György Péter: Az apám

Forrás: Élet és Irodalom

 

 

Piros emlékezete

 

Ez a szakítás nem pusztán taktikai okoknál fogva nem volt éles (az óvatoskodás nem jellemezte apámat), hanem filozófiai megfontolások is szólhattak mellette. A biológiai-kémiai természettudományok új perspektívából való szemlélete igencsak része lett apám pár év alatt kialakuló programjának. Az ökológiai fordulat nem csekély mértékben befolyásolta a szűk szakmai nyilvánosságokról alkotott nézeteit, kedvelt tudományfilozófusának, Ludwig von Bertalanffynak, a rendszerelmélet alapítójának szövegei erősen befolyásolták az egészséges gyógyításról vallott meggyőződését is. Amúgy apám ökológiai világképét Aurelio Peccei és Donella Meadow könyvei formálták, több szempontból radikális álláspontját – szándékai szerint – mindig a nagy egész figyelembevételével alakította ki, így s ezért beszélt és írt például a bolygó vagy a föld helyett Gaiáról.

Nem tisztem és nem is szándékom, hogy ebben az írásban részletesen kitérjek apám környezetvédelemmel – ahogyan ő kifejezte magát, ökofilozófiával – töltött éveinek történetére. Életének számos tanúja, vitapartnerei, a mozgalomban megismert barátai, mint ő fogalmazott: családjának tagjai nyilván nálam összehasonlíthatatlanabbul pontosabban értették, interpretálták, amit írt és mondott, s ahogyan mindezt tette. A környezetvédelemmel kapcsolatos mozgalmak társadalmi kontextusai, különösképp 1989 után, dinamikusan alakultak, s ez éppúgy befolyásolta az apám helyzetét azokban, mint – egy idő után – életkora. Egyik betegsége után fél fülére megsüketült, így személyes kapcsolatai alakításában egyre nagyobb szerepet játszott a háló, a drótposta, ahogyan ő mondta, mert számos küzdelme között mindig megkülönböztetetten fontos szerep jutott a magyar nyelvnek. Kosztolányi rendíthetetlen híveként küzdött az idegen szavak ellen, íróasztalán a kevés állandó tárgy között egy kicsiny magyarító szótár hevert – haláláig.

Az elmúlt években tehát apám egy bonyolult és részben nyilván elháríthatatlan összefüggésrendszer következményeként egyre elszigeteltebb s magányosabb lett, miközben egyetlen pillanatra sem vesztette el a szellemi frissességét. Élete utolsó, rövid, hanyatló szakasza már a magánélete keretei között zajlott le, így ami apámból – szándékai szerint – a nyilvánosságra, tehát erre az írásra is tartozhat, az az én ítéletem szerint egy képességei csorbítatlan birtokában lévő öregember képét idézi fel. Mindezt azért kell hangsúlyoznom, mert barátai, ellenfelei, vitapartnerei meghökkenve láthatták, hogy egy bizonyos ponton egyre kérlelhetetlenebb és radikálisabb lett. Mindez a mozgalomban vele dolgozó társainak gyakran kínos helyzeteket teremtett.

Szeretnék nagyon óvatosan fogalmazni.

