Karsai László – Molnár Judit: Kasztner Rezsőről

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Az ÉS-ben ismét fellángolni látszik a “Kasztner-vita”. Két nem történész, Sárközi Mátyás és Fischer István is foglalkozott a II. világháborús magyar cionista ellenállás hazánkban és Izraelben is egyik legvitatottabb vezetőjének, Kasztner Rezsőnek 1944-es tevékenységével. (Sárközi Mátyás: Az érintett jogán a Kasztner-dilemmáról, 2008/34., aug. 22.; Fischer István: Kalapáccsal?, 2008/36., szept. 5.)

Forrás: Élet és Irodalom

 

Sárközi hangsúlyozottan “amatőrként”, az “érintett jogán” Löb László nemrégiben megjelent munkáját ismerteti, míg Fischer István ismét dühödten rágalmazza Kasztnert és minket, magyar történészeket, akik nem osztjuk álláspontját. Sárközi Mátyás cikkében több apróbb és néhány nagyobb tévedés, téves vagy inkább megtévesztő állítás is olvasható. Nem csak 1684 zsidó köszönheti Kasztnernek és cionista elvbarátainak, valamint a Központi Zsidó Tanácsnak, hogy megmenekült. A korabeli dokumentumok többségében a “Kasztner-vonat” utasainak létszámával kapcsolatban, kerekítve 1690 fő szerepel. Több dokumentum tanúsága szerint a cionista ellenállóknak szerepük volt abban is, hogy kb. 15 000 főt Auschwitz helyett Bécs környékére szállítottak. Az úgynevezett strasshofi akció során, mint ezt már korábbi vitacikkünkben is leírtuk, zömmel öregek, gyerekek, betegek kerültek ausztriai (korabeli meghatározás szerint: ostmarki) táborokba, üzemekbe, mezőgazdasági munkára. Voltak vonatszerelvények, melyeket nem Kasztner és munkatársai közbenjárására irányítottak Auschwitz helyett Bécs felé, de bizonyosnak tűnik, hogy több ezer ember nekik köszönhette, hogy nem a haláltáborba deportálták. Élelmiszerrel, gyógyszerrel, ruházattal való ellátásukról a Budapesti Mentőbizottság, élén Komoly Ottóval és helyettesével, Kasztner Rezsővel gondoskodott. Fischer szerint “hamis érvekkel, csúsztatott dátumokkal” dorongoltuk le érveit ezzel az akcióval kapcsolatban. A valóságban a dátumok eredeti, általa sem cáfolható és nem is cáfolt korabeli iratokból származnak, s következtetéseinket a jelenleg rendelkezésre álló dokumentumokra támaszkodva vontuk le.

Sem Sárközi, sem Fischer nem említi meg, hogy Kasztnert az európai és ezen belül a magyar holokauszt történetét vajmi kevéssé ismerő bírái csak első fokon ítélték el. A perben Kasztnerék voltak a felperesek, az alperest, az őt gátlástalanul rágalmazó Malkiel Grünwaldot három vádpont alól mentették fel, egy pontban mondták ki bűnösnek. Kasztnerről az ítélet azt állította, hogy rablásban társa volt egy náci háborús bűnösnek. Fischer Halevi bíróra mint cáfolhatatlan szaktekintélyre hivatkozik mostani írásában is. Illene tudnia, hogy még az Eichmann-per idején sem ismerték a jeruzsálemi ügyészek pl. Raul Hilberg kutatási eredményeit, kizárólag Gerald Reitlinger 1953-ban megjelent, ma már csak historiográfiai érdekességként emlegetett művére próbáltak támaszkodni. Nyilvánvalóan semmiféle érdemleges, Kasztner “bűnösségét” bizonyító adat nincs és nem is lehet Joel Brand és Grósz “Bandi” MI5-os, 1944-es kihallgatási jegyzőkönyveiben. Ők már május 17-én elhagyták Magyarországot, 19-én érkeztek Ankarába, tehát nem tudhatták, hogy miről tárgyal Kasztner Eichmann-nal Budapesten.

Sem Sárközi, sem Fischer nem említi meg, hogy az izraeli Legfelsőbb Bíróság (posztumusz) rehabilitálta Kasztnert. Sárközi, tévesen, úgy tudja, hogy 1957. március 23-án lőtték le Kasztnert Tel-Avivban. Valójában március 3-án. Sárközi Mátyás, mint maga írja, “sokat olvas” a holokausztról. Javasoljuk, hogy vegye elő R. L. Braham magyar holokauszt-történetének 1997-es kiadását. Abból (ő is) megtudhatja, hogy nem ötszáz, hanem alig két tucat vidéki zsidó vezető jelent meg Wisliceny és Krumey “invitálására” a német megszállás után a Síp utca 12-ben. Nem csak a zsidó vezetők, minden zsidó bankbetétjét zárolták. Eichmann nem március 31-én találkozott először az általuk megszervezett első Zsidó Tanács vezetőivel, hanem már napokkal korábban. Sem a Központi Zsidó Tanács, sem a vidéki Zsidó Tanácsok nem készítettek sárga csillagokat, nem állítottak össze névsorokat a gettóba vonulókról, és nem leltározták vagyonukat. A zsidók vagyonát a magyar hatóságok leltározták, elsősorban tanárok közreműködésével.

Fischer István korábbi cikkeiben még egyedül vagy legalábbis első helyen Kasztnert vádolta. Most már arról ír, hogy Kasztner és a Zsidó Tanács és a hitközségi, valamint a cionista vezetők csapták be, tévesztették meg a zsidó tömegeket, ők beszélték rá a holokausztról mit sem tudó zsidókat arra, hogy bujkálás helyett menjenek inkább a gázkamrákba. Fischer szerint az SS “átverte” Kasztnert, mert még az általa “megmentett” 1684 zsidó sem Palesztinába, hanem a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba került. Eichmann és Kasztner tárgyalásain valóban szóba került, hogy a Komoly Ottó (őt a nyilasok 1945 januárjában meggyilkolták) és Szilágyi Ernő által összeállított listán szereplők talán Palesztinába mehetnének. Eichmann későbbi ötlete az volt, hogy Spanyolországon keresztül esetleg Észak-Afrikába utazhatnának, de végül abban állapodtak meg, hogy Németországon keresztül Svájcba távozhatnak. Megjegyezzük: több korabeli dokumentum is bizonyítja, hogy további csoportok kiutazását is tervezték Kasztnerék, tehát nem csak 1684 fő életéről folytak tárgyalások. A Bergen-Belsen-i csoportnak egyébként, ellentétben Fischer állításával, semmi köze nem volt a budapesti zsidók tervezett, de végül csak részlegesen végrehajtott deportálásához. 1944. augusztus 21-én az első, 318 fős csoportjuk már Svájcba érkezett. Bergen-Belsenben hárman haltak meg “természetes halállal” és nyolc gyermek született. A Zsidó Világkongresszus jeruzsálemi levéltárában őrzött lista szerint 1352 fő került a második csoportba, amelynek tagjai december 6-án utazhattak Svájcba. Fischer állításával ellentétben tehát nem tartották őket fogva, “zálogul” Bergen-Belsenben.

Fischer István makacsul úgy hiszi (és terjeszti), hogy Kasztner és cionista elvbarátai, valamint a Zsidó Tanács tagjai stb. eltitkolták a zsidó tömegek előtt Auschwitz valóságát. Mostani vitacikkében hangsúlyosan említi az ún. Auschwitzi jegyzőkönyvet, melyről azt állítja, hogy a cionista vezetők “eltitkolták” a zsidók előtt. Fischer elmulasztja megemlíteni, hogy a cionisták segítségével került az Auschwitz jegyzőkönyv Budapestre, többek között ők fordíttatták le, majd kezdték el széles körben, magyar egyházi és politikai vezetők körében (is) terjeszteni. Krausz Miklós, a Palesztina Hivatal vezetője juttatta ki e jegyzőkönyv rövidebb változatát június 19-én Svájcba, ahol azután 1944. június második felében olyan hatalmas sajtókampány bontakozott ki, hogy ez minden bizonnyal hatott Horthy Miklósra. Fischer ezzel az egész abszurd “hallgatás összeesküvése” teóriával kapcsolatban soha meg sem próbált válaszolni néhány kérdésre. Kik tudtak a holokausztról Magyarországon 1944. március 19. előtt? Mint azt az újabb kutatások meggyőzően bizonyították, legkésőbb 1942 folyamán Horthy Miklós kormányzó, Kállay Miklós miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és közvetlen munkatársaik, valamint a külügyi és katonai apparátus vezetői nagyon pontos információkkal rendelkeztek a zsidókérdés náci “Végső Megoldásáról”. Horthy kormányzó többek között ezért nem engedélyezte 1942-1943 folyamán a magyar zsidók deportálását. Csak a Fischer Istvánhoz hasonló amatőr történészek, pl. Török Bálint és társai próbálják kétségbeesett igyekezettel 1944 júliusára tenni Horthy “megvilágosodását”, azt fabulázva, hogy az agg kormányzó csak az Auschwitz jegyzőkönyvből tudta meg, hogy a zsidó csecsemőket, aggastyánokat, ön- és közveszélyes elmebetegeket nem dolgozni viszik a németek. A kicsinyke magyar cionista mozgalom vezetőit a holokausztról szóló információk (szinte) egyedüli birtokosaiként beállítani naiv próbálkozás.

Az antifasiszta koalíció politikai és katonai vezetői is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Auschwitzban és másutt mit művelnek a zsidókkal a németek és cinkosaik. Rooseveltnek, Churchillnek, Sztálinnak több lehetősége, eszköze (pl. rádióadások, röplapok leszórása stb.) lett volna “figyelmeztetni” az európai, majd 1944-ben a magyar zsidókat arra, milyen sors vár rájuk. Nem tettek szinte semmit. XII. Pius pápa a II. világháború során a zsidók üldözése ellen soha nem emelte fel szavát a nyilvánosság előtt. 1944. június 6-ig, Róma felszabadulásáig magatartását lehetett azzal magyarázni, talán inkább mentegetni, hogy életét, a Vatikán műkincseit is joggal félthette. De a vatikáni “zsidópolitika” apologétái nehezen tudnák megindokolni, hogy miért várt Róma felszabadulása után még három hétig, míg végre egy óvatosan megfogalmazott táviratot elküldött Horthynak, amelyben kérte a zsidóüldözések leállítását.

Tudjuk, hogy a magyar keresztény és keresztyén egyházi vezetők is, már jóval az Auschwitz jegyzőkönyv Budapestre kerülése előtt megbízható információkkal rendelkeztek a holokausztról. Miért várt Serédi Jusztinián rendkívül türelmesen egészen június végéig, amíg meglehetősen antijudaista, hogy azt ne mondjuk, kifejezetten antiszemita kitételeket is tartalmazó, de a zsidóüldözéseket elítélő pásztorlevelét végre megpróbálta nyilvánosságra hozni? Ha követi Márton Áron püspök példáját, aki már 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékén a helyi notabilitások előtt tiltakozott zsidó embertársai üldöztetése ellen, talán többen követték volna példáját.

Ellentétben Fischer állításával, voltak cionisták, akik megpróbálták menekülésre biztatni az üldözött zsidókat. Nem hittek nekik. Fischer nem hajlandó megérteni, hogy nem az információ hiányzott, hanem a képesség, az akarat a holokausztról szóló hírek megértésére, felfogására. Az bizonyos, hogy sem a cionisták, sem a Zsidó Tanács(ok) vezetői nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a lehető legtöbb zsidót menekülésre biztassák. Ehhez persze csak nagyon korlátozott eszközök álltak a rendelkezésükre. Ne feledjük a katonai cenzúrát és azt sem, hogy a Központi Zsidó Tanácsnak a Magyar(országi) Zsidók Lapjának valamennyi írását le kellett fordíttatnia németre, és csak akkor jelenhetett meg, ha Eichmann tisztjei engedélyezték. Azokat a cionista fiatalokat, akik néhány gettóban, gyűjtőtáborban megkísérelték elterjeszteni a szörnyű hírt a náci haláltáborokról, a legtöbb helyen értetlenül vagy ellenségesen, rémhírterjesztőkként fogadták, legjobb esetben elkergették, de volt, ahol megverték, sőt rendőr- vagy csendőrkézre adták őket. Fischer – tévesen – azt állítja, hogy a “Kenyérmező”-legendát Kasztnerék terjesztették. Ez sem igaz: azt, hogy a zsidókat az országon belül, Kenyérmezőn fogják dolgoztatni, a német és a magyar deportáló hatóságok terjesztették. A zsidók inkább hittek egy jóindulatúnak mutatkozó csendőrszázadosnak, mint egy általuk nem ismert fiatal cionistának.

Kasztner és elvbarátai állítólagos “titkolózása” Nyíregyházán és Munkácson biztosan nem működött. Itt, Ferenczy László csendőr alezredes, a német és magyar deportáló hatóságok közötti összekötő május 21-i jelentése szerint “szökés miatt 1-1 eredményes fegyverhasználat is volt”. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy nem egy-egy embert lőttek le, hanem tömegesen próbáltak meg a zsidók szökni. Azért, mert tudták, megértették, a halálba viszik őket. Itt érkezünk el Fischer bizonyíthatatlan és alapvetően téves prekoncepciója újabb gyenge pontjához: mi lett volna akkor, ha a magyar zsidók elhiszik, hogy az auschwitzi haláltábor létezik? Tömeges pánik, szökési kísérlet esetén valószínűleg még Magyarországon lemészárolják őket. Fischer nem törődik azzal, hogy a magyar zsidó férfiak többsége fegyvertelen munkaszolgálatos volt. A lakosság zöme legfeljebb közömbösen nézte, mit művelnek a zsidókkal. Nem kevesen kifejezetten antiszemita, zsákmányszerző mohóságtól (is) hajtott, lelkes kollaboráns, zsidókat és zsidóknak segíteni próbálókat buzgón feljelentgetők voltak. Közömbös, de inkább ellenséges társadalmi közegben fegyvertelen öregek, nők kisgyerekekkel hogyan, hová tudtak volna tömegesen menekülni? Kelet felé, a front irányába? Északon és nyugaton a fasiszta Szlovákia és a Nagynémet Birodalom sem tűnt túl vonzó célpontnak. Egyedüli lehetőségként a másik “vonakodó csatlós”, Románia kínálkozott, de bizonyos, hogy még ezrével sem, nemhogy tízezrével beengedtek volna menekülő zsidókat a román határőrök.

Fischer István nem ismeri kellő mélységben sem a hazai, sem a nemzetközi holokauszt-szakirodalmat. Számára Raul Hilberg (1926-2007) cáfolhatatlan szaktekintély, míg pl. kortársa, Yehuda Bauer (1926-) “a fosszilis izraeli történészek” egyike. Fischer nem tudja, hogy Hilberg 1961-ben megjelent, majd 1985-ben szinte változatlan formában újra kiadott úttörő munkájának egyik legfőbb gyengesége, hogy érdemben nem foglalkozik magukkal az üldözött zsidókkal. Őt főleg és elsősorban a megsemmisítő apparátus működése érdekelte, és ezen a téren maradandót alkotott. Mindazt, amit a Zsidó Tanácsokról, a cionista és nem cionista zsidó ellenállásról leírt, 1961 óta sokan, sokféleképpen vitatták, cáfolták. Yehuda Bauer műveit ma is haszonnal forgatják hazai és külföldi holokauszt-szakértők. Hilberg kommentár nélkül idézi pl. Eichmannt, aki a Life magazinnak még argentínai bujkálása idején többek között azt nyilatkozta, hogy megállapodott Kasztnerrel: néhány száz vagy néhány ezer fiatal zsidót enged elmenekülni, cserébe Kasztner megígérte, hogy rendet fog tartani a [gettókban] és [gyűjtő]táborokban. Hilberg még 1960-ban nem tudta, Fischer még 2008-ban sem érti, hogy Eichmann itt gátlástalanul hazudott. Kasztner ilyesmit nem ígérhetett, a picinyke magyar cionista mozgalomnak ehhez egyszerűen nem lettek volna emberei. Nem is engedték volna be őket a külvilág elől elzárt gettókba, gyűjtőtáborokba. Kasztner még 1946-ban írott Jelentésében a “vért áruért”, vagyis tízezer teherautóért egymillió zsidó életéről folyó alkudozásról, pénzről számolt be. Tudjuk, hogy végül fejenként ezer dollárért 1684 zsidó kijutott Svájcba. Nem Kasztner, Eichmann hazudott. Például 1961-ben, jeruzsálemi pere során akkor (is), amikor azt állította, hogy ő nem is volt antiszemita, csak felettesei parancsainak engedelmeskedett. Ezt az átlátszó hazugságot akkor néhányan, köztük Hannah Arendt is elhitte. Ha Fischer inkább hisz Eichmann-nak, mint Kasztnernek, az az ő dolga.

Fischer azt állítja, hogy Magyarországon “negyven éven keresztül hallgattak, vagy hazudoztak” a holokausztról. Alaptalanul rágalmazza Munkácsi Ernőt, Lévai Jenőt, Bibó Istvánt, Karsai Eleket, Juhász Gyulát, Ránki Györgyöt, Ember Máriát, Száraz Györgyöt, Lackó Miklóst, Örkény Istvánt, Keszi Imrét, Kertész Imrét és még sok más történészt, írót, művészt, akik 1945 és 1990 között ma is haszonnal forgatható, értékes műveket publikáltak a magyar zsidók üldöztetéséről. A magunk részéről folytatjuk a magyarországi és külföldi levéltári iratok feltárását. Kasztner Rezső 1946-os Jelentésének sajtó alá rendezéséhez felhasználjuk a JOINT svájci képviselőjének, Saly Mayernek, a Nemzetközi Vöröskeresztnek, a Palesztina Hivatal svájci szervezetének, a Jewish Agency ankarai vezetőinek iratait éppen úgy, mint a m. kir. Külügyminisztérium aktáit, Komoly Ottó 1944-es naplóját, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945-ös jegyzőkönyveit is. Kutatunk a jeruzsálemi Yad Vashem Archives-ban is, és mindezen források alapján a lehető legpontosabb választ kívánjuk adni a Kasztner-ügyben is arra, hogy mi, hogyan és miért történt. Fischer Istvánnak indulatai vannak, érvei nincsenek, ezért nem nehéz, lehetetlen vele vitatkozni. A magunk részéről ezért ezt a meddő tevékenységet ezennel befejeztük.
 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]