“Legyenek arabok vagy zsidók, a meleg pasik nem akarnak háborúzni!”
Karam Dadu élő paradoxon: még csak 23 éves, de máris több mindenen ment keresztül, mint a legtöbben kétszer ennyi idősen.
Karcsú, mint egy szupermodell, de erős, mint egy gladiátor. És bár konzervatív arab családba született, a szabados és liberális Tel Avivot választotta otthonául. Megkerülhetetlen figurája Tel Aviv éjszakai életének: hivatásos „club kid”, modellkedik, transzvesztitaként lép fel, közben pedig sosem mulasztja el kezdőzetlenül kommentálni a társadalmat érintő eseményeket – legyen szó háborúról, melegfelvonulásról, vagy épp egy kiállításról. Ezek után persze nem meglepő, hogy hétköznapi lázdó is: reggel volt, mikor leültünk beszélgetni Tel Aviv LMBTQ központjának kávézójába (a hely falait az ő képei borítják, melyeket híres izraeli fotósok készítettek róla), és még dél sem volt, mire megittuk az első koktélunkat…
Milyen volt Akkó óvárosában felnőni? Gyönyörű hely, de nem nevezhető éppenséggel melegbarátnak…
Intenzív, hogy őszinte legyek. Eleinte persze megpróbáltam beilleszkedni, de persze sosem tudtam azonosulni a helyi macsó srácokkal, akik a tíz méter magas városfalról ugráltak fejeseket a tengerbe. A legtöbb barátom lány volt, és imádtam női ruhákba öltözni. Még 14 sem voltam, mikor elhatároztam: nem csinálok titkot belőle, hogy más vagyok, mint a többiek.
Ez elég komoly drámával járhatott…
Az nem kifejezés. Egy családi esküvőn voltunk, ahol az egyik rokonom viccesen megjegyezte, hogy „Karam, legközelebb a te menyegződön mulatunk!”. Gondolkodás nélkül azt feleltem: „Köszi, nem, én a fiúkat szeretem”. Talán mondanom sem kell, hogy több családtagom számára megszűntem létezni. A konzervatív arab családok számára nem csak a szexuális orientáció, de bármilyen „másféleség” egyenlő a katasztrófával. Ha azt jelentettem volna be, hogy művész akarok lenni, hasonlóan radikális reakciókat váltott volna ki. Ekkor határoztam el, hogy Tel Avivba költözöm.
Vidéki srác egyedül a nagyvárosban, hatalmas álmokkal… Hamar megtaláltad a helyed?
Nem volt könnyű, de végre szabadnak éreztem magam. Gyorsan találtam munkát egy sushi bárban, és gyűjtögettem a pénzt, hogy kibérelhessek egy szobát, addig pedig az utcán aludtam. Aztán egy nap a főnököm észrevette, hogy mindig ugyanabban a ruhában vagyok. Meghívott magához, segített lakást találni. Randizni kezdtem egy zsidó sráccal, akivel három éven át voltunk egy pár – lassacskán beindult az élet, amiről annyit álmodoztam.
Mégis hogyan? Nehéz elképzelni, hogy „egyszercsak” ott álltál a színpadon…
Pedig nagyjából így történt: 17 évesen már éreztem, hogy vonzódom a drag műfajhoz. Épp az Evita nevű gay bárban buliztam, ahol ott volt Talulah Bonet, a tel avivi LMBTQ szcéna egyik legismertebb trafója. Ő javasolta, hogy iratkozzak be egy színpadi jelenlét és kreatív játék kurzusra. A többi már történelem: országszerte utazgatok fellépésekre, és a ruháimmal és parókáimmal együtt a személyiségemet is imádom időről időre változtatni: izraeli örökzöldek, Liza Minelli, Nicki Minaj, vagy Rihanna slágerek váltják egymást.
Miután ismert lettél, hogy alakult a kapcsolatod a családoddal? Visszafogadtak?
Szó sincs róla – egyszer mentem vissza Akkóba, az apám pedig azzal fogadott, hogy félholtra vert. Két hónapot töltöttem kórházban, ebből két hetet kómában voltam. Mikor felébredtem, kiderült: az anyám jobban aggódik az apámért, mint értem, ugyanis arra kért: ne áruljam el a rendőrségnek, mi történt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem velük – ezek után tényleg bizonyos voltam benne, hogy az én otthonom már Tel Aviv.
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Egyetértesz?
Abszolút, és ezt nem csak a saját példámon át tapasztalom. Önkéntesként segítek egy otthonról elűzött, LMBTQ tiniknek fenntartott átmeneti szálláson Tel Avivban, ahová rengeteg srác érkezik palesztin területekről – Betlehemből, Cisz-Jordániából, olyan helyekről, ahol a társadalomnak és a konvencióknak köszönhetően liberálisan gondolkozó melegnek lenni egyenlő az önsanyargatással.
A teljes cikk itt olvasható.
