A denunciálás művészete

Halmai Gábor egy tévényilatkozatáért a nyilvánosság előtt szabályosan kivégezte Lánczi András filozófust. A holokauszt óta nehéz elképzelni súlyosabb vádat közéleti szereplőről: ez idáig, szélsőjobbos pártemberek és médiauszítók esetében többnyire kézenfekvő volt a bizonyíték, az írói munkásság. Most azonban igen meghökkentő dolog történt: Halmainak bizonyítania sem kellett állítását.

Forrás: Hírszerző

 

I. Fogjuk rá!

Kezdjük ott, hogy Bayer Zsolt írt egy publicisztikát a “középtől egy picit jobbra álló” (Széles Gábor) napilapba, amelyben megállapította, hogy Amerikában nő az antiszemitizmus, de ebben nincs is semmi meglepő, hiszen “a brooklyni zsidó pénzügyesek és a Wall Street-i yuppie-k mérhetetlen pénzsóvársága, telhetetlensége és felelőtlensége összeomlásba sodorta az amerikai pénzügyi világot. S persze ezen keresztül az egész földtekét”.

A cikk hatására az Index publicistája, Tóta W. Árpád írt egy rendkívül szórakoztató Bayer-paródiát (“Mit érdeklik a bedőlt hitelek, az utcára került családok? Solymosi Eszter vére? A zsidó nyálkás röhögése kíséri a nyomorba süppedő családok útját.”), amely akkor is működött volna, ha a szerző nem kommenteli be önmagához, hogy “jaj, már megint nem írtam oda, hogy ez egy bayer-paródia. a fenébe”.

Többen azonban valamiért nem fogták, miről van itten szó, a stílusról feltételezték, hogy az maga az ember, akadt, aki értetlenkedett és aggódott. És akadt, aki felnyomta Tótát – hol? A magyar újságírás szakmaiságának, etikai sztenderdjének letéteményesénél, morális mentsváránál, a MÚOSZ Etikai Bizottságánál, amely bizottság Tótát – Bayerrel együtt – jól elítélte. Mondván, a paródia csak “egyesek véleménye szerint” paródia. Pedig nem. A cikknek nincs, nem létezhet többféle olvasata, ha véget érne ez a dekonstruktív “minden jelenthet mindent” őrület, már nem itt tartanánk.

A kizárólag MÚOSZ-tagok ügyében illetékes Micky Mouse-szervezetről tudni kell, hogy pl. ilyenek vannak róla az Alapszabályban: “Két küldöttgyűlés között szükség esetén a bizottságból kieső elnök helyére a bizottság választ ügyvezető elnököt tagjai sorából, a kieső tag helyére a küldöttgyűlésen választott póttag kerül be a bizottságba”. Tóta egyébként nem MÚOSZ-tag, az ő ügyében a szervezet nem illetékes; ezt ők is tudják, így az indoklás második felében már “mint a Magyar Köztársaság törvénytisztelő, az alkotmányos szabadságjogokhoz ragaszkodó polgárai” nyilatkoznak.

II. Terítsük a problémát!

Na ennek a testületnek az értelmi kihívással élő tagjai rasszista uszításnak minősítették Tóta kolléga paródiáját, úgyhogy jól el is határolódtak “mind az írás mondanivalójától, a stílusától, mind a szerzőtől és az internetes portál szerkesztőitől, akik ennek a felháborító írásnak nyilvánosságot biztosítottak”, és ha már újságírók, megosztották velünk azt is: “Véleményünk szerint nincs olyan újságírói műfaj, amelyben ‘a vélemény kinyilvánításáért való felelősség’ lehetővé tenné az inkriminált írásokban kifejtetteket”. Publicisztika? Tárca? Esszé? Jegyzet? Közérdekű feljelentés?

A nyilvános denunciálás technikája ebben az esetben az volt, hogy a feljelentést szerzője, V. András a MÚOSZ mellett még nyolc (!) szervezetnek megküldte, éspedig: Országgyűlés kulturális és sajtóbizottság, Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Mazsihisz, Országos Rendőr-főkapitányság, Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete, Izrael Állam Nagykövetsége, Klub Rádió. András nem viccelt.

Mondjuk magyarázatra szorul, miért maradt ki a szórásból a Fővárosi Főügyészség, a pápa, a Magyar-Venezuelai Baráti Társaság, az NBH, a Népszava, valamint az Index tulajdonosa (hazai pályán mostanában ez a menő: ha nem tetszik az újságíró, hívd fel a főnökét vagy a tulaját, miért nem kúrja ki). És ez még semmi.

III. A véleményünk = tény

Kevésbé szórakoztató történet, de megesett, hogy egy kitűnő ember, Halmai Gábor alkotmányjogász az értelmiség fontos hetilapjának glosszarovatában “szalonképtelen zsidózással” vádolt egy másik kitűnő embert. Mondjuk inkább úgy, hogy egy tévényilatkozatáért a nyilvánosság előtt szabályosan kivégezte Lánczi András filozófust.

