A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció

Írta: HVG - 2008-10-30 Rovat: Hírek - lapszemle

Olyat eddig csak a legendák szintjén ismertél, hogy egy házaspárt kettészakít a politikai megosztottság? Hogy barátok nem állnak szóba többé egymással a pártpreferenciáik miatt? Nem hitted el, hogy ez valóban létezik?

Forrás: HVG

Hajdú Eszter filmje pontosan ilyen történeteket mutat be a november 4-én kezdődő Verzió filmfesztiválon.

Vagy eddig is tudtad, hogy van ilyesmi, esetleg magad is egy efféle történet szereplője vagy? Nem áll veled szóba az apád, vagy elhagy a kedvesed a bal-jobb háború, a Fidesz versus MSZP miatt? Nos, akkor most itt egy film, amely megmutathatja, létezik feloldás.

Hajdú Eszter olyan banális kérdést tesz fel, amelyet talán szégyellnénk is, ha nem volna ennyire égető: létezik-e, hogy emberi kapcsolatokat szétszakít az, hogy ki, hova szavaz. A válasz pedig megszégyenítően egyszerű: hogyne. A film (A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció) két történetet vizsgál.

Két Gábor (Székely Gábor, történetesen a Szerencsejáték Zrt. elnöke és Sebes Gábor, történetesen Fideszes önkormányzati képviselő) nemigen áll szóba egymással. Pedig valaha barátoknak gondolták magukat. De aztán a közös platformot, az SZDSZ-t elhagyta egyikük, s a Fideszbe igazolt, míg a másikuk – noha párttag sosem volt – hű maradt. Mihez is? Hát ez az. A Gáborok, történetesen mindketten zsidók, közös kulturális hátterükkel együtt a virtuális polgárháború frontvonalának két oldalán találták magukat. Úgy, hogy mindketten azt hiszik, ők jó oldalon állnak. Sebes szerint nem ő állt odébb, hanem a párt adta fel eredeti elveit, Székely szerint pedig nem létezik, hogy egy zsidó ember a Fideszben ne vegye észre, hogy csak egy hajszál választja el a Magyar Gárdától. Patt.

Lajost és Zsuzsát, a másik történet szereplőit is a politika szórja szét. Házasság, közösen nevelt gyerekek, együtt megalapozott anyagiak sem számítanak, Zsuzsának elege lesz, elköltözik. Azért, mert lassan számkivetettnek érzi magát a családi házban, Lajosnak ugyanis meggyőződésévé válik, hogy Zsuzsában nincs nemzeti érzés. Azaz az a fajta érzület, amely 2002 áprilisában, a Kossuth téren olyan szépen megfogalmazódott (kiemelés Lajostól). Zsuzsa pedig elképedve veszi tudomásul, hogy férje mikben és kikben képes hinni, s azt gondolja, orránál fogva vezetik a politikusok, manipulálható tömegemberré tették a Kossuth téren.

A Gáborokhoz képest, az ő gyökereik sokban különböznek. Lajos paraszti családból jön, a föld, a hajnali felkelés, a lovak lecsutakolása, a tiszta abrosz, a ropogós ing, a tradicionális munkák és a régi szokások iránti nosztalgia élteti, hajtja (s ebben most semmi irónia nincs). A Fideszben pedig ezt az értékrendet látja diadalra jutni. Csak halkan jegyezzük meg: talán azért, mert ő maga is városi lett közben, s kapaszkodik a régi életébe?

Zsuzsa polgári családból jön; kérdez, rákérdez, megkérdőjelez, önállóságát, kívülállását véleményalkotó jogát védelmezi valamiféle barbársággal szemben. Taszítja a Kossuth téri hölgyek tömege, amint Viktor! Viktor!-t skandálnak, de közben maga is túlzásokba esik; a pulpituson álló vezető nem a Führer. Igazi dráma van kialakulóban, amikor kiderül, tizenéves lánya sem az ő oldalán áll. Ő ugyanis ideálképeket kap, apjától és a szónoki emelvényen álló Orbán Viktortól. Identitást, hitet. Patt.

A dokumentumfilm ott válik igazán izgalmassá, amikor a szétszakított szereplők mediátori jelenlét mellett vállalják, hogy újra szóba álljanak egymással és elkezdődik valamiféle terapikus folyamat. Amikor felsejlik, az új, magyar, virtuális polgárháborúban szerzett sebek gyógyíthatók volnának.

Nem áruljuk el, sikerül-e a közvetítési kísérlet, helyreáll-e a barátság, illetve a családi egyensúly. Annyit azonban – bármennyire patetikus is – muszáj megjegyezni, hogy amíg akadnak vállalkozókedvű szereplők, addig van remény. Még úgy is, hogy a rendezőnek nem volt könnyű a szereplőkeresés.

“Sorra jöttek az e-mailek, rengeteg emberrel találkoztam, aki fantasztikus kezdeményezésnek találta az ötletünket, és hogy erről tényleg beszélni kell, nekik is vannak ilyen problémáik. Viszont senki sem vállalta a nyilvánosságot” – meséli egy interjúban.

A nyilvánosság itt kulcsszó. A két Gábor szembesítését nyilvános vetítésen mutatják be a Bálint Házban, a Gáborok jelenlétében, s a vetítést követő vita az egyik legérdekesebb része a filmnek. Atavisztikus félelmek, világháborús fájdalmak, az üldöztetés éveinek emlékei sejlenek fel, s a vitázók – ahogy egyikük epésen meg is jegyzi – öt perc alatt az Árpád-sávnál tartanak. De hát hol máshol? Ezek alatt a jelképek alatt ma, Magyarországon tömegek vonulnak fel, minden tizedik autón ott a sávos, nagy-Magyarországos logó. Mit kellene gondolni?

Sebes Gábor szerint egyes emberek bizonytalanságukban egyszerűen szimbólumokat, fogódzókat keresnek, s idővel találnak másokat; a Bálint Ház közönsége szerint viszont megtalálták igazi hovatartozásukat, magvalósult a történelmi folytonosság. Patt. De mégis. Ez a film a bizonyság arra, hogy létezhet párbeszéd, létezhet valami, amit nyugodtan nevezzünk nemzeti minimumnak. Esterházy Pétert szabadon idézve, normálisnak lenni, ez volna a minimálprogram.

S mivel – ha a történelemből nem, hát a délszláv háborúk kirobbanása óta megtanulhattuk volna – minden a szavakkal kezdődik, a filmeseknek egy feladatuk lehetne még. Levetíteni a filmet egy terapikus beszélgetés keretében a magyarországi politikai vezetők némelyikének is. Most hirtelen két név jut eszembe.