Civilizációk belharca – Miben tévedett Huntington?

Samuel Huntington amerikai filozófus tizenöt éve fogalmazta meg a civilizáció harcának tézisét. Huntington azt jósolta, hogy a hidegháború lezárultával a nemzetek közötti és az ideológiai konfliktusok helyét a különböző kultúrák, mindenekelőtt a muszlim és a keresztény civilizációk közötti összecsapások vehetik át. 

Forrás: Globusz.net

Az elmélet az elmúlt években, és különösen a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások után rendkívül népszerűvé vált. Bret Stephens, a The Wall Street Journalben megjelent terjedelmes esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt években enyhült a civilizációk közötti konfliktusok száma, miközben az egyes kultúrákon belül polgárháborús viszonyok alakultak ki

Stephens elismeri, hogy a felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy a világpolitikát az elmúlt évtizedben a muszlim és a keresztény kultúrák harca jellemezte. Jugoszlávia szétesése után a szerb ortodox keresztények és a bosnyák moszlimok lőtték egymást. Nigériában, Szudánban és Etiópiában is gyakoriak voltak a muszlim-keresztény összecsapások. Az orosz-csecsen és az örmény-azeri háborút is könnyen a két kultúra közötti viszályaként értelmezhettük. Pakisztán és India között háborúval fenyegető összecsapások törtek ki Kasmír státusza miatt. Indiában a hinduk és a muszlimok, Indonéziában a keresztények és a muszlimok irtották egymást.

A közel-keleten fellángolt az intifáda, és tovább éleződött az izraeli-palesztin konfliktus. Amerika előbb Kuvaitban szállt szembe Irakkal, majd Afganisztánt és Irakot rohanta le. A kilencvenes évek közepén elszaporodtak az amerikai célpontok elleni terrortámadások. A Világkereskedelmi Központ ikertornyainak ledőlését több muszlim országokban valóságos utcabálon ünnepelték. Miközben Bush amerikai elnök meghirdette a terror elleni háború programját, és Oszama bin Laden levadászását szorgalmazta, az iszlám világban Nigériától Kuvaiton át egészen a Fülöp-szigetekig és Indonéziáig szimpátiatüntetéseket rendeztek a terroristavezér mellett. Felmérések szerint négy éve a palesztinok körében bin Ladent csak Arafat előzte meg népszerűségben. Az al-Kaida első emberét még az amerikai hadsereg által felszabadított Kuvait lakosságának 42 százaléka szabadságharcosnak tekintette – az arány Jordániában 55, Pakisztánban 65 százalék volt.

Az afganisztáni és az iraki háború hatására pedig tovább romlott Amerika megítélése. 1999-ben még a törökök 52 százaléka szövetségesnek tekintette Amerikát, 2008-ban viszont már csak 12 százalék volt az arány. Az iszlám világban még nagyobb volt a változás. Indonéziában 75 százalékról 37-re esett vissza az Egyesült Államokkal szimpatizálók aránya

Az események tükrében nem meglepő, hogy sokan hitelt adtak a huntingtoni tézisnek, azt gondolva, hogy a muszlimok és keresztények közötti ősi, középkori eredetű viszály lángtolt fel újra. Az európai – a londoni és a madridi – terrortámadások után tovább erősödött ugyan, hogy a muszlim fundamentalisták az általuk a kereszténységgel azonosított Nyugat ellen indítottak szent háborút.A civilizációs ellentétek kiéleződésével párhuzamosan azonban egy másik, talán kevésbé látványos folyamat is elindult –írja Stephens. „Ellentétben a huntingtoni előrejelzéssel, a konfliktusok és viszályok többsége nem a különböző civilizációk között, hanem az egyes civilizációkon belül robbant ki. A folyamat leginkább a muszlim világban érhető tetten.” A keresztény vallásháborúkhoz hasonló iszlám belviszály bontakozott ki.

A nyugati hatalmak gyakran muszlim országok és népek védelmében léptek fel – emlékeztet Stephens a Szerbia elleni NATO-légicsapásokra, amelyek megfékezték a szerb katonaság koszovói népirtását. Az elmúlt években több évtizedes konfliktus véget ért – legalábbis egy időre. Lecsendesedett többek között a szudáni keresztény-moszlim háború, és csillapodott az izraeli-palesztin háborúskodás is. Az örmények és az azeriek békét kötöttek, a csecsen háború is lázárult, miután Putyin földig bombázta Groznijt. Indiai és Pakisztán között is ritkultak az összecsapások

Természetesen Stephens sem állítja, hogy beköszöntött a kultúrák közötti megbékélés időszaka. Két évvel ezelőtt a libanoni-izraeli háború, az etióp-szomáliai konfliktus és Hamász által Izraelre lőtt rakéták emlékeztetnek rá, hogy azért a világbéke még várat magára. De a korábban a különböző kultúrák között húzódó frontvonalak mintha egyre inkább az egyes civilizációkon belülre tolódnának – véli Stephens. A darfúri mészárlás elkövetői és áldozatai egyaránt muszlimok voltak. Az elmúlt két évben polgárháborúvá fajult a Hamász és Fatah közötti viszály. Libanonban, Irakban és Afganisztánban az iszlám különböző irányzatainak követői estek egymás torkának. Jordániában, Szaúd-Arábiában és Irakban muszlimokat támad az al-Kaida. Pakisztánban iszlám szélsőségesek csak 2007-ben 1500 embert gyilkoltak meg, köztük Benazir Bhutto miniszterelnökkel. A második világháború óta több mint 100 jelentős politikus ellen követtek el merényletet. Tucatnyi miniszterelnök és elnök vált gyilkosság áldozatává Jordániától és Szaúd-Arábiától Iránon és Pakisztánon keresztül Bangladesig.