A holokauszt óta nehéz elképzelni súlyosabb vádat közéleti szereplőről: ez idáig, szélsőjobbos pártemberek és médiauszítók esetében, többnyire kézenfekvő volt a bizonyíték, az írói munkásság. Most azonban igen meghökkentő dolog történt: Halmainak bizonyítania sem kellett állítását.

Történt, hogy a jobboldali radikalizmusról szóló Baló-műsor végén Lánczi a következő történetet adta elő: “…én most jártam Bostonban egy konferencián, ahol megismerkedtem egy német professzorral, nagyon erős lesz, amit mondani fogok, de nagyon is idetartozik. Elmondta nekem, hogy milyen nehéz volt németnek Amerikában ösztöndíjasnak lenni. Mindenki, gyakorlatilag ki nem mondva, kiközösítették, merthogy ő német, tehát fasiszta. De azt mondja, hogy ennél sokkal nehezebb volt az, amikor a különböző professzorok elsugdosták neki, hogy mit gondolnak a zsidókról. És azt mondta ez a német ember, hogy ez volt a legnehezebb. A tanulság levonását mindenkinek a gondolkodására bízom.”

Na mostan ez nyilván nem a legerősebb televíziós statement, ha arra akarunk példát felhozni, hogy bárkit bármikor lenácizhatnak, illetve arra, hogy az értelmiségi-akadémiai antiszemitizmus egyáltalán nem csak a jobboldal sara – de hogy Lánczi András ezzel “zsidózott” volna, azt ebből konkrétan lehetetlen kiolvasni. Illetve lehet, csak jelentős értetlenség vagy rosszhiszeműség kell hozzá, Halmai Gábor esetében mindkét alternatíva erősen nyugtalanító.

Az “szalonzsidózik”, aki mások rejtett antiszemitizmusáról beszámol? Nincs itt valami nagyon elemi fogalmi zavar? “Túl korai még Obama győzelméről beszélni, elvégre fekete” – idézi az MTI David Gergent, több amerikai elnök egykori tanácsadóját. Gergen rasszista lenne? Nonszensz. A szakértő csak nem hiszi, hogy a jelenlegi felmérések hitelesek, “mert még nem tudjuk, milyen súllyal esik latba a faji tényező”. (A Stanford Egyetem tanulmánya szerint a faji előítéletek 6 százalékpontot is levonhatnak Obama eredményéből.) 

Tallián Miklós blogger talán elsőként értette meg , mit akar Lánczi mondani (“a baloldali, új antiszemitizmus létező, komoly jelenség”), nehéz elhinni, hogy Halmai ne tudná, milyen “anticionista”, Izrael- és zsidóellenes hangulat van az amerikai campusokon, ballib akadémiai és médiakörökben. Majd a Reakció és a Konzervatórium szerzői próbáltak hangot adni teljes kiakadásuknak, tiltakozott Novák Attila, a Szombat szerkesztője, TGM is protestált az ÉS-ben – hiába. Lánczin rajta maradt az elképzelhető legszégyenteljesebb bélyeg: leantiszemitázták. Azok, akik szerint az antiszemitizmus a jobboldal privilégiuma, nyilván.

A denunciális új technikája innentől már az, hogy a szubjektív, bizonyítatlan vád immár kész tényként csorog tovább (Gábor György és Kálmán László e héten már megmagyarázza, hogy a leszalonzsidózás nem jelent leantiszemitázást). Nem Halmai állításának, hanem Lánczi sztorijának a hitelességét kérdőjelezik meg – és nemcsak az ÉS hasábjain, hanem a 168 órában is. Ott ugyanis Ungvári Tamás két teljes kolumnán át súlyosbította a helyzetet azzal, hogy bár elismerte, “szöveg szerint csakugyan nehéz bizonyítani, hogy Lánczi antiszemita”, de egy korábbi, az antiszemitizmus.hu-nak adott Lánczi-interjút totálisan kiforgatva megállapította: “Lánczi nem antiszemita. Rosszabb annál”.

Amíg Halmai Gábor és Ungvári Tamás (valamint, a fenti esetért, a MÚOSZ Etikai Bizottságának) nyilvános bocsánatkérésére várunk, gondolkodjunk el röviden azon: mi rosszabb egy antiszemitánál? Egy gyújtogató antiszemita? Két antiszemita? Egy náci tömeggyilkos? Kétségkívül, ám Lánczi Andrást nehéz lenne e kategóriákba besorolni. A denunciálás művészete ott fejlődik tökélyre, ahol bárkiről bármit lehet mondani, nevünk, tekintélyelvűen felhasznált titulusaink és szakmaiságunk a garancia, hogy senki nem szól vissza, rosszhiszemű sejtetéseink következmények nélkül mérgezik tovább a közbeszédet.

Az egyetlen szórakoztató a dologban az, hogy a ballib értelmiség néha pont úgy működik, mint amilyennek a jobboldalt elképzeli.