Élete utolsó éveiben apám lelkesítő jelenségnek tartotta a Jobbikot és a Magyar Gárdát. Szorgalmas olvasója volt a szélsőjobboldalon belül is kissé ezoterikus Kárpátia című lapnak, 2007-ben egy, a Fidesz (!) számára készített videointerjújában, Pesty László kamerája előtt úgy fogalmazott, hogy a médiában való túlreprezentáltságuk miatt a zsidók némi önmérsékletről tehetnének tanúbizonyságot. Továbbá kifejtette, hogy nem ért egyet Izrael állam létével. Mindezeket a nem túl szelíden hangoztatott meggyőződéseit apám szorosan összekötötte mozgalmi tevékenységével. Az általa mélyen megvetett Gyurcsány-kormány elleni küzdelemben a Jobbikot fontos partnernek tekintette volna – ha barátai és vitapartnerei követték volna ezen az úton. Ám – nagyon helyesen – nem tették, s apámat, mint azt a harmincas évek MKP-zsargonjában mondták volt, a párt lehagyta. Azaz, csendesen és számomra is érzékelhető tisztelettel, hívei egyre inkább elkerülték, ha nem is helyesen, de mélyen érthetően. Apám nem volt antiszemita, de minden további nélkül elfogadhatónak tartotta antiszemiták társaságát. Tény, hogy a Jobbik, illetve a Magyar Gárda számos nézetével, nyilvános fellépésével egyetértett. Kívánatosnak tartotta például a Jobbik parlamentbe kerülését, s ha megérte volna, habozás nélkül rájuk szavaz.

Mindennek azonban semmi köze sem volt életkorához. Az apám egyetlen pillanatra sem volt sem szenilis, sem bolond. Megvetette és gyűlölte a kuruc.infót, amelyet szégyenletes gyalázatnak tartott. Tudta, hogy mi a neonácizmus, és értelemszerűen mélyen ellenezte azt. Olyan hiperasszimiláns zsidó volt, akinek a homogén csoportnak tekintett zsidóság magatartásával kapcsolatos normatív nézetei teljes mértékben vállalhatatlanok voltak.

S itt kezdődik apám története, amelyet meggyőződésem szerint azért kell a nyilvánosság előtt felidézni, mert az nem csak az ő története volt. Nem az ő sorsa volt, de ő élte át. Ami az apámmal történt, az a közelmúlt és a kortárs magyar történelem alakulásának egyik végtelenül leverő következménye, amiért – a szó közjogi és morális értelmében – ő felel. Ám az ő problémája abból eredt, hogy életének egy bizonyos pontján nem lehetett ura a sorsának, s ezt a hosszú évtizedek alatt, mint végül megértettem, soha nem heverte ki. Ugyanúgy nem volt ura a sorsának, mint azok a százezrek, akiket zsidótörvények sora fosztott meg autonómiájuktól és méltóságuktól. A kamaszkorát determináló trauma, mint láthattam, végül átformálta egész életét, noha ennek kérlelhetetlenségét ő maga a leghevesebben visszautasította, ha épp felmerült benne, hogy miféle kényszerek alakítják sorsát.

Azt remélem, hogy az alábbi történet és az annak értelmezésére szolgáló érvek segítséget jelenthetnek azok számára, akik ismerték és szerették apámat, hogy megértsék, miért írta mindazt, ami számukra is teljesen elfogadhatatlan volt. Azok a nyilván többségben lévő olvasók, akik nem ismerték, s nem hallottak apámról, talán magukra ismerhetnek ebből a történetből, amely ha nem épp így, de velük is megtörténhetett. Úgy vélem, ez a történet nem csak az övé, s nem csak az enyém.

