Merre tovább, szélsőjobb?

Forrás: JobbKlikk

Mi legyen a magyarországi szélsőjobboldallal?

1. Ez nem Ausztria

Aki az gondolná, a hétvégi osztrák előrehozott választásokon minden várakozáson felül teljesítő szélsőjobboldal zajos sikere valamilyen módon segít majd vergődő kurucainkon, az valószínűleg nagyot téved. Ausztria ugyanis több szempontból sajátos hely a radikális jobboldal számára: az osztrák életformát érő bevándorló-kihívás és az Unióval szembeni markáns ellenérzések önmagukban komoly táptalajául szolgálnak a bővérű nacionalista és xenofób szólamokat hangoztató radikális jobboldalnak. Kár volna tagadni, hogy ezeknek a témáknak léteznek magyarországi analógiáik, csak hát van itt ez az alapvető hendikep: míg a Lajtán túl komoly erőt fektettek az Unióval – és ezen keresztül a bevándorlással – szembeni érvrendszer felépítésébe, itthon egyelőre nyomokban sem lehetett felfedezni érthetően artikulált eurokritikát. Erre eddig kizárólag Sólyom László volt képes első augusztus 20-i ünnepi beszédében – nem mintha az államfőt bármilyen módon összefüggésbe szeretnénk hozni a szélsőjobboldallal, és persze ötleteket sem akarunk adni ez utóbbiaknak, érdemes volna elolvasni, hogy legyen valami sejtésük arról, honnan is indulna ez a narratíva.

A brit, a dán, de még a mélységesen álszent francia euroszkeptikusok is jól tudják, mely pontokon lehet nekimenni a közösségi intézményrendszernek. Itthonra, úgy tűnik, ebből nem maradt semmi. Pedig állítjuk, volnának erre nyitott fülek, és egy ilyen érvrendszerrel komoly fejfájást lehetne okozni az ellenzék köztudottan kripto-cionista judeo-liberális vezető pártjának is. Ehhez viszont fájdalom, de olvasni, olvasni és olvasni kell, ám a jelek szerint a fiúk inkább mással kötik le szabad energiáikat.

A másik észrevétel: akármekkora politikatudományi talánynak is tűnik, hogy Ausztriában lényegét tekintve két radikális jobboldali erő is 10 százalék felett teljesített, ezt a jelenséget nem árt a maga kontextusában vizsgálni. Az osztrákoknak végtelenül elegük lett a tehetségtelen politikusok által vezetett nagykoalícióból, a minden valós probléma kibeszélését bénító EU-konform politikai korrektségből, a jobboldali szavazók pedig azt látták, hogy egy kiforrott konzervatív/jobboldali koncepció helyett az ÖVP valami langyos, középutas semmitmondással próbál visszamanőverezni a centrumba. A helyzet tehát több szempontból is egyedi, emellett pedig ismerve az FPÖ tündöklésének és bukásának néhány éves történetét, nem sok jót jósolunk a szabadságpárti Heinz-Christian Strache és az ezúttal a BZÖ narancsos színeiben visszatérő örökzöld (képzavar) Jörg Haider alkotta bizarr kettősnek. A két elégedett pártvezető leginkább egy újabb nagykoalíciótól remélhet további proteszt-szavazatokat.

2. Büdös és belterjes

Hazai vizekre evezve azt látjuk, a magyarországi szélsőjobboldalt elnyeli az önmagával folytatott vitája. A buzizástól, cionistázástól, ügynökösködéstől hangos vajúdás azzal a veszéllyel fenyegeti a mi újkurucainkat, hogy a saját maga keltette csatazaj ráébreszti a velük valamiért szimpatizálókat: az önérdek és annak kíméletlen érvényesítése távolról sem csak a parlamenti pártok normál működésére jellemző. Most komolyan: legyenek bármilyen zsidó- és cigányellenes érzelmei, még az amúgy biztos preferenciával rendelkező szélsőjobboldali szavazót is hamar elriaszthatja, ha azt látja kicsiben, ami miatt a nagyoktól elfordult, nem is beszélve a bizonytalanokról, akik nélkül ugye sosem lenne meg a bűvös 5 százalék, meg az azzal járó pénz és a többi remélt kellék. Így viszont marad az üzengetés a radikális jobboldal amúgy is meglehetősen szövevényes virtuális hálózatán keresztül: kölcsönös vádaskodással tarkított beszólások és a mindezen átható tehetetlen düh, amiért a legutóbbi tüntető-rendzavaró performansz látványosan kudarcot vallott, és a primitív düh-leeresztés öncélú, rongáló szeánsszá vált, miközben a nemzetromboló Gyurcsány-kormány továbbra sem menekül hanyatt-homlok a csikósruhás neoparasztok elszánt seregei elől.

