Történészek, ha összejönnek…

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont KönyvEsték-sorozatában október 2-án megrendezésre került beszélgetésen a Kommentár című folyóirat tematikus holokauszt-számának szerzői, illetve az egyik írásban közvetve-közvetlenül megszólított vitapartnerek ültek le egy asztalhoz.

Forrás: Judapest.org

 

Eredetileg két, egyformán hangsúlyos beszélgetést terveztek a programban: az Ablonczy Balázs és Novák Attila Tizenkét állítás a Soáról c. közös írásáról való eszmecserét Gyáni Gábor, Karsai László és Szita Szabolcs beszélgetése követte volna.

A program első része a tervezettek szerint meg is valósult: az est moderátora, Vári György a Tizenkét állítás… megfogalmazásának gesztusáról (Mi az írás apropója? Mi az üzenete annak, hogy két szerző fogalmazta meg a kérdéseket? Ki beszél? Ki a címzett? Miért tizenkét pontban kellett megfogalmazni? Mi az írás megjelenési helyének jelentősége? stb.), illetve külön-külön az egyes pontokról tett fel kérdéseket a szerzőknek. A „társszerzőség” kapcsán Novák és Ablonczy is kiemelte, hogy a közös pontok mögött kétféle „érzékenység” húzódik meg – ennek, vagyis a másik érzékenységének a tisztelete kulcsfontosságú bármiféle társadalmi párbeszéd esetében. A szerzők személye és a társszerzőség szimbolikus üzenetet is hordoz, a zsidó-nem zsidó párbeszéd fontosságáét: Novák Attila a Magyarországi Cionista Szövetség elnöke és a Szombat szerkesztője, Ablonczy Balázs pedig a jobbközép Kommentár főszerkesztője.

Válaszában Ablonczy Balázs kifejtette, hogy a tizenkét pont megfogalmazására az elmúlt időszak nyugtalanító jelenségei, az utcai erőszak és főként az interneten egyre terjedő antiszemita, uszító megnyilvánulások késztették. „Ez volt az én Hollán Ernő utcám” – utalt arra a tavaszi, civil antináci megmozdulásra, melyen több jobboldal szellemi műhely és orgánum (Reakció, Konzervatórium) is képviseltette magát, és amin ő maga személyesen sajnos nem tudott részt venni. Ablonczy úgy látja, hogy a második világháború után periférikusnak vagy nem létezőnek hitt erőszakos világnézetek és antiszemita szólamok sokkal nagyobb magyarázóerővel és vonzerővel rendelkeznek, mint azt sokan gondolták. Mindezzel együtt a szélsőjobboldalt nem abszolutizálja, nem fél a „barna esőtől”, ahogyan ezt a Konzervatóriumnak adott interjújában is kiemelte.

Novák Attila ehhez kapcsolódva elsősorban az üres, tartalmatlan gesztusokban megnyilvánuló pótcselekvések elszomorító jelenségéről beszélt: a Soáról és a zsidósággal folytatott ál-párbeszédről, ami kimerül a szavakban, a főrabbi és a püspök, valamint a közös történészbizottságok kézfogásában. Ehelyett valódi párbeszédre van szükség, és ennek megfelelő fóruma a „középnek szóló”, konzervatív-liberálisnak aposztrofált Kommentár című folyóirat. Novák szerint a szétesőben lévő magyar baloldal „antifasizmusa” elsősorban csoportkohéziós funkcióval bír, a „fasisztaveszély” politikai instrumentalizálása pedig komoly hitelességi kérdéseket vet fel. A kialakult pártpolitikai szereposztásban az „antifasizmus” a baloldal témája, és ezen kellene változtatni: a jobboldal számára is fontossá tenni az antiszemita szélsőség elleni kiállást.

Ezzel egyetértésben Ablonczy már csak azért is szerencsésnek tartja, hogy a Tizenkét állítás… a Kommentárban jelent meg, mert a „tekintélytisztelő” jobboldaliakat elgondolkoztatja, hogy történészek egy minőségi folyóiratban ilyen pontokat fogalmaznak meg, illetve hogy egyáltalán egy jobboldali orgánumban másfajta, az érzékenységekre jobban odafigyelő beszédmód jelenik meg a Soáról, és mindez kiemelt figyelmet kap.

