Nyilas puccsot hozott 1944 októbere

64 évvel ezelőtt, 1944. október 15-én Magyarország kísérletet tett a második világháborúból való kiugrásra. A jelenlévő német hadsereg, és a velük szimpatizáló magyar tisztikar azonban meghiúsította a háborús átállást, és teret nyitott a nyilasok gátlástalan tombolása előtt.

Forrás: Múlt-kor 

 

Út a kiugráshoz

A sikeres franciaországi hadjárat eredményeképpen a nyugati szövetségesek 1944. augusztus 25-én bevonultak Párizsba. A német hadvezetésnek – nem kis erőfeszítések árán – csak szeptember közepére, immár közvetlenül a Birodalom határainál sikerült feltartóztatnia őket. Ez alatt a keleti hadszíntéren a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án meglepően eredményes támadást indított a román és német egységekből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoport ellen. A Vörös Hadsereg gyors sikereinek egyik oka a Hitler által késve, csak 22-én reggel engedélyezett visszavonulás, a másik az augusztus 23-i bukaresti puccs volt. A román kiugrást többek között az tette lehetővé, hogy Hitler feltétlenül megbízott Ion Antonescu marsallban, így – ellentétben Magyarországgal – semmilyen kísérletet nem tett egy esetleges kiugrás megakadályozása érdekében. Románia számára a kiugrás megcsillantotta azt a reményt is, hogy meg-, vagy inkább visszaszerezheti Erdélyt, miközben az ennél kevésbé értékes Transznyisztriáról és Besszarábiáról kénytelen lemondani a Szovjetunió javára.

Románia kiválásával az addigi budapesti elképzelések is összeomlottak. A kormányzó közeli uralkodó magyar politikai és katonai vezetés abban bízott, hogy a történelmi határokon képes lesz feltartóztatni a Vörös Hadsereget; s megvárni amíg Észak-Olaszországból az angolszász csapatok elérik a magyar határt. Ezzel szemben 1944. augusztus 26-án a Magyarország felé menekülő 8. német hadsereg un. Abraham harccsoportját üldöző szovjet egységek az Úz völgyében elérték a történelmi Magyarország határát, és harcérintkezésbe kerültek a székely határőrzászlóaljakkal. Így az ország területe is hadszíntérré vált.

Bár Horthy Miklós kormányzóban ekkorra már kialakult a kiugráshoz szükséges elszántság, de annak végrehajtásáról csak halvány elképzelései voltak. A román kiugrást követő német döbbenetet és bénultságot arra használta fel, hogy bizalmasával, az 1. magyar hadsereg volt parancsnokával, Lakatos Géza vezérezredessel váltsa fel Sztójay Döme kormányfőt. Horthy ugyanakkor nem merte felvállalni, hogy mindezt Edmund Veesenmayerrel, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú budapesti követével való előzetes egyeztetés nélkül tegye meg. Bár Lakatos jelentése szerint 80 százalékban a magyar álláspont győzött a németekkel való tárgyaláson, az új kormányban továbbra is Jurcsek Béla volt a földművelési, Reményi-Schneller Lajos pedig pénzügyminiszter. A két politikus folyamatosan tájékoztatta Berlin budapesti képviselőit a kormányüléseken történtekről. Így többek között arról is, hogy a szeptember 7-i koronatanácson a kormányzó bejelentette: fegyverszünetet kíván kérni.

A német vezetés csak a legvégső esetben számolt az 1943-ra súlyos belső válságba került magyar szélsőjobboldali – ekkor éppen – Nyilaskeresztes Párt néven futó szervezettel. Szálasi Ferenc pártvezér szinte a ’30-as évek közepétől bízott abban, hogy Horthy előbb-utóbb kinevezi őt miniszterelnöknek. Minden elutasítást hatalmas kudarcként élt meg, így azt is, hogy az 1944. március 19-ei német megszállás után sem őt nevezték ki miniszterelnöknek. Mi több: felelős német körökben fel sem merült a neve, szemben a zsidó ősökkel is bíró Imrédy Bélával. Bár Szálasi a németeknek rendszeresen felajánlkozott, de úgy tűnt, hogy semmi esélye sincs. Helyzetét nehezítette, hogy a kormány a német megszállás után nem csak a szociáldemokrata, hanem a Szálasi-féle pártnak a működését is felfüggesztette; maga a Pártvezér is illegalitásba kényszerült egy a Nagynémet Birodalom felségterületének számító villában. A román kiugrás azonban alapjaiban változtatta meg a politikai helyzetet: 1944. augusztus 28-án a német összekötőjeként is dolgozó Kurt Haller feltette Szálasinak a kérdést: vajon pártja kész lenne-e átvenni a hatalmat?

