“Az ellenforradalom fő szakértőjének” esete a holokauszttagadó Irvinggel

Titkok sorát vitte magával a 85 éves korában elhunyt és a minap csendben eltemetett Hollós Ervin, a politikai rendőrség egykori ezredese, aki a Kádár-kor emblematikus történészeként is sajátos akciók részese volt.

Forrás: HVG

 

Meghökkentő találkozó színhelye volt 1975. március 12-én a sokat megért Gellért Szálló. Vacsoraasztalánál ismerkedett össze az egykori államvédelmi ezredesből “az ellenforradalom legfőbb szakértőjévé” avanzsált Hollós Ervin és David Irving, a manapság leginkább holokauszttagadó munkái miatt emlegetett angol történész. A (majdnem) négyszemközti tapogatódzó eszmecseréről a magyar Külügyminisztériumból segítségképpen kirendelt tolmácsnő írt részletes jelentést. László Erika fennmaradt beszámolójából kiderül, hogy a behízelgő modorú Irving első látásra egyáltalán nem nyerte el a sokat tapasztalt belügyér bizalmát. A belső reakció elleni harc osztályát éveken át irányító Hollós (akinek ez év október eleji haláláról a sajtó nem adott hírt) alighanem abban reménykedett, hogy ha nála másfél évtizeddel ifjabb váratlan konkurense nem kap kellő támogatást és dokumentációt, akkor – ahogy azt falatozás közben jelezte – “valószínűleg elállna” az 1956-ról tervezett könyve megírásától.

Hogy miként ült ez a két ember egy asztalhoz az 1970-es évek közepén, azt Mink András történész tárta fel a Beszélő című folyóiratban 2000-ben, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) külügyi és pártiratait feldolgozó tanulmányában. E szerint az 1973-ban még jószerével ismeretlen brit történész felbukkant a londoni magyar nagykövetségen, s bejelentette, hogy “a Nyugaton divatos értelmezéssel szembeni könyvvel akar kiugrani”, mi több, munkájába a “hivatalos magyar álláspontot” is készséggel beleszőné. Ráadásul a remélt segítségért cserébe – olvasható Házi Vendel nagykövet bizakodó jelentésében – “az 1956-os eseményekkel kapcsolatban a brit, nyugatnémet, amerikai titkos irattárakból származó fotómásolatait” is átadná. Az ajánlatot a budapesti hatóságok is megfontolandónak ítélhették, mert Irving útlevelébe nem sokkal később beutazási vízumot pecsételtek. A hivatalosságokat első alkalommal a párt napilapja, a Népszabadság örökös főszerkesztő-helyettese, Rényi Péter személyesítette meg: rá hárult a magyarul nem beszélő brit történész “lekáderezése”. “Irving felületesebb, felszínesebb látványosságra törekszik” – foglalta össze véleményét az alkalmi személyzetis, aki szerint “mégsem lenne számunkra kedvezőtlen (…) a mi szempontjainkkal nem ellentétes, a realitásokat tükröző könyv megjelenése”. Ehhez viszont, tette hozzá Rényi, “megfelelően képzett történészek, esetleg intézmények közreműködése” szükséges.

A majd másfél évig tartó politikai mérlegelés részleteit mellőzve: az MSZMP agitációs és propaganda bizottsága (apb) a kül- és belügy szakembereinek javaslatát meghallgatva 1975 januárjában végül is rábólintott a “felajánlkozás elfogadására”. A “megfelelő mederben tartás” érdekében azonban úgy rendelkezett, hogy “konzultánsként Hollós Ervin elvtárs álljon Irving rendelkezésére”. A “megfelelően képzett” történész, Hollós akkortájt a budapesti Műegyetem tudományos szocializmus tanszékének volt a vezetője, s mint egykori illegális kommunista (Kádár János és a mártírhalált halt Ságvári Endre közvetlen munkatársa) a legmegbízhatóbb pártkáderek közé tartozott. 1956 előtt a Petőfi Kört kordában tartó ifjúsági szervezet, a DISZ budapesti titkáraként kapott kitüntetett szerepet, a forradalom után pedig belügyi főtisztként szolgált a megtorlás gépezetében. Noha 1962-ben – mint az Ungváry Krisztián idén megjelent Elhallgatott múlt című kötetének róla szóló életrajzából tudható – “sztálinistaként” bocsátották el, az ellenforradalmat történészként leleplező szolgálataira továbbra is igényt tartottak. Az 1967-es Kik voltak, mit akartak?, illetve az 1974-es – feleségével, Lajtai Verával közösen jegyzett – Köztársaság tér 1956 című hírhedt feldolgozásai jelentős részben éppen az általa vezetett belső elhárítási osztály kreálta politikai bűnügyek iratanyagára épültek. “Az osztályharcnak megvannak a maga vastörvényei” – fogalmazott a szerzőpáros, nem győzve hajtogatni, hogy az “október 23-ai öldöklő ellenforradalom (…) lényege” a Köztársaság téri lincselés volt. (Az alighanem még belügyi tiszt korában bespájzolt iratokból Hollós a rendszerváltás után is csemegézett a Vincellér Béla álnéven írt Sötét árny Magyarhon felett című, Szálasi országlásáról szóló kötetében.)

