Újra Kasztner

Ki hősnek tartja, ki árulónak. A zsidómentő Kasztner Rezső meghurcolása, meggyilkolása és politikai rehabilitációja után több mint 50 évvel sem hagyja nyugodni a nemzetközi közéletet. 

Forrás: Népszabadság

 

Miközben ezen a nyáron Magyarországon megjelent Anna Porter könyve (A Kasztner-vonat) és ismét több tucat cikk foglalkozott a Kasztner-Eichmann-paktum szerteágazó részleteinek elemzésével, az amerikai Gaylen Ross revelációt ígért: a témáról készült riportfilmek sorában először szólaltatja meg Kasztner gyilkosát a család áldásával készült Killing Kasztner című dokumentumfilmjében. A film világpremierjére Torontóba hozta Kasztner Izraelben élő lányát (Zsuzsa, ápolónő) és három unokáját (Merav Michaeli, televíziós személyiség, Michal Michaeli, marketingszakember és Keren Michaeli, nemzetközi jogász), akik Ross társaságában részt vettek az alábbi beszélgetésen.

Miért ezt a filmet támogatta a család, és miért várt vele fél évszázadot?

Kasztner Zsuzsa: – Mert bizonyos dolgokat nem lehet sürgetni. Apám meggyilkolásának napjától szegény anyám hiába próbálta bebizonyítani apám igazát, az idő nem kedvezett. Anyám soha nem beszélt nekem apámról. Kevesen tudják, hogy apám tizenhárom testvére közül csak hárman kerültek fel a Kasztner-vonatra, a többi – egy kivételével – családostul elpusztult. Ezt a filmet a Kasztner-vonat túlélői szorgalmazták, akiknek a nyolcvanas-kilencvenes évek előtt nem volt elég lelkierejük megszólalni a holokausztról.

Önnek sem?

Zsuzsa: – Nekem már 1955-ben is késő lett volna, hogy tisztázzam apámat, amikor tetemre hívta a világ, és nem tudta bebizonyítani az igazát. Aztán megnyíltak az archívumok, és birtokába kerültünk a titkos Kasztner-jelentésnek és annak a hatalmas mennyiségű dokumentációnak, ami alátámasztja, hogy igazat mondott.

Merav: – Közben Izraelben a nyolcvanas években színmű készült a nagyapámról, a kilencvenes években pedig tévésorozat.

Gaylen Ross: – A lelkiismeret lassan ébred, a falak még lassabban omlanak, és a történelem kőkeményen ellenáll, hogy felfejtsék. Ma egész másképp gondolkodunk Kasztnerról, mint 1960-ban vagy 1990-ben. Az én filmem, mely Izrael megalakulásának 60. évfordulóján kerül a nyilvánosság elé, levezeti, hogy a budapesti cionista csoportból Joel Brand és Kasztner kezdett tárgyalni a németekkel arról, hogy 10 ezer teherautó fejében egymillió zsidó életben maradhat. Brand elindult a szövetségesekhez Isztambulba, a britek leültették és vallatták. Így Kasztner, aki közben Oskar Schindlerrel (akinek pénzt juttatott) és Raoul Wallenberggel is kapcsolatba került, egyedül kényszerült egyezkedni Eichmannal és a