John Lukacs a második világháborúról és az amerikai birodalmiságról

Patrick Buchanan, aki többször is elindult az amerikai elnökválasztáson, az Egyesült Államokban igen olvasott szerző. Legújabb könyve (Churchill, Hitler, and the Unnecessary War: How Britain Lost Its Empire and the West Lost the World. Crown, 544 oldal) már témája miatt is igen nagy visszhangot váltott ki. John Lukacs, a jól ismert magyar származású történész, a The American Conservative hasábjain fejtette ki véleményét.

„A féligazság veszedelmesebb a hazugságnál”

Forrás: Globusz.net

Patrick Buchanan új könyve két témával foglalkozik egy fedél alatt. Az egyik a jelenhez, a másik a második világháborúhoz kötődik. Az első az, hogy a szerző kijelenti: az amerikai birodalom nagy bajban van, amelyből nehéz lesz kilábalni, mert – akárcsak a brit birodalom kétharmad századdal ezelőtt – túlságosan nagyra nőtt és meggyengült. A könyv másik témája az, hogy a második világháború súlyos hiba volt: Britanniának (legfőképpen Churchillnek) és Amerikának nem kellett volna harcolnia a hitleri Németországgal. A két téma nem egyenértékű, és a szerző nem is tárgyalja őket egyforma súllyal. Az oldalak többsége a második világháborúról szól. De nyilvánvaló, hogy Buchanan gondolkodásában a két téma elválaszthatatlan, sőt, egymástól függenek. E könyvkritikában viszont mindenképp szétválasztandók.

Igaz, hogy a mai amerikai birodalom jócskán túlterjeszkedett, túlnőtt határain, és sokféle veszély fenyegeti, amelyek többségét Amerika népe és politikusai nem hajlandók tudomásul venni. Buchanan javára írandó, hogy cikkeiben és könyveiben újra meg újra rámutatott erre. De sajnos, amikor átfogó tézisként taglalja e témát, érveire rányomja bélyegét az, amit talán szelektív rosszallásnak, pontosabban elfogult vádbeszédnek nevezhetnénk. (Végül is a rosszallás csaknem mindig szelektív, míg a vádbeszéd nem feltétlenül elfogult.)

Buchanan azt állítja, hogy George W. Bush kezdte átformálni az Egyesült Államokat köztársaságból birodalommá. Persze sajnálatos, amit Bush tett, illetve jelenleg is tesz. De Amerika hatalmát már Eisenhower és Dulles elkezdték kiterjeszteni a földkerekségre, ezért van ma világszerte több mint 700 helyen amerikai támaszpont vagy különleges alakulat, ezért áll ma már 600 hajóból a haditengerészet és így tovább. És ez így ment Johnson, Nixon, Carter és főként Buchanan hőse, Reagan, majd Clinton idején is. Már 1956-ban megfogalmazta a Republikánus Párt programjának 9. szakasza azt az igényt, hogy „a világ minden pontján amerikai légi és tengerészeti bázisokat kell létrehozni”. Ez volt az a párt, amelyet akkoriban oly sok liberális kommentátor még mindig tévesen „elzárkózónak” vagy „begubózónak” (isolationist) nevezett. Ez volt az a párt, amely mellett Patrick Buchanan kitartott, és az az intervenciós amerikai külpolitika, amelyet megszólalásaiban egészen a legutóbbi időkig hevesen ostorozott.

Buchanan antiimperialista tézisével az a másik gond, hogy szerinte nyilvánvalóan ugyanaz történik most az amerikai birodalommal, ami korábban a brittel történt. Ezzel két ellenérvet is szembeállíthatunk. Az egyik az, hogy a történelem nem ismétli önmagát, és Britannia birodalmának emelkedése és hanyatlása igencsak különbözött, ma is különbözik az amerikai helyzettől. Buchanan úgy érvel, hogy a második világháború – pontosabban Churchill elhatározása, hogy bármilyen áron szembeszáll Hitlerrel – szerencsétlenséget hozott a nyugati civilizációra, de leginkább magára a brit birodalomra. Ez a birodalom azonban már jóval a második világháború előtt elkezdett fokozatosan szétesni, ahogyan a britek is régebb óta, apránként emésztették meg a csődjét.

Még egy, és talán nagyobb bökkenő, hogy mennyire hihetünk a szerzőnek. Mióta csodálja Buchanan a brit birodalmat? Eddig közéleti vagy írói pályáján nyoma sem volt annak, hogy ilyen érzelmet táplálna. Ezzel szemben bőven jelét adta annak a meggyőződésének, hogy az Egyesült Államoknak nem kellett volna támogatni Britanniát, annak birodalmát sem az első, sem a második világháborúban.

Itt elérkezünk a könyv fő témájához. A „Hogyan lett oda Britannia birodalma és a Nyugat világuralma?” (How Britain Lost Its Empire and the West Lost the World) csak alcím, a főcím a „Churchill, Hitler és a fölösleges háború” (Churchill, Hitler, and the Unnecessary War). Ez a súlyozás megfelel annak, ahogyan Buchanan látja a történelmet – már jó ideje. Merthogy szerinte a második világháború fölösleges volt, hiba, különösen Európa belerángatása; hiba volt szembeszállni Hitlerrel, amiért főként, sőt lényegében Churchillt lehet hibáztatni. Az ember maga formálja, pontosabban választja véleményét. Választása pedig legtöbbször attól függ, mire-merre hajlik. E kritikában nem az a dolgom, hogy Buchanan hajlamait próbáljam kifürkészni. Muszáj arra szorítkoznom, hogy megkérdőjelezem az érveit.