Karsai László kritikusan megjegyezte, hogy a hetedik pont, mely a magyar társadalom jelentős részének közönyét említi, nem elég, vagy nem elég pontos: nincsen szó a lelkesen és durván antiszemitákról, illetve például az egyházak felelősségéről. Pedig kellene, hogy legyen. A szerzők válaszukban tisztázták, hogy természetesen több vagy kevesebb pontban is össze lehetett volna foglalni a téziseket, és hogy bizonyos dolgok mindenképpen vagy kimaradnak, vagy redundánsnak tűnnek. Ablonczy megemlítette, hogy a Tizenkét állítás… a Judapest.org legtöbbet kommentelt írásai közé is bekerült egy időre, és voltak olyan internetes hozzászólások is, melyek saját pontokat fogalmaztak meg, hozzátettek vagy elvettek az eredeti pontokból. (Hiszen a Tizenkét állítás a Soáról utánközlésként a Judapest.org és a Konzervatórium weboldalán is megjelent.)

Az est második fele a tervezetthez képest egészen máshogy alakult: egyrészt időben nagyon elhúzódott, másrészt a hangvétele és tartalma alapján semmiképpen sem volt nevezhető beszélgetésnek, eszmecserének, de még konstruktív vitának sem. Vári György moderátorként mindent megtett, amit lehetett: arányosan, mindenkit szóhoz juttatva adta körbe a mikrofonokat, a megszólítottaknak válaszlehetőséget biztosítva, és a közönséget is bevonva. Nem rajta múlt…

Gyáni Gábornak a Kommentárban Helyünk a holokauszt történetírásában címmel megjelent írása adta a beszélgetés apropóját. Tanulmányában – melyet Karsai László egyszerűen pamfletnek minősített – Gyáni a magyar holokauszt-történetírás éles kritikáját adja. Gyáni szerint a holokauszt az egyetlen esemény a magyar történelemben, mely a külföld érdeklődésére számot tarthat, ezt az érdeklődést azonban a magyar történetírásnak több okból sem sikerül kihasználnia.

Gyáni ebben a dolgozatában kifogásolja, hogy a magyar történészek nem csatlakoztak be eléggé a nemzetközi történelemtudomány vérkeringésébe, nincsenek jelen idegen nyelven publikált tanulmányokkal és monográfiákkal, és hogy a fontosabb bibliográfiák, hisoriográfiai kézikönyvek mutatói alig említik magyar történészek munkáit. Ennek okát Gyáni elsősorban abban látja, hogy a magyar történészek nem sajátították el azokat az elméleti szempontokat és beszédmódokat, melyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy „egy nyelvet” beszéljenek a külföldi történészekkel. Főként a magyar történészeknek a narrációs eljárások és új tudományos paradigmák iránti közömbösségét, az áldozatok nézőpontjából megírt munkák fájó hiányát emeli ki, valamint a külföldi, friss munkák ismeretének és hivatkozásának hiányát.

Mindezen túl olyan szimptomatikus jelenségeket is kiemel, mint hogy amennyiben mégis implementálnak valamilyen új elméletet magyar történészek, akkor azt kritikátlanul és egyoldalúan teszik. De általában sem ez a jellemző, hanem csak a forráskutatásra, tényanyag-gyűjtésre koncentráló pozitivista szemlélet. Az összefoglaló, szintetizáló művek pedig vagy megíratlanok maradnak, vagy külföldi történészek írják meg azokat a magyarok helyett.

A Kommentár-esten kiderült, hogy Gyáni kritikája óriási, tényleg leírhatatlan felháborodást váltott ki. Az estről való beszámolójában Gabrilo nem véletlenül hasonlította a Mónika-show-hoz, majd a közönség bekapcsolódása után a Jerry Springerhez az estet. Láthatóan magát Gyánit is meglepte, hogy írása milyen indulatokat szült.

