Kongresszusi ellenvélemény

A magyar zsidó közélet antidemokratikus szervezetének problematikája mára már egyre több ember számára ismert. A Mazsihisz a kizárólagos képviselet látszatának megerősítése érdekében kongresszust hívott össze. 

Forrás: Népszava

 

 

“A mindenkori magyar kormány, a zsidók felháborodása ellenére is, fenntartja és erősíti a diszkriminatív helyzetet”

E kongresszus azonban nem javít a helyzeten, sőt inkább ront azon. Ahhoz, hogy a kongresszus valódi szerepét megértsük, érdemes visszatekintenünk a magyar zsidó történelem két korábbi szégyenteljes kongresszusának tanulságaira

Az első zsidó kongresszus: 1868 őszén, alig egy évvel a magyarországi zsidók emancipációját kimondó törvény megszületése után, Eötvös József kultuszminiszter, a haza neves gondolkodója, az emancipáció feltétel nélküli és akkor már több évtizede harcos híve, összehívta a nagy zsidó kongresszust. Eötvös elképzelése az volt, hogy az addig – a zsidó vallási hagyományok több évszázados tradíciójának megfelelően – autonóm közösségekbe szerveződő hitközségek, egy nagy, hierarchikusan felépülő ernyőszervezet alá kerüljenek. És ez az ernyőszervezet legyen az, amely a más korabeli keresztény egyházakhoz hasonlóan, meghatározza az egyes közösségek vallási, adminisztratív, oktatási kérdéseit és az államtól kapott jogokkal élve felügyelje is azokat. Az elképzelés nemes volt és célravezetőnek tűnt, csakhogy a zsidó vallási és identitásbeli nüánszokat kevéssé ismerő miniszter nem számolt azzal, hogy a zsidó vallási önmeghatározás ekkor már – különösen az emancipációs folyamatok következtében – több ágra szakadt. Voltak az asszimiláció feltétel nélküli hívei, a „Mózes-hitű magyarok” (később kongresszusiak vagy neológok), és az asszimilációt ellenző, a vallás kötelékeihez ragaszkodó ortodox zsidók. A kongresszus már az első ülésen kudarcba fulladt, ugyanis a reformpártiak – a sokak által megkérdőjelezett választásokon megszerzett képviseleti többség által – elveiket rá akarták kényszeríteni az óhitűekre, mire azok kivonultak. Így az ortodox zsidó vallás – a neológok minden igyekezete ellenére – végül is, a kongresszusi neológhoz hasonlóan hivatalosan is elfogadtatott, de csak 1870-ben. Ez a kongresszus tehát a korabeli zsidóság szervezeti szakadásához, az elméleti különbségek kiélezéséhez, az évtizedeken át tartó kölcsönös acsarkodáshoz vezetett.

A következő hetven évben – a kongresszust megsínylődve ugyan, de túlélve – a magyar zsidóság három vallási irányzatba tömörülve élte pluralisztikus és virágzó vallási életét. A neológ, az ortodox és az ortodox irányzatú, de a központi szervezetet ellenző, a világ felé nyitott status quo hitközségek kebelén belül.

A második zsidó kongresszus: A vészkorszak és a kommunista hatalomátvétel után, a vallásos zsidók újjászervezték közösségeiket, és a kommunista diktatúra rosszallása ellenére igyekeztek vallási életet élni.

1950-ben azonban eljött az idő arra, hogy az állam ismét beavatkozzon, és immáron nem az Eötvös-féle jóindulatból, hanem az állami propaganda­gépezet törekvéseitől vezettetve ismét összehívta a nagy zsidó kongresszust, és a béke nevében ismét egy szervezetbe tömörítette a vallásos magyar zsidóságot. „A szocializmus felé törekvő népi demokratikus Magyarország ellenkezik az előző rendszer lényegével. Nem tűri embernek ember által való kihasználását… Megértettük az idők szavát és ünnepi találkozón gyűltünk össze 1950. február 20-án” áll egy korabeli zsidó naptár bevezetőjében. Az „egység” lényege azonban természetesen nem ez volt. A kommunista diktatúra valójában a vallási élet folyamatos elsorvasztását akarta ezzel megkönnyíteni. A létrejött ernyőszervezetbe, a MIOI-ba, később MIOK-ba beépített belbiztonsági emberek a zsidóság valóban elkötelezett tanítóit és híveit is igyekeztek ellehetetleníteni.