Anélkül, hogy ötleteket adnánk nekik, a magyar szélsőjobboldalnak végig kellene gondolnia, micsoda is valójában. Újnáci eszméket hirdető belterjes szubkultúra, a Nyugat-Európában egyébként bevált, rendszerellenes érzületre épülő posztmodern politikai formáció, EU-ellenes szavazatokra pályázó úgynevezett “single-issue party”, avagy a “klasszikus”, 20. század eleji nacionalizmushoz, baloldali (mai divatos szóhasználattal: populista) gazdaságpolitikához és a verbális antiszemitizmus “light” verziójához visszanyúló, a demokratikus intézményrendszer keretein belül versengő párt. Ez utóbbi egyszer már bevált, a Le Pen-féle tematikát több szempontból átemelő Csurka István négy évre elérte, amit akart, és valljuk be, 2002-ben sem sokon múlott. Csakhát közben a MIÉP felett eljárt az idő, és a nepotizmus hosszú távon egyetlen szervezetet sem erősít. 

Ami egyelőre kilátszik az egész katyvaszból, az komoly szervezetlenségre és az egymást kölcsönösen fedő/ütő érdekekre visszavezethető konfliktusokra enged következtetni. A “kályha”, ahonnan a szélsőjobboldal kép- és információanyaggal gazdagodva indulhat zsidó vért inni, az az utóbbi időben letilthatatlannak bizonyuló kuruc.info honlap. Az oldalon nézelődve komoly nemzetbiztonsági kérdések merülnek fel az emberben, hogy vajon milyen utak vezetnek konkrét politikusok mobilszámának és magánlakcímének pillanatok alatt történő kiderítéséhez (adatvédelmi aggályokról most szót se ejtsünk). Minimum gyanús, hogy a privát szférájukat okkal és joggal óvó közszereplők, köztük sokszor kormánypárti felsővezetők, legszemélyesebb adatai kerülnek fel az ex-MIÉP-es Novák Elődék portáljára. Bár még nem próbáltam soha Gyurcsány Ferenc mobilját megcsörgetni, azért érdekelne, tényleg ő szólal-e meg a túloldalon…

A korábban Tóth Gy. Lászlóhoz közel álló barikád.hu a kuruchoz képest inkább a Jobbik pártpolitikai vonalát viszi. Van itt minden, Orbán-gyalázással elegy oroszország-sikáláson át Ágoston Balázs zseniális vitaindító cikkéig bezárólag (haha). A honlap több ponton a Demokrata szellemiségével mutat rokon vonásokat, azaz klinikai méreteket öltő Amerika- és Izrael-gyűlölet, itt-ott nettó antiszemitizmussal fűszerezve. Manapság leginkább Vona Gábor pártelnök virtuális szócsöve.

A helyzet ezen a ponton kezd tényleg bonyolódni: a 2006 őszén felpörgő események egymás után termelték ki a rendszerellenes mini-mozgalmakat. Ezek fókuszpontjában többnyire a Toroczkai László – Budaházy György duót találjuk. A két “forradalmár” látványosan és szánalmasan földbe fúródó Hunnia nevű “parallel Magyarország” (muhaha) projektje (al-Kaida, mi?) mellett ebben a mocsárban fedezhetjük fel még a Toroczkai által gründolt és az enyészeté lett “Mi magunk” mozgalmat (Sinn Fein, hogyne!), a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (kár, hogy valójában hatvanhárom, mindegy, mi azért köszönjük Oli bácsi fáradozásait), a – közben kegyvesztett – Magyar Önvédelmi Mozgalmat (MÖM) és az ezekre épülő különféle honlapokat, mint a hunhír.hu és a Budaházy-féle távirati irodának számító szentkoronarádió.com.