Erre a nyilasok ugyan hajlandónak mutatkoztak, de két alapvető feltételt szabtak. Egyrészt német fegyverekre tartottak igényt – hiszen a korábbi évek rendszeres rendőrségi razziái nemcsak a tagságot és a pénzt, de a párt amúgy minimális fegyverarzenálját is megcsappantották. Másik – talán még az előzőnél is lényegesebb – kérésük, pedig az volt, hogy Hitler garantálja, hogy Szálasi és a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom az egyetlen erő, amelyre számítanak, s hogy a Horthyval egy életre végeztek. Szálasi emlékezetében élénken élt a román Vasgárda 1941. januári puccskísérletének története, amelyet az akkori román kormány éppen Berlin engedélyével és segítségével vert le.

A nyilasokkal való egyeztetésben új elemet hoztak, hogy nyílt titok volt – legalábbis Budapesten -, hogy a Várban egy un „kiugrási iroda” működik. Ennek célja nem lehetett kétséges, s a német hírszerzés tucatnyi ügynökétől azt is tudta, hogy kik ezen iroda tagjai (például: ifj. Horthy Miklós, özv. Horthy Istvánné, Ambrózy Gyula).

A puccs

A puccs előkészítése szeptember 13-án elkezdődött. Ekkor Szálasi Ferenc régi harcostársát, Kovarcz Emilt nevezte ki a párt fegyveres erejének parancsnokává. Kovarcz számos aktív honvéd tisztet, nyugalmazott és gyakorló politikust ismert. Tudta, hogy kikre lehetne számítani egy nyilas hatalomátvétel esetén, s azt is tudta, hogy a tisztikar nem harcolna a németek ellen. A korabeli ellentmondásos helyzetre jellemző, hogy a kormányzó is csak a Kárpátalján harcoló 1. és az Erdélyben védekező 2. magyar hadsereg parancsnokában, Dálnoki Miklós Bélára és Veress Lajosra számíthatott, míg a Dél-Alföldön küzdő 3. hadsereg parancsnoka, Heszlényi József közismert volt nyilasok iránti szimpátiájáról.

A politikai előkészületek mellett Berlin intézkedett a hatalomátvétel katonai előkészítéséről is. Szeptember 20-án megérkezett Budapestre Otto Skorzeny SS-Sturmbannführer. Alárendeltek két ejtőernyős-zászlóaljat, valamint a bécsújhelyi hadapródiskola motorizált zászlóalját. Budapestre küldték a frissen feltöltött 503. nehézpáncélos-osztály 47 Tiger B harckocsiját, valamint a magyar főváros körüli pályaudvarokon várakoztatták a tiszántúli harcokra szánt 24. páncélos hadosztályt szállító szerelvényeket is. Október 13-án a magyar fővárosba érkezett Erich Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer, aki hírnevét a varsói felkelés leverésében alapozta meg.

A szeptember végén a fegyverszünet aláírása miatt Moszkvába küldött Faragho – hosszas tárgyalások és hatásköri viták után – október 11-én aláírta a megállapodást. Ezen a napon a Magyar Front vezetői – Tildy Zoltán és Szakasits Árpád – jártak a kormányzónál, aki tájékoztatta őket, hogy aláírta a fegyverszüneti megállapodást a Szovjetunióval. Horthy azonban továbbra sem döntötte el, hogy mennyiben számit a Magyar Frontra, illetve hogy a hadsereggel és a lakossággal mikor és milyen formában közli a hírt. Talán ennél is nagyobb hiba volt, hogy Horthy a fegyverszünetről elsőként Veesenmayert kívánta tájékoztatni – a lovagiasság szabályainak betartása végett. Veesenmayernek azonban október elején (!) már pontos információi voltak Faragho Gábor vezérezredes missziójáról. 