A diktatúra idején nem lehetett az „egység” ellen tiltakozni, kivonulni, így aztán aki látta az egység valódi célját, a vallási ügyekbe való állami beleavatkozás igényét, az elhagyta az országot – már aki ezt megtehette. Ezt tette Budapest ortodox főrabbija, Weltz Izrael is.

A rendszerváltás adósságai és szégyenfoltjai között szerepel, hogy a fent említett „állami egységet”, az állam zsidó ügyekbe való beavatkozását az azóta egymást váltogató kormányok nem szüntették meg és nem adtak lehetőséget a magyar zsidóság valóban plurális virágzása megindulásának. A helyzetet csak rontották azzal, hogy a MIOK utószervezetének, a Mazsihisznek egyre több kizárólagos (diplomáciai és társadalmi) jogot és – az egész magyar zsidóságot megillető, a párizsi békeszerződés alapján kijáró anyagi javakból – közel három­milliárd forintnyi éves költségvetést biztosítva ellehetetlenítenek szinte minden alulról jövő kezdeményezést. A mindenkori magyar kormány, a zsidók felháborodása ellenére is, fenntartja és erősíti a diszkriminatív helyzetet, a Mazsihiszt szinte minden fórumon a magyar zsidóság kizárólagos képviseletének jelölve meg.

A Mazsihisz vezetősége pedig természetesen a kizárólagos képviselet látszatára törekszik, felhasználva ehhez szinte minden energiáját és erőforrását. Ugyanis tisztában van azzal, hogy ha a valóság kiderül, akkor az egész magyar zsidóság érdekeit és nem csak a Mazsihiszét fogja szolgálni, például az évi három­milliárd vagy a köztévében és rádióban juttatott hivatalos szerep.

A látszatot sikerült közel 20 évig fenntartani, csakhogy időközben felnőtt egy új generáció, egyre több az alulról jövő kezdeményezés, létrejöttek és megújultak szervezetek és egyházak, és egyre többen bátorkodnak az ügyben felszólalni, sok esetben kockáztatva szervezetüknek a Mazsihisztől kapott támogatását. A magyar zsidóság képviseletének antidemokratikus volta mára már a közvélemény egésze számára közismert.

A harmadik zsidó kongresszus: A Mazsihisz ezért a régi recepthez nyúl, kongresszust hív össze. Ezzel a PR-fogással azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy ezúttal minden probléma megoldódik: „A kongresszuson részt vehet minden Magyarországon vagy azon kívül működő zsidó szervezet” – áll a Mazsihisz felhívásában, ugyanakkor „a kongresszus önálló jogi személyiséggel nem rendelkezik, az azon részt vevő szervezetekre kötelező határozatokat nem hozhat”, és „a kongresszust a szövetség vezetői vezetik”. Azaz az új külsővel, de a régi belsővel minden mehet a régiben.

A kongresszus tehát semmit nem old meg, sőt csak magát a problémát fokozza, hiszen még elődeinél is rosszabb. Valójában mindkettő hibáját eleve magában hordozza. Az 1868-as kongresszushoz hasonlóan, egyetlen irányzatot, a Mazsihisz-féle neológiát akarja a pluralisztikus zsidó élet helyébe emelni, és az 1950-es kongresszushoz hasonlóan az állami befolyást szolgálja és erősíti. Kutyából nem lesz szalonna, és álcázott zsidó kongresszusból és „egységből” sem lesz virágzó zsidó élet.

Látnunk kell, hogy a ma száz­ezres létszámúként emlegetett zsidóság nagy része távol van ősei hitétől. A zsidó vallási és kulturális élet felvirágoztatását nem egy újabb, eleve halálra ítélt hamis egység kihirdetése fogja meghozni, hanem egy plurálisan szerveződő, embereket valóban megérintő zsidó közélet, melynek minden szereplője azon munkálkodik a maga módján, hogy minél több zsidó származású emberrel ismertesse meg a zsidóság mély tanítását és szépségeit, a közösségi élet és a hagyomány örömét. Ehhez viszont az kell, hogy a mindenkori magyar kormány hagyjon fel végre a diszkriminatív gyakorlattal és engedjen utat egy plurális zsidó közéletnek.