Ügynök-e vagy? – Kirakós játék spiclimozaikból

Lehet valaki párhuzamosan a gyakorlat, a józan ész, a hiteles dokumentarista oknyomozás mentén spicli, bíróságilag viszont ügynökgyanúból felmentett ártatlan. 

Forrás: Hírszerző

 

Ma szinte csak olyasvalaki tekinthető ügynöknek, aki közjegyző és két hatósági tanú előtt, eskü kíséretében, az ENSZ-főtitkár ellenjegyzésével, nemzetközi megfigyelők jelenlétében szignálta beszervezését, jelentéseit és kartonját.

Milyen tanulságokat kínál számunkra Kárpáti György, a nemzetközi hírű pólóslegenda (társadalmi munkában Fidesz-sportszakértő) ügynökbotránya? Leginkább azt, hogy a rendszerváltás kezdete óta eltelt majd két évtized spiclifronton is tanulási folyamatokat generált.

Ha a ’90-es években valakiről – dokumentumok publikálása révén – bebizonyosodni látszott a diktatúra titkosrendőrségével való kollaboráció, az illető végtelenített magyarázkodásba fogott. Hogy az nem is úgy volt. Igaz, aláírt, de nem jelentett. Vagy súgott ugyan, de csak hogy félrevezesse a hatóságot, segítse a lebukottakat. Netán csak irreleváns hülyeségekről firkálgatott. Tulajdonképp csak a nemzetet szolgálta. Mert ha ő nem, köptek volna nálánál aljasabbak. Olyanok, akik nem fontolva, hanem kéjesen vamzerolnak. Amennyiben pedig tagadta az egészet, komoly munkát fektetett a visszatámadásba.

Ellenbizonyítékokkal hadonászott, kontraszakértőket vonultatott fel. Baráti tanúkat vetett be, akik igazolták: nem akkor, nem ott, nem úgy. De ha szorult a csizma, nem riadt vissza a látványos bűnbánat-produkciótól sem. PR-szakmában járatos, vastag arcbőrrel rendelkező celebek ennél is tovább mentek: holdudvaruk révén komplett szerecsenmosdató brigádokat toboroztak jelentéseik célszemélyeiből. Akik giccses, nyálas televíziós szeánszokon adták meg a feloldozást, mondván, értünk súgtál be, nem ellenünk.

A vonás, ami a régebbi ügyek oroszlánrészét megkülönbözteti Kárpátiétól (sorolhatnánk a neveket Torgyántól kezdve, Csurkán át, a D-209-es elvtárson keresztül egészen Martonyi János, Szita Károly, Kondor Katalin, Molnár Gál Péter és Szabó István ügyéig), hogy ott a kartonok feltételezett tulajdonosai racionális(nak tűnő) felmentési, kimagyarázó, védekező, letagadó stratégiát realizáltak.

Hajdani sportnagyságunk viszont görcsösen dacos, frusztrált tényblokkoló állásba merevedett.

                                                                                  *

Kárpáti György nem ismer be, de érdemben cáfolni sem hajlandó. Olcsó, inflálódott érv mellette, hogy jogilag nem őneki kell ártatlanságát bizonygatni, hanem leleplezőinek a vétkességét. Hisz ez ügyészi vádeljárásba került bűnözőknél is csak papíron működik. Tény, hogy pro forma a gyanúsított szimplán hátradőlhet(ne). Ugyanis bűnösségét az igazságszolgáltatásnak kell verdiktbe fordítani.

Csakhogy a legtöbb terhelt – vagy morális gyanúba keveredett – (főleg, ha valóban nem sáros), minden eszközzel igyekszik harcolni a bíróság vagy közvélemény számára kedvező ítéletéért. Ügyvédjével bőszen tanulmányozza, az iratokat, mentőtanúkat hajt fel, cáfoló (vagy legalább enyhítő) körülményeket ás elő. Vállalja a hazugságvizsgálatot. De főleg: önmaga is minden alkalommal képviseli a média előtt saját verzióját. Igazolásokat szerez be, melyek alapján egyértelmű: ő ugyan nem része semmiféle hálózatnak.