És ha mindez nem lett volna elég zavaros, ezúttal ki sem tértünk ki a fasiszta címkét vehemensen visszautasító, “szabadúszó” Tomcat-re és az általa menedzselt Bombagyárra, valamint az összes többi újsütetű kisképződményre, mint például a nemrég “újjáalakult” MOVE. Látványosan elhallgattak az új rendszerváltók és alkotmányozók is, pedig Gonda László és társai is kitartónak tűntek egykor (nem mintha nem bírnánk ki a hiányukat). A radiko szellem sötét barlangjaiban való további kutatáshoz szívből ajánljuk ezt a bejegyzést. 

A jobboldalnak ez a szegmense jelenleg széttartó érdekek, egymásnak feszülő súlyos egók, ideológiai “kiforrottság” híján, valódi, koncepciózus vezetők nélkül az öncélú rendbontásban megtestesülő kudarcra van ítélve.

3. Parlamentbe velük?

Mindezek után kérdés, mi vár rájuk, főként a “nagyok térfelére”, vagyis a parlamentbe vágyokozó Jobbikkal, amelyik országos szinten próbálja újjászervezni saját politikai bázisát az egykori MIÉP-csoportok romjain. Egyelőre nem tudni, a kommunista tervgazdaság sikerpropagandájára emlékeztető üdvhírekből mi az igaz, és mi csupán az erőfitogtatás része, annyi mindenesetre elmondható, ha Vona Gábor és társai komolyan veszik ezt az ügyet, akkor a jobboldal fősodorvonalához tartozó Fidesznek is érdemes lesz átgondolni a követendő stratégiát. A minap kezünkbe került “Sokkoló” című (elképesztő brain-storming előzhette meg a címválasztást, ezúton is gratulálunk a kreatív csapatnak) májusi-júniusi “felvilágosító kiadvány” címoldalán 7%-os támogatottságot öles betűkkel hirdető kispártnak szólnánk, hogy ha nem tudatosan félremagyarázni szerették volna a Századvég-Forsense májusi felmérését, talán azt is illett volna közölni az önbizalomtól duzzadó szimpatizánsoknak, hogy ez nem pártpreferencia-mutató, hanem az egyes pártokat “magukhoz közel állónak” érzők aránya, ami azért messze nem ugyanaz a történet.

Persze ha a Magyar Gárda szétesése magával rántja az egész kócerájt, akkor egy darabig megint nem kell releváns radikális jobboldali érdekartikulációval számolni. És, valljuk be, ez az utóbbi forgatókönyv korántsem tűnik irreálisnak.

Önmagában külön vita annak kibontása, vajon mi a hosszú távú érdek: az, hogy a Jobbik-féle brancs bekerüljön a parlamentbe, vagy az, hogy továbbra is csak idegenvezetővel járkálhassanak az épület falai között. Állásfoglalás nélkül is lehet érveket sorolni pró és kontra – aki a radikális, rendszerellenes, szélsőjobboldali stb. erők középtávú sorvadását akarja látni, paradox módon inkább abban bízhat, a Jobbik eléri a bűvös küszöböt, és “hivatalos” erővé válik. A tapasztalatok azt mutatják, a képviselőséggel járó, addig hangosan kárhoztatott kiváltságok világa, no meg önmagában a “mátrix” részévé válás elég erősen korrodálják a hazafiságtól csillogó nemzetmentő fegyverzetet. Ha pedig egyszer már bejutott, a mégoly radikális pártnak is csak egy célja maradhat: a bennmaradás, ami viszont szintén a harsogó ellenzékiség puhításának irányába mutat. Pech.

A másik lehetőség a tartós kívülmaradás. Ez elvileg jó üzemanyag a csúcsra járatott gyűlölködéshez, csakhogy akármennyire is cinikus volt, ebben speciel igazat mondott a böszme-király: majd megunják, hazamennek. A legutóbbi felsülés folyamatos ismétlődése komoly demoralizáló hatással bír a forradalmár seregekre, nem beszélve a marxista ősigazságról, mely szerint a lét lenne az, amit meghatározza a tudatot, vagyis ha leapad a kassza, elpárolog a hevület is. Márpedig pólógyártásból nehéz fenntartani egy egész párhuzamos univerzumot, ugyebár.

Ennyi volt mára a mese a honi szélsőjobboldalról, ha lesz még valami valóban izgalmas fejlemény, ismét jelentkezünk, addig is mindenkinek nyugodalmas napokat kívánunk.