Horthy végül október 15-öt nevezte meg a fegyverszüneti egyezmény végrehajtására és publikálásra. A kormányzó október 15-én kihallgatásra kérette Veesenmayert. Mindkét fél sejtette, hogy miről lesz szó. Csakhogy mialatt a kiugrás hívei gyakorlatilag semmit nem tettek, addig a németek és magyar kiszolgálóik nem tétlenkedtek. Skorzenyék 15-én délelőtt – egy cselnek köszönhetően – elrabolták ifj. Horthy Miklóst. Vélelmezték, hogy a kormányzó, családjáért aggódó öregember, akit megviselt idősebb fia halála. Később kiderült: számításuk bevált. A 11-re a Várba összehívott koronatanács ülésén már többen hallották, hogy elrabolták a kormányzó kisebbik fiát.

A kissé késve kezdődött ülésen Horthy bejelentette, hogy fegyverszünetet kért a szovjetektől, és kérdezi minisztereit, hogy ki hajlandó részt venni ennek végrehajtásában. Valamennyi minisztere, még Jurcsek és Remény-Schneller is, lelkesen támogatták. Jellemző, hogy egy hatásköri vita miatt azonnal élnék vita alakult ki a miniszterek között, így a koronatanács elhúzódni látszott. Az ülésről azonban Horthynak távoznia kellett, hiszen délre rendelte fel Veesenmayert kihallgatásra. A kormányzó és a követ beszélgetése nem volt barátinak nevezhető: Horthy vádak sokaságát sorolta fel Veesenmayernek. A követ előbb tagadott, majd sok mindent – így ifjabb Horthy elrablását is – elismerte. Veesenmayer rávette Horthyt, hogy fogadja Hitler személyes megbízottját: Rudolf Rahnt. A tapasztalt diplomata 13 órakor lépett be a kormányzói dolgozószobába, s alig 10 perc múlva a rádióban beolvasták a kormányzói proklamációt. A bejelentés mindenkit váratlanul ért. Legfőbbképpen a katonákat.

A tisztikar egy része – akik hallani sem akartak fegyverszünetről és a németek hátbatámadásáról – azonnal mozgolódni kezdtek: Vörös János vezérkari főnökön kérték számon a történteket. A beavatott tisztek közül ugyan Dálnoki átment a szemben lévő szovjet parancsnokságra, de távollétében nyilasokkal szimpatizáló tisztek átvették az I. hadsereg felett a parancsnokságot. Veress Lajost, a II. hadsereg parancsnokát a saját vezérkari főnöke tartóztatta le, miután megtudta, hogy végre kívánja hajtani a kormányzó kiugrásra vonatkozó parancsát. A budapesti hadest parancsnokát, Aggteleky Bélát, és a dunai flotilla parancsnokát, Hardy Kálmánt is saját beosztott tisztjeik tartóztatták le.

Tomboló terror

Ezalatt Vörös János kétértelmű parancsokat adott ki: mai napig nem tudni, hogy parancsát tényleg meghamisították-e. Mindenesetre döntő volt, hogy a középvezetői posztokon szolgáló – jellemzően századosi és őrnagyi rendfokozatú – tisztek nem akartak fegyverszünetet, s mindent megtettek a kiugrás megakadályozásáért. Ezalatt a fővárosban a német csapatok és nyilas pártszolgálatosok megszállták stratégiai fontosságú pontokat, s estére a Vár kivételével egész Budapest és a hadsereg Szálasi felügyelete alatt állt, aki bejelentette a rádióban a hatalomátvételt és a háború folytatását. Mindez gyakorlatilag puskalövés nélkül zajlott le: fegyveres ellenállásra csak Latorczay Lőrinc ezredes vállalkozott. Őt azonban tiszttársai lelőtték, életét csak a bravúros orvosi beavatkozás mentette meg.