Kárpátitól azonban mindezidáig csak politikai és sportvezetői közhelyekkel teleszórt nyilatkozatra futotta. Nem vitatjuk: egy hírlapi riport (akármennyire ténydús) önmagában jogerővel nem bír. Lehet valaki párhuzamosan a gyakorlat, a józan ész, a hiteles dokumentarista oknyomozás mentén spicli, bíróságilag viszont ügynökgyanúból felmentett ártatlan. Mivel jogalkalmazói praxisunk alapján szinte csak olyasvalaki tekinthető ügynöknek, aki közjegyző és két hatósági tanú előtt, eskü kíséretében, az ENSZ-főtitkár ellenjegyzésével, nemzetközi megfigyelők jelenlétében szignálta beszervezését, jelentéseit és kartonját.
 
Lassanként ügynökvonalon is bevezethetnénk a szabad identitásválasztás fogalmát. Besúgó az, aki magát annak tartja. Komolyra fordítva: ahogy a sajtóleleplezéstől nem lesz valaki jogilag bűnös, úgy attól se válik praktikus (vagy morális, erkölcsfilozófiai) szempontból ártatlanná, ha rágalmazási pert indít. Sőt, még akkor se, ha megnyeri. Tömérdek sáros figura van, akiről mindenki tudja, rászolgált a börtönre, pervesztésre, vétkességének kimondására. Mégis emelt fővel távoznak a bíróságról.

Diktatúrában bárkit elítélhetnek, jogállamban a tényleges bűnösöket is nehéz. Különösen, ha a demokrácia gyerekcipőben jár, gyermekbetegségek és fejlődési rendellenességek gyötrik. Tehát a perindítást (vagy akár pernyertességet) az igazság fényre derüléseként ünnepelni naivság vagy manipuláció.

                                                                                     *

Érdekes szituáció lenne amúgy, ha a múltjuk árnyas felét tagadóknak valaki – mondjuk egy tévéproducer – javasolná, hogy nyilvános poligráfos vizsgálaton oszlassák szét a kételyeket. Ha nyolc-tíz – érintettségét részben vagy egészben cáfoló – közszereplőből csak egy-kettő nem vállalná, az még betudható lenne annak, hogy szkeptikusak a vizsgálatot illetően. De ha senki, az már igencsak árulkodó.

Cikkíró egyébiránt nem kíván pálcát törni Kárpáti György vagy bárki más fölött. Jómaga ugyanis – szerencséjére – oly korban vált felnőtté, ahol nem kellett ilyen dilemmával farkasszemet néznie. Fogalma sincs, vajon hogyan cselekedett volna, ha – a neki bemelegítő gumibotos rendőr távozása után – egy joviális, cigit kínáló tartótiszt elé tolja a hálózati becsatlakozást érvényesítő szerződést. Tengersok, változatosan eltérő motiváció ösztökélhette az aláírókat.

Miként az is egyénfüggő, kit mivé alakított beszervezésének ténye. Volt, aki idealistaként aláírt, hogy aztán a gépezet belsejét látva megundorodjon. Akadt, aki gátlásai maradékát is levetve ma is úgy érzi: jó vásárt csinált. Mások lelkét belülről felzabálta a szégyen, hogy félelemből odadobták hitüket. Kiégett alkoholistává züllöttek, vagy a rendszerváltás után komcsiüldöző inkvizítorként kompenzáltak. A többiek közül egyesek – Stockholm-szindrómába esvén – összebarátkoztak tartótisztjükkel, önmagukat is meggyőzve róla: nem csinálnak semmi rosszat.

Vannak, akik önkéntes beszerveztetésükből faragtak zsarolásos mártíriumot. S persze előfordult már, hogy valaki szembenézett a múltjával, leszámolva vele. Utóbbiak tudják: nem a bűn elkövetése az igazi morális skandalum. Hanem a nyíltan felvállalt bűnbánat hiánya.

Kárpáti ügyében eddig van egy hitelesnek tűnő dokumentum, egy nem igazán meggyőző cáfolatkísérlet, valamint a zavart hallgatás. Amely tulajdonképp logikus és konzekvens. Fidesz-oldalról immár normává alakult, hogy csak a másik komcsija, spiclije büdös. Ha viszont egy a tábor, meg a zászló, oda jöhet bárki, legyen akármily sötét félmúltja. A balliberális szekértábor pedig – ha már Szabó István erkölcsi foltjait oly pöpecül lesikálta – ne is akarjon most megkövezésbe fogni.