A félig elbocsátott légiós tehát pártutasításra érkezett a fentebb említett Gellért szállóbéli vacsorára. Az időről időre Budapestre látogató Irving, mint kijelölt konzulensétől, tőle vette át a kellően megrostált dokumentumokat. S bár a fennmaradt papírokból kihámozható, hogy Hollósnak nem fűlt a foga a feladathoz, a találkozókon – az 1981-ben megjelent Felkelés című Irving-kötet bizonysága szerint – 1956 értelmezéséről is termékeny eszmecseréket folytattak.

Második oldal

Némi megtorpanás csak 1978 nyarán történt. Ekkor ugyanis Magyarországra is eljutott annak a nemzetközi felháborodásnak a visszhangja, amelyet Irving első nagyobb szabású – saját megítélése szerint: “a divatos értelmezéssel szembeforduló” – műve, a Hitler háborúja című 1977-es kötete keltett. A Harmadik Birodalom diktátorának apologetikájaként jellemzett munka szerint például a Führer egyáltalán nem volt antiszemita, s 1943-ig nem is tudott Auschwitzról. (Később Irving ennél jóval tovább ment, s máig azt hirdeti, hogy a haláltábor krematóriumait a háború után a lengyelek építették fel turistalátványosságként.) Az 1970-es évek végén azonban – annak ellenére, hogy a pártberkekben egymással vitatkozó külügyesek és agitproposok Irvinget már “szélhámoskodónak” is aposztrofálják, Hollós pedig “találkozni sem akar” vele – a három évvel korábbi apb-határozat még mindig érvényben volt. Így aztán a konzulenst a Külügyminisztérium sajtófőnöke (a későbbi kormányszóvivő), Bányász Rezső 1979 márciusában felkérésbe burkolva emlékeztette (párt)feladatára: “Hollós elvtárs találkozzon David Irvinggel… vállalja el a készülő könyv kéziratának lektorálását. Ezen természetesen nem az angol szövegek áttekintését értjük, hanem azt, hogy ki kellene kérdezni Irvinget a könyv fő mondanivalójáról, koncepciójáról.”

Az is egyértelműsíthető egy fél évvel későbbi Bányász-Hollós-levélváltásból, hogy mivel a magyar fél semmiképp sem kívánt lemondani az Irving által beígért titkos iratokról – a budapesti amerikai nagykövetség 1956. október 23-a és november 8-a között Wasingtonba küldött táviratairól -, legalább egy találkozó még létrejött. 1979 szeptemberében Irving vaskos paksamétát adott át konzulensének. Ez onnan tudható, hogy nem sokkal később Hollós szokatlanul ingerült sürgetést kapott a Külügyminisztériumtól, amiért nem adta tovább az Irvingtől kapott, forrásértékű dokumentumokat. “A megfelelő magyar szervek” igenis megkapták az ominózus táviratmásolatokat – üzent vissza sértődött indulattal Hollós.

Arról, hogy az ügy a továbbiakban még milyen fordulatokat vett, az eddig előkerült dokumentumok nem szólnak. Az viszont bizonyos, hogy egy évvel később, mint hogy Angliában napvilágot látott a Felkelés, a párt hivatalos kiadója, a Kossuth is közreadott egy új Hollós-Lajtai-opuszt. Ebben a szerzőpáros – Az amerikai követség jelentései alcím alatt – 15 sűrű oldalon idéz a korabeli táviratokból, tendenciózus összeállítással bizonygatva, hogy a véreskezű ellenforradalmárokat az amerikaiak irányították. A szóban forgó, Hidegháború Magyarország ellen, 1956 című kötet névmutatójában egyébiránt David Irving neve egyszer sem szerepel, Hollós viszont 1983-ban, 13 kitüntetésínséges év után, a közelebbről meg nem nevezett szolgálataiért átvehette az Elnöki Tanács elnökétől a Szocialista Magyarországért érdemrendet.