21 óra 20 perckor újabb proklamációt olvasott be a Magyar Rádió, immár Szálasi Ferencét. Ebben gyakorlatilag bejelentette a hatalom átvételét, és ami német szempontból a legfontosabb volt: a fegyveres harc folytatását, és a totális mozgósítást. 

A Vár ostromát 1944. október 16-án, reggel 6 órára tervezte Bach-Zelewski. Azonban Horthyék nem gondolhattak komoly ellenállásra: a csata alig 20 percig tartott. Horthy, családja és szűkebb környezete német fogságba, eufemisztikusan „német védőőrizetbe” került. Az események 16-án már gyorsan és előreláthatóan peregtek. Estére kicsikarták a kormányzóból utolsó nyilatkozatát, amelyben lemondott kormányzói posztjáról, egyben megbízta Szálasi Ferencet az új kormány megalakításával. A 16 tagú új magyar kormány – a Nemzeti Összefogás Kormánya – 1944. október 17-én már hivatalba is lépett

Szálasi nem elégedett meg a miniszterelnöki hatalommal. 1944. november 4-én felesküdött a Szent Koronára, Nemzetvezető lett. Ezután elvileg totális diktatúrát vezetettek be, ám gyakorlatilag a németek bábjai voltak. A nyilas kormányzat ennek ellenére úgy viselkedett, mintha teljes döntési szabadsága lenne: elrendelték a magyar társadalom hivatásrendi átalakítását, és minden erőforrást az előrenyomuló szovjetek elleni harc folytatására rendeltek. Szálasi és köre rendületlenül hitt a német csodafegyverek erejében, és meghirdette a totális háborút: ezzel hatalmas károkat okozott Magyarországnak mind anyagiak, mind emberéletek tekintetében.

Az egyre kisebb, a nyilasok és a németek által ellenőrzött területen fékevesztett terror tombolt. Eleinte a deportálások folytatódtak, majd az erőforrások apadtával halálmeneteket indítottak a koncentrációs táborok, valamint a nyugati határ felé. Mindennaposak voltak a brutális kivégzések, a tömeges vérengzések (kb. 3600 áldozatot követeltek a Duna-parti kivégzések), amelyek keretében összességében mintegy 65-70 ezer budapesti zsidó veszett oda a halálmenetekben, a gettó embertelen körülményei közepette, illetve a kivégzések során alig négy hónap alatt. A vidékieket 1944 tavaszán és nyarán már nagyrészt deportálták, a férfiak egy része pedig munkaszolgálatos századokba volt beosztva.

Ezalatt a Vörös Hadsereg folyamatosan nyomult előre, s 1944. karácsonyára bekerítette a fővárost. A nyilas vezetőség – miközben jelentősnek mondott erőket hagyott Budapesten, hogy a végsőkig tartsák a fővárost – a nyugati országrészbe tette át székhelyét 1944 végén. A magyar csapatok parancsnoka az a Hindy Iván lett, aki október 15-én letartóztatta felettesét, Aggteleky Béla altábornagyot, aki végre akarta hajtania kormányzói parancsot. Hindy 1944. november 1-ei hatállyal vezérezredes lett.

Szálasi először Farkasgyepűn (Gyepű I.), majd Brennbergbányán, végül Kőszegen (Gyepű II.) állította fel főhadiszállását. A Nemzetvezető ekkoriban leginkább hét kötetre tervezett könyvét írta a hungarizmusról. Ezen munkája alatt senki, még a német követ vagy magas rangú tisztek sem zavarhatták. A nagy mű azonban nem tudott elkészülni: szerzőjének folyamatosan menekülnie kellett. 1945. március 27-én már Magyarországot is el kellett hagynia, s Ausztriába áttennie székhelyét. Ideiglenesnek szánt székhelyén, egy osztrák kisvárosban Mattseeben április 29-én feleségül vette Lutz Gizella tisztviselőnőt, akivel 1927 óta jegyben járt. Május 5-én esett amerikai fogságba. Nem sokkal később az amerikai hatóságok kiadták Magyarországnak. A Budapesten lezajlott per mind első, mind másodfokon halálra ítélte az egykori Nemzetvezetőt. Az ítéletet 1946. márciusában hajtották végre.