1939-ben a britek elhamarkodottan döntöttek úgy, hogy szövetséget ajánlanak Lengyelországnak, ami egy sor nem kívánt következménnyel járt. Ez részben igaz. Hitler nem óhajtotta szétzúzni a brit birodalmat. Részben igaz. Viszont eltökélte, hogy elpusztítja a kommunizmust és a Szovjetuniót. Részben igaz. Churchill harcosnak született: megszállottan hitt abban, hogy a német hatalom veszélyt jelent. Részben igaz. Hitler nem kiirtani akarta a zsidókat, csak kiűzni Európából, legalábbis amíg maradhatott ennél. Ez megint részben igaz. Más szóval: igaz, de nem eléggé. Ez a különbség Patrick Buchanan és David Irving között: az utóbbi szándékosan valótlanságokat állít, Buchanan viszont féligazságokat fogalmaz meg. De, mint Aquinói Tamás mondta egykor, „a féligazság veszedelmesebb a hazugságnál”.

A második világháború 1939 szeptemberében kezdődött, amikor Hitler seregei benyomultak Lengyelországba. Buchanan azt írja, hogy a britek buta hibát vétettek, amikor elkötelezték magukat Lengyelország mellett, és hogy a lengyeleknek sem kellett volna harcolniuk Hitler ellen. Épp itt láthatunk példát az elfogult vádbeszéd módszerére: a szelektív idézésre. Buchanan mondandóját  alátámasztandó idézi A. J. P. Taylort, azt a mondatát, hogy „Németország és Lengyelország együttműködését Danzig hiúsította meg”. (Taylor tévedett: Hitler minden jel szerint egy olyan Lengyelországot akart, amely semmilyen tekintetben nem marad független Németországtól.) Persze azt már nem idézi, hogy Taylor tömören így jellemezte Churchillt: „Anglia megmentője” (the saviour of England).

Itt az ideje feltenni a kérdést: mi történt volna, ha Britannia és Franciaország hagyják, hogy Hitler meghódítsa Lengyelországot? Továbbment volna keletre, majd a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével meghódította volna a Szovjetuniót. Ami jó is lett volna – írja Buchanan -, hiszen a kommunizmus rossz volt, veszélyesebb a német nemzeti szocializmusnál. A kettőt azonban nem lehet, nem szabad összehasonlítani. Németország ekkoriban szerves része az európai kultúrának, civilizációnak és hagyománynak. Nem úgy Oroszország. Sztálinnak volt elődje, Rettegett Iván. Hitlerről ezt nem mondhatjuk. A német nemzeti szocializmus olyan kegyetlennek bizonyult, mint előtte soha senki és semmi. Az oroszok már megéltek korábban ilyen kegyetlenkedést. A 20. században nem a kommunizmus, hanem a nacionalizmus volt a legfőbb politikai erő, és máig az maradt. Amikor 1945-ben összeomlott a Harmadik Birodalom, talán nem kevesebb, mint 10 000 német vetett véget életének, és nem voltak mind nácik. De nem tudok egyetlen kommunistáról sem, aki Oroszországban vagy másutt öngyilkosságot követett volna el, amikor 1989-ben összeomlott a Szovjetunió és vele a kelet-európai kommunizmus.

Churchill egységben látta Európát és a világot. Számára – és Britannia számára – csak két lehetőség létezett: vagy Németország uralma alá kerül egész Európa, vagy az is jobb a semminél, ha Európa keleti felét megkapja Oroszország, míg a másik fele – lehetőleg a nyugati – megmarad. Ezenkívül Churchill azt is mondta, hogy az oroszok talán bekebelezhetik Európát, de megemészteni nem tudják, és hogy nemsokára nyoma sem lesz a kommunizmusnak Kelet-Európában. Ha Hitler megnyeri a háborút, a német uralom sokkal tovább tartott volna.

Buchanan már korábban is sokszor jelét adta annak, hogy zsigeri és intellektuális ellenszenvvel viseltetik Churchill iránt. Irving leginkább úgy védi Hitlert, hogy befeketíti Hitler összes ellenfelét, közülük is legfőképpen Churchillt. De ő legalább megszállottan kutatja, mi igaz és mi nem igaz a holokausztból. Buchanan nem ilyen. Ő ugyanis a könyvében elítéli Hitlert, aki szerinte 1942-ben „önsajnálatba süppedt és a tulajdon népét vádolta”. A 383. oldalon pedig azt írja, hogy a hitleri rezsim „rossz, alávaló rendszer” volt. De Buchanan téziseiben súlyos ellentmondás rejlik: a hitleri rendszer – és joggal hihetnénk, hogy az expanziója is – rossz volt, háborúzni ellene mégis szükségtelen és hibás. Vagy az egyik, vagy a másik tézis mellett érvelhetünk, de egyszerre a kettőt nem lehet bizonygatni.