Karsai László erős kezdéssel kijelentette, hogy szerinte Gyáni Gábornak egészen egyszerűen fogalma sincsen arról, amiről írt. (Amiből rögtön következik, hogy vitának értelme és helye ezek után nincs, mindenki mehet haza…) Karsai saját és más magyar történészek idegen nyelven megjelent publikációinak számára hivatkozott, nemzetközi konferenciákon való részvételekre, és arra, hogy ő maga is tucatnyi, áldozatok által írt visszaemlékezést, beszámolót idéz, tehát szerinte egyáltalán nem igaz az, hogy az áldozatok nézőpontja nem jelenik meg a magyar holokauszt-történetírásban. Külön kihangsúlyozta, hogy a Gyáni által hiányolt, kifogásolt dolgok mind megvannak saját könyveiben, melyeket szerinte Gyáni nem is olvasott.

Gyáni válaszában amellett érvelt, hogy nem az számít, hány publikáció jelenik meg magyar szerzőktől idegen nyelven, hanem hogy hol: a színvonalas, tekintélyes perdiodikákban és a neves történészek által szerkesztett kötetekben kell jelen lenni – ebben pedig nem állnak jól a magyarok. Karsai ezzel vitázva azt állította, hogy a Yad Vasem kiadványai számítanak igazán, és ott igenis képviseltetik magukat a hazai történészek.

Szita Szabolcs is Gyáninak elsősorban azokkal az elmarasztaló kijelentéseivel vitázott, melyek a nemzetközi elismertség és a publikációk hiányára vonatkoztak. Szita felsorolta külföldön megjelent monográfiáit, és megemlítette, hogy munkásságáért magas rangú osztrák kitüntetésben is részesült. Ugyanakkor Gyáni egyéb állításai közül mintha többet elismert volna Szita, és hozzászólásában elsősorban a magyar történészek anyagi és infrastrukturális helyzetének nehézségeiről beszélt – hol elszomorító, hol vicces saját példákkal megvilágítva.

Nem csak a feltételek nehézségéről, hanem a felderítetlen és nem kutatott hatalmas anyagról is szót ejtett, melyek a fiatalabb nemzedékre várnak. Szita többször ki is fejezte örömét, amiért a hallgatóság soraiban sok érdeklődő fiatalt lát. Gyáni kritikájáról szólva pedig azt mondta, hogy az ilyen „fricskák” kifejezetten hasznosak és kívánatosak: amit Gyáni kifogásol, az részben jogos, ugyanakkor nem csupán a történészek tehetnek róla, hanem a rossz feltételek, melyek közt dolgoznak. Ehhez kapcsolódóan Karsai is beszélt még arról, hogy bizonyos új, külföldi kutatási eredményekhez anyagi okokból nem tud hozzáférni.

A vita eléggé kemény személyes élt kapott az olyan megjegyzésektől, mint hogy „Gyáni Gábor nem ismeri a második világháború eseménytörténetét”, vagy hogy ezzel a tudással Gyáni a néhai Ránki György vizsgáján nem menne át. Gyáni Gábor több kérdésben is jelezte, hogy meggyőzték, vagy beismerte, hogy hibázott – ennek ellenére az indulatok nem csitultak, Gyáni gesztusai nem igazán találtak fogadókészségre. Gyáni külön felhívta a figyelmet azokra a „retorikai jelekre”, melyekkel írásának szándékát és jellegét megadta. (Idézve: „Írásom felkérésre készült, és olyan történész műve, aki maga nem kutatja a holokauszt (magyar) történetét. Szubjektív megfigyeléseket és megjegyzéseket rögzít csupán, melyek egyedül arra szolgálnak, hogy a szélesebb nyilvánosság elé tárja egy szakmabeli kívülálló észrevételeit (már csak ezért sem törekedtem hivatkozásaimban a szakirodalom teljes körű számbavételére). Úgy gondolom, mégsem haszontalan egy ilyen kommentár, még ha merész vállalkozásnak is tűnik részemről.”)