Amikor a Hunyadi János úton laktak, a cseléd mindig levitte apámat a Batthyány térre a Szent Anna-templomba. Ártani nem árt, gondolhatta. Ezt a fordulatot az apám használta pár hónappal ezelőtt. Nyilván tudta ezt a nagyanyám is, de ő éppúgy elfogadta a cselédlány döntését, ahogy a cselédlány is nyilván tudta, miért gyújt Emma nagyanyám péntekenként gyertyát. Apám az általános iskola alsó tagozatát a Váli úti zsidó iskolában végezte el, amit persze soha nem vallott volna be, míg pár éve aztán szinte véletlenül elszólta magát. Majd megkeresztelkedett, és Eötvös-diák lett. Tablójukon, amelynek csupán fényképmásolata maradt fenn az iskola falán, az osztályközösség és a tanári kar tagjainak arcképeit Nagy-Magyarország térképe fogja közre. A határon túl, óvatos kézzel megrajzolt kis tankok, innen pedig a béke szigete. 1944-ben “fehérként”, azaz keresztény zsidóként vitték el Borba. A munkaszolgálatot nem tekintette tragédiának, ahogyan nagyapám is I. világháborús egyenruhájában feszít a munkaszolgálatos fényképen. Az asszimiláció asszimiláció volt. Apám a népieket szerette. Németh Lászlót olvasott és Illyést. A könyvhéten, mint lelkes fotóamatőr, Sinkát fényképezte és Veres Pétert. Osztálytársaival, barátaival Esztergomba ment biciklitúrára, a fényképek egy része a székesegyház mellett készült. Apám hatvan évvel később is remek történeteket idézett fel vitéz Ghymes Béláról, fizikatanár igazgatójáról. Boldog volt, amikor az ország gyarapodott, éppúgy, mint a nagyapám, aki a munkaszolgálat során a kormányzóért imádkozott. Magyarok voltak, malgré tout: a zsidótörvények ellenében, panaszmentesen és vidáman. Csak hát az ár, amelyet az apám fizetett, elég magasnak bizonyult.

Ha ritka alkalmakkor beszélt velem vagy nekem Borról, akkor az elbeszéléseiből inkább tűnt vidám osztálykirándulásnak, mint bármi másnak. A hazatérés pedig kalandregény volt. Apám művelt ember volt, sok nyelven olvasott, nem sok kétség van bennem aziránt, hogy tizennyolc évesen az utazásnak is volt egy-két irodalmi előképe számára. Mindenesetre utóbb mindig feltűnően kedvelte a csavargókról szóló könyveket, kényes ízlése ez ügyben engedményeket tett. Ehhez képest halála előtt pár nappal megkaptam Csapody Tamástól, a bori tábor nagyszerű kutatójától apám 1945-ben Szegeden tett tanúvallomását Császár főtörzsőrmesterről. A szadista Császárt méltán húzták fel. Apám soha senkinek nem beszélt az ügyészség kérésére tett írásos vallomásáról, amelyet nyilván éppúgy elfelejtett, mint annyi mást, hiszen az mégiscsak ellentmondott a vidám bori nyaralás tételének.

1944-ben apám hazatérő zsidó munkaszolgálatosként igazolványt kapott a szegedi polgármesteri hivataltól, s mire Budapestre érkezett, megértette, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus egyszerűen eltörli az ő problémáját. Mint oly sokan, ő is felmentést kapott a zsidóság alól, s ő bizony boldogan tekintett el az identitáskonstrukció bonyolult kérdéseitől. Az apám nem volt Primo Levi, nem sokat adott az emlékezetre. Az államszocializmus amúgy pedig kedvezett azoknak, akiket nem érdekelt a történelem. Apámat a mindent kitöltő jelen (és a jövő) Magyarországa érdekelte. Oly sok millió átlagemberhez hasonlóan ő is nyugodtan élt a hatvanas évek elejétől, s ebben a biztonságtudatban nevelt is fel. Belépett a pártba, de nem volt kommunista. Viszont valóban a jelen idő megszállottja volt: az izgatta, ami van. Kora gyermeke volt, s ugyan nehezen (nehezebben, mint hittem) tette túl magát 1956-on, majd könnyebben 1968-on, de végül mindkét árat elfogadta, mert évtizedeken át élhetett identitás nélkül. Az apám az államszocializmus Magyarországán lett olyan boldogan és reflektálatlanul magyar, ahogyan a Horthy-rendszerben szeretett volna lenni kamaszkorában. Ott szimulálta, hogy minden rendben van, itt meg minden rendben volt. Vidám történetek járták arról, hogy milyen következményekkel járt, hogy a magas, vörös hajú, szeplős apám soha, de soha nem beszélt arról, hogy ő zsidó lenne. Tréfás félreértések adódtak, amelyek egy részét kamaszkorom végére lassan megértettem. Mégiscsak ők neveltek anyámmal, két nagyanyámmal, és állíthatom, hogy gyermekkorom úgy telt el: senki engem arra nem figyelmeztetett, miszerint én zsidó lennék. Mindehhez persze kellett a Kádár-rendszer is, amelyben úgy tűnt, hogy a modernizációs melting pot részben bevált. Persze, ma már tudom, hogy nyilván sokan voltak, akik akkor is tudták rólunk, hogy mifélék lennénk, de az tény: vagy tizenhat-tizenhét évet leélhettem anélkül, hogy “ez a dolog” megjelent volna az életünkben. Ez volt az én apám néhány boldog éve. ( Köszönet Simó Sándornak.)

A tanulság igencsak világos. 1989 után pár évvel ez az illúzió véget ért. Tény, hogy apámat az első pillanattól idegesítették az általam kedvelt politikai irányzatok. Az SZDSZ-t jóvátehetetlenül zsidó dolognak tartotta, s ezen a véleményén nem változtatott, hogy a felháborodástól nem láttam. Tény, hogy 1989 után nem lettünk jobb viszonyban egymással, pontosabban rosszabb viszonyba kerültünk. (Félek, hogy mindabban, amit apám a rendszerváltozás utáni években tett, bizonyos mértékig szerepet játszott a velem való, cseppet sem felhőtlen kapcsolata.) Az identitás nélküli emberek kora eltűnt, és az új világ – amelyben amúgy is csalódások érték, hiszen az ökológiai problémák egyáltalán nem izgatták a magyar politikai pártokat – elkedvtelenítette. A szép új világban minden áldott nap emlékeztette valaki vagy valami arra, hogy a zsidók kérdése – megint kérdés. S olyan évtizedek voltak mögötte, amikor ez a kérdés nem volt kérdés, s mint kiderült, apám egész léte ezen alapult.

Nem állítom, hogy ebben a tekintetben nem volt részben azonos a véleményünk és a helyzetünk. Mögöttem is volt már pár (e vonatkozásban) boldog év, de volt köztünk egy mélységesen mély különbség, amire nem figyeltem fel, s aminek része lehetett abban, hogy az apám nem az antiszemitákra haragudott meg, hanem inkább azokra, akik az antiszemitizmusukat kikérték maguknak. Így eléggé haragudott rám is. Én gyanútlan voltam a Kádár-rendszer alatt, de apám elfojtotta, ahogy tudta, elfelejtette, s bizony a szőnyeg alá seperte, ami történt. De közben ő aztán pontosan tudta, hogy milyen nehéz lehet, ha az ember zsidóként is lelkes magyar lenne, miközben kilökték abból a társadalomból, ahova vágyott. Kínos volt számára, hogy a demokratikus viszonyok között azonnal szembe kellett néznie azzal, hogy az elfojtás sikeres ugyan, de a felejtés sikertelen volt. Lemondott zsidóságáról, de mások emlékeztették rá.

Mindebből apám előbb csak bántó, majd rémes következtetéseket vont le. Úgy vélte, hogy a megoldás az, ha a zsidók hibátlan magyarok egyben. Tehát nem adnak okot a kifogásra, ha magyarságteljesítményük kétségbevonhatatlan. S ő bizony igyekezett. Olyan szélsőjobboldaliak, akik előbb a megtévedt szamár, majd az elszánt gazember szerepét játszották el, e felelőtlen gazemberek feltétel nélkül kedvelték apámat. Szeretettel beszéltek vele és róla, adandó alkalommal megírták, hogy míg én rossz útra tévedtem, addig ő bezzeg jól szolgálja a nemzet ügyét. S apám boldog volt, hogy mégis, megint jó magyar lehetett.