„2001. szeptember 11-e előtt nem muszlimok voltak a terrortámadások többségének áldozatai. Mostanában azonban a robbantások leginkább a muszlimok közül szedik az áldozatokat. 2007-ben a Közel-Keleten 8000 embert gyilkoltak meg terroristák, és közülük alig néhány volt izraeli. A 270 öngyilkos merényletből 240-re muszlim országban került sor. Csaknem 100 mecsetet robbantottak fel többségében muszlim terroristák.

Az iszlámon belüli véres összecsapások egyáltalán nem új keletűek – emlékeztet Stephens. Az első három szunnita kalifa merénylet áldozata lett. A szunniták és a síiták már 8. és a 9. században véres összecsapásokat folytattak, és a 8. században a karadzsita iszlám fundamentalizmus tulajdonképpen az al-Kaida ősének tekinthető: a karadzsiták az al-Kaidához hasonlóan nem csak a „hitetleneket”, hanem a mérsékelt iszlámhívőket is ellenségnek tekintették

A muszlim belviszálynak számos lehetséges magyarázata van. Egyesek a demokratikus intézmények hiányára, mások a törzsi kultúrával vagy a vallási szokásokkal magyarázzák a konfliktusok. Akadnak, akik szerint az olajbevételekért folytatott versengés áll a háttérben. Sokan úgy vélik, hogy a gyarmatosítókkal történő megegyezésre törekvő muszlim reformértelmiség határozatlansága miatt erősödtek meg az önállóság érdekében határozottan fellépő radikális szervezetek.
Az iszlám fundamentalisták nem csak a Nyugat ellen, hanem a mérsékelt muszlimok ellen is szent háborút vívnak. Elutasítják a modern világi reformokat, és a reformok híveit az Iszlám árulóinak tartják – még akkor is, ha a mérsékeltek magukat muszlimnak vallják. „A muszlim fundamentalisták az eretneknek tekintett síitákat is ellenségként kezelik. Hevesen ellenzik az iszlám és a nyugati normák kibékítésére tett muszlim modernizációs kísérleteket. Meg akarják dönteni a szekuláris muszlim országok kormányait, sőt, még a nyugatbarát vallási rezsimeket is.”
Az iszlám fundamentalizmus nem csak a nyugatbarát, szekuláris, reformer muszlimokat, de az iszlám elterjedése előtti törzsi-pogány kultúra követői ellen is fellép.  Ez azonban, mint azt az iraki polgárháború is bizonyítja, a muszlim civilizáción belüli konfliktusok kiéleződéséhez és megosztottsághoz vezet. A mérsékelt vezetők felhívták rá a figyelmet, hogy a muszlimok ellen indított fundamentalista vallásháború az iszlám egység megbontásához vezet. al-Zawahiri figyelmeztette a radikális Zarqawit, hogy ne támadjon muszlimokat, de Zarqawi nem fogadta meg a tanácsát. Az eredmény: Irakban az elmúlt években jelentősen csökkent az al-Kaida támogatottsága.

Hasonló folyamatok figyelhetők meg a többi muszlim országban is. Két éve például Nayef herceg, a szaúdi belügyminiszter azt mondta, hogy legszívesebben kivágná bin Laden nyelvét. Több ismert vallási vezető a muszlimok elleni terrorcselekmények befejezésére szólított fel. Nagy port vert fel a Dr. Fadl néven ismertté vált, jelenleg egy egyiptomi börtönben fogvatatott radikális imám által publikált írás, amelyben az al-Kaida ideológiáját a Korán tanításával ellentétesnek nyilvánította. Dr. Fadl azzal érvelt, hogy még a szent háború sem teszi megengedhetővé a muszlimok és az ártatlan turisták meggyilkolását, illetve a muszlim kormányok megdöntését. Dr. Fadl továbbra is az ortodox iszlám képviselője, de a radikális csoportok eszközeit és céljait már nem fogadja el.

Az al-Kaida hanyatlásával persze nem hárult el minden a Nyugatot fenyegető veszély – figyelmeztet Stephens. Amerika és Nyugat-Európa továbbra is ki van szolgáltatva a közel-keleti olajexportőr országoknak. A terroristák még mindig fenyegetik a Nyugatot, és komoly veszélyt jelent az iráni atomprogram is.

A Nyugatnak ezért a továbbra is a radikális iszlám fundamentalisták gyengítésére és marginalizálására kell törekednie. Ehhez a mérsékelt muszlim szervezetek támogatása szükséges. Nem csak a modern, reformer, nyugatbarát csoportokat, hanem a muszlim törzsi kultúra képviselőit is erősíteni kell, hogy így a közös ellenség, az antimodernista fundamentalizmus elszigetelődjön. Ha kell, akár katonai eszközökkel is fel kell lépni a terrorszervezetek ellen. Stephens szerint az iraki polgárháború letörése bizonyítja, hogy a kemény fellépés nem erősíti az al-Kaida népszerűségét. Sőt, a szervezet meggyengítése segíthet a terroristák erejével kapcsolatos mítoszok eloszlatásában, ami szintén a mérsékelt muszlimok hajtja a vizet.