Karsai a Kommentár főszerkesztőjéhez, Ablonczy Balázshoz intézett kérdésében arról érdeklődött, hogy mégis hogyan jelentethette meg Gyáni írását, miért nem olvasták el azt többen, és miért nem egy, a témához értő szakembert kért fel. Jól jellemzi a hangulatot az a jelenet, amikor Karsai látványosan átnyújtott egy kéziratot Ablonczynak, hogy azt közölje le. Elmondása szerint Karsai az átnyújtott írásában Gyániéra reagál, és abban még Ablonczy is megkapja a magáét Teleki-monográfiája miatt… Később a vita hevében Gyáni arról beszélt, hogy a kritizáltak nem tűrnek el semmiféle olyan álláspontot, mely az övékétől eltér, főleg nem bármilyen kritikát, és hogy ez egy diktatórikus magatartás. Karsai erre válaszul a vádat visszafordította, mert Gyáni mindezt az ő szavát megszakítva mondta el. Jelen sorok írója megdöbbent arcokat látott maga körül eközben.

A vita főként kevéssé lényeges, marginális kérdések köré összpontosult. Írásában Gyáni a varsói gettólázadás és a varsói felkelés között eltelt időt – másfél évet – „nem soknak” minősítette, kritikusai pedig ezt szakmai hiányosságként, alapvető tények ismeretének hiányaként rótták fel Gyáninak: tulajdonképpen erre a kiszemelt „hibára” épült Karsai és a vele egyetértők „ellentámadása”. Gyáni erre reagálva kifejtette, hogy ő maga társadalomtörténészként évtizedek óta nem az eseményidőben, hanem évtizedekben, évszázadokban gondolkozik, ezért, nem pedig az események ismeretének hiánya miatt írta, amit írt: egészen egyszerűen más időszemlélettel dolgozik. Ezzel együtt elismerte, hogy az egyértelműség kedvéért valóban alkalmazkodnia kellett volna a holokauszt-történészek által is „használt” eseményidőhöz.

A közönségből is érkeztek hozzászólások: Molnár Judit történész is nemzetközi konferenciák szervezésével, azon való magyar részvétellel, valamint publikációk említésével reagált Gyáni állításaira. Az Emlékközpont egyik munkatársa is felszólalt („maga szociológus, vagy micsoda” – mondta Gyáninak), aki szerint látogatóikat nem az elméletek érdeklik, hanem az olyan tények, melyek alapján hozzátartozó valamikor tartózkodási helyét stb. azonosíthatják.

A vita sokkal izgalmasabb és színvonalasabb lett volna, ha esetleg ebbe az irányba, az elmélet és az empíria kérdésköre, vagy bármilyen más, fontos szakmai kérdés felé megy el, de sajnos nem ez volt a jellemző. Karsai egy vicces megjegyzésében a posztmodernről, mint olyan állapotról beszélt, ami reménye szerint gyógyítható, illetve leszögezte, hogy ő a maga részéről „marad a könyvtárnál”. Braun Róbert szóba került védése kapcsán említette, hogy a relativista szemlélet szerint ha a kaleidoszkópot elég sokáig tekergetjük, akkor a végén Auschwitz is valamilyen vidám és pozitív színben tűnik fel, és amennyiben történetek sokaságáról és azok egyenrangú legitimitásáról beszélünk, akkor David Irving álláspontját is legitimnek kell tartanunk. Karsai számára ez elfogadhatatlan. Gyáni Gábor ugyanakkor nyilvánvalóan nem erről beszélt és nem is emellett érvelt. Hanem a hazai történészek önreflexiós készségének hiányáról, a tényekbe vetett hit naivitásáról a tényeket történetekbe rendező narratívák megképzése iránti vakságukról szólt. Ám a vitázó felek nem igazán a másikkal vitatkoztak, inkább monológokat adtak elő, elbeszélve a másik mellett. Talán nem csak a személyes ellentétek és a vita heve miatt, hanem az általuk képviselt tudományos paradigmák különbözőségéből is fakadt mindez. A közönségből Kiss Ádám, a Hírszerző újságírójának kérdésére szerencsére azért volt alkalma Gyáninak élőben is előadni álláspontját, melyben a holokauszt-kutatás interdiszciplinaritása mellett érvelt.

Az est rossz hangulatú második fele későn ért véget, fáradt és kissé döbbent közönséggel, még fáradtabb résztvevőkkel. Tanulság pedig nagyon sok volt.