Hosszú élete alatt oly sok jót tett az apám, és oly sok jót tett vele az élet. Remek és rajongó tanítványok vették körül. Kritikus és okos barátaival folyamatosan dolgozott. Kívülről láttam, de boldogan figyeltem. Nem volt rám különösebb szüksége, vitte a mozgalom lendülete, s mégis, újra s újra kivillant ez az egyetlen bosszantó apróság, amely léte alapkérdése volt.

S ekkor az apám két dolgot kezdett csinálni párhuzamosan. Ahogy lassan megértettem, hogy miként függ össze e két indulat, elszorult a szívem. Egyrészt egyre jobban kedvelte a radikális szélsőjobboldal hőseit, témáit, modorát. Szívesen tüntetett velük, olvasta lapjaikat, s attól tartok, hogy olyan emberek ismeretségét bírta, akikkel való viszonyát már nem osztotta meg velem. Ez volt az, amit – ha jól értettem – zokon vettek ökológus barátai, akik az apámban nem a zsidó identitáskonstrukció traumájának és válságának megszemélyesítőjét látták, a zsidó öngyűlölet önkéntelen reklámemberét, aki lett, hanem egy elkötelezett mozgalmi embert. S szerették volna továbbra is annak látni. Velük való viszonyában igazán nem játszott szerepet a zsidó identitás és a trauma. Amennyire én látom, a magyar konzervatív ökológiai kultúrában az antiszemitizmusnak semmi, de semmi jele. Békés embereket ismerek ezekben a körökben, akiket ez a kérdés nem érint s nem érdekel. A sokk, amit apám nekem okozott, nyilván semmiség lehetett ahhoz, amit ők átélhettek, amikor a Jobbik lelkes híveként érvelt.

A másik dolog – ó, persze, az öregség és a betegség – az a túlélő kronológiai tudatának megjelenése volt. S ez a két dolog ugyanolyan erővel tört fel abból az egy emberből, aki az apám volt. Bor akkor is előkerült, ha nem hoztam szóba, illetve apámat már cseppet sem zavarta, ha erről beszélünk, és mi sokszor beszéltünk erről. Holt osztálytársak neve merült fel, eltűnt emberekről szóló történetekkel teltek meg a mindennapok. Szeretném ennek a sodró erejű, kettős identitásválságnak az érzékelhetővé tételére felidézni egy idén nyári beszélgetésünket. Apám a Magyar Nemzetet olvasta, s ez a lap enyhe távolságtartással számolt be egy tervről, amelynek értelmében a jövőben a természettudományos tantárgyakat egységes keretben oktatnák. Apám nem tudta eldönteni, hogy ez most tessen-e neki vagy sem. Hova is írja ezt a hírt: a kormány rémtetteinek hosszú listájához, vagy ellenkezőleg, megfontolásra érdemes gondolatnak tekintse.

Kallusnak hívták, mondta hirtelen, vagy lehet, hogy Komlósnak, de már nem tudom. Így hívták, mindig kettese volt fizikából, de aztán az érettségin mégis négyest kapott. Nem tartozott a mi bandánkhoz, nem is járt velünk biciklizni. De aztán nem jött haza. Ott laktak a zsinagóga túloldalán, fel is mentem párszor, de a családból senki nem jött haza. Aztán párszor bementem a Petőfi Sándor utcai főpostára, s kikértem a nagy nyugati városok telefonkönyveit, de soha nem találtam meg benne a nevét. Párizsban is megnéztem a telefonkönyvben 1961-ben, de ott sem találtam.

Nem állítom, hogy pontos, szó szerinti leirata ez egy pár héttel ezelőtti, az autóban zajló szaggatott beszélgetésnek, hiszen én is kérdeztem ezt-azt, mert bizony nem azonnal jöttem rá, hogy miről beszél.

Akkor már Isten volt minden gondolatának alján. Akkor már a zsidóság jött elő minden résből, repedésből, emlékből, nyomból, félmondatból, akkor már árnyakkal volt tele a kert. S minthogy az apám igazán nem volt konformista, s gyáva pedig aztán végképp nem, ezért úgy gondolom, hogy amiképpen a rák ellen, éppoly derekasan küzdött a múlt ellen. Saját maga ellen. Úgy vélem, elfogadhatatlan volt számára, hogy ez a világ megint azzá tette, ami akkor is volt, amikor azt remélte, hogy már nem az volt.

Az apám zsidó volt, de mit jelentett a számára mindez? Tizennyolc évesen megölhették volna, de ő inkább egy osztálykirándulásra kívánt emlékezni. Éppoly mélyen sértették meg büszkeségét, mint amilyen arisztokratikus volt ő maga a szó szellemi értelmében, mert sem rang, sem vagyon soha nem érdekelte. Túlélte, és boldogan hagyta a francba a zsidóságot, a munkatábort, a holokauszt tudatát: az újrakezdés mámora ragadta el, mint oly sok embert. Szorgalmas évek voltak, s ő nem ment szembe a világgal, évtizedeken át. Azzal megegyezésben élt. Ökológiai fordulata radikális volt, de ilyesmi elő-előfordul zsidókkal, akik közül páran életük egy pontján a lázadást választják, a komor és méltóságteljes lázadást, a kivonulást az adott világból – az exodust. Az apám álma ugyanis, hogy meg lehet állítani az egyre inkább végzetes katasztrófaként látott ökológiai válságot, meg lehet fordítani annak irányát, igazi modern álom volt, amelyben a józan ész, a belátásos értelem, az emberi jóság egyaránt szerepet játszott. Az apám is komolyan gondolta, hogy a jóságnak van esélye ezen a világon, mint ama zsidók, akik egykor Palesztinában kibucokat alapítottak.

Ahogy az évek múltak, egyre világosabban felismertem, hogy az apám túlélőként látja magát, a saját akarata ellenére, s ezt nem bocsátotta meg senkinek. Rossz körbe keveredett: s minden lépése csak ártott. Minél abszurdabb árat fizetett nappal a magyarságteljesítménye kétségbevonhatatlanságáért, annál nehezebb álmok jöttek éjszaka. Különben soha nem beszélt volna velem azokról, akiket túlélt, s akiknek az emlékét képtelen volt elfelejteni.

Apám halott. Próbálom elképzelni, amint Munkás cigarettájával a kezében, hosszú lépteivel rohan végig egy belvárosi utcán, és arrogáns modorában kikér egy-két telefonkönyvet, hogy egy olyan ember túlélésének nyomát keresse, egy olyan ember életében reménykedjen, aki még csak a barátja sem volt. Mi történt vele épp aznap? Miféle ihlet, miféle szellem vezette a Petőfi Sándor utcába? S mikor is volt ez? 1952-ben vagy 1959-ben? Miféle kötelességtudat hajtotta? Kivel beszélt erről? Kinek számolt vele el?

Tudom, hogy mindez nem mentség. Ám apám nem volt bűnös, még csak nem is tévedett. Egyszerűen eltévedt, s nem lelt más kiutat, mint hogy azokba vesse bizalmát, akiktől tarthatott volna. Mindezt igen leverő volt látni. Lám, a metsző észnek, a logikának, mindazon képességek ellenére, amelyek apámnak megadattak, mégis eltévedt. Bármit: csak soha többé ne mondhassák rá, hogy zsidó. És közben minden egyes pillanatban az volt. Minél kevésbé kívánta, hogy az legyen, annál inkább az lett, s ezt azért ő is látta.

Akik a barátai voltak, talán kicsit jobban értik, hogy mi történhetett vele. Mindazok a szélsőjobboldaliak, akiknek pedig megadatott, hogy ismerhették az apámat, remélem, egyszer megértik, hogy miféle csodának lehettek volna tanúi. Igaz, ha megértették volna, hogy kit láthattak: már rég nem lennének azok, akik, szégyenükre, mégis maradtak.