konfliktus diplomáciai megoldását kezdte erőltetni. Ennek ellenére a Reagan-éra az együttműködés legszorosabb időszaka volt a két fél között. Az 1983-i 111. Nemzetbiztonsági Döntés lehetővé tette Izraelben amerikai felszerelés és katonai eszközök állomásoztatását, közös katonai feladatok előkészítését. Aktív és szoros stratégiai együttműködés jött létre. A két hadügyminiszter 1983-ban kutatás-fejlesztési kooperációról is megállapodott, minek következtében az Egyesült Államok logisztikai segítséget nyújthatott Izraelnek. 1987-ben Reagan Izraelt az Egyesült Államok legfontosabb NATO-n kívüli „szövetségesének” nevezte.
A 80-as évek vége változást eredményezett a kapcsolatokban. A hidegháború véget ért. A „feltartóztatás” politikája értelmét vesztette. Izrael tehát elvesztette a stratégiai szerepét. Ezenkívül az 1991-i öbölháború a zsidó államot marginalizálta. A konfliktus megerősítette Amerika jelenlétét az arab országokban. Az 1987-ben kitört első palesztin intifáda nemzetközi visszhangot kapott és az amerikai közvéleményt szembefordította a zsidó állammal. A PFSZ és Arafat presztízse megnőtt, aki elismerte Izraelt és elvetette a terrorizmust. Az új Clinton-adminisztráció a térség békéjének megteremtése érdekében a palesztin kérdés megoldását elengedhetetlennek tartotta s ilyen irányba befolyásolta Tel-Avivot is.
A következőkben a békefolyamat határozta meg az amerikai-izraeli kapcsolatok jellegét. Clinton elkötelezte magát a békefolyamat sikeressége mellett. Az Egyesült Államok már az 1991-i madridi konferenciát követően sürgette a kétoldalú tárgyalások megkezdését. Az oslói megbeszélések 1993. szeptemberében elvezettek a washingtoni kézfogáshoz Arafat és Rabin között. A kezdeti remények a végső rendezésre azonban hiábavalónak bizonyultak. Az amerikaiak lépésről lépésre kívántak haladni, ami Claude szerint stratégiai hiba volt, mert 1996-tól a problémák annyira elmélyültek, hogy a bizalom csökkent, az erőszak pedig ismét teret nyert. Netanjahu 1996-i hatalomra kerülése is megnehezítette a tárgyalásokat, mert ellenezte a Palesztin Állam létrejöttét. Nyílt ellentétbe került a békefolyamat iránt elkötelezett Clintonnal. Az amerikai elnök ezért örömmel fogadta Barak megválasztását 1999 tavaszán. Barak ismét meg akarta erősíteni az amerikaiakkal fenntartott kapcsolatokat, s hajlott az amerikai követelések teljesítésére. Úgy vélte, a terrorizmus ellen szükség van az USA segítségére. Ez sem vezetett el azonban 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalások sikeres befejezéséhez.
A Bush-adminisztráció eleinte visszafogott volt a Közel-Kelettel. A palesztin-izraeli konfliktus háttérbe szorult. A 2000-ben elindult második intifáda megerősítette az amerikaiak azon szándékát, hogy kimaradjanak ebből a „darázsfészekből”. A szeptember 11-i merényletek azonban ismét új helyzetet teremtettek a bilaterális viszonyban. A neokonzervatívok terrorizmus elleni harca és az amerikai liberális demokratikus modell exportja Izrael nélkül nem volt lehetséges a térségben. A zsidó állam a „gonosz tengelye” (Irán, Irak, Szíria, Líbia) elleni küzdelemben újfent stratégiai szövetséges lett. Ezért a Bush-adminisztráció érdekeltté vált az Izraellel való szövetség újjáépítésében.
2004-ben Bush a palesztin kérdés rendezését prioritásává tette. Még 2003-ban „útitervet” tett közzé a kérdés megoldására, mely demokratikus Palesztin Állam megteremtését tűzte ki célul. A tervből azóta se lett semmi, javarészt azért, mert Saron kormánya ellenezte. Claude úgy véli, Washington „hallgatólagos” támogatása is kellett a konok izraeli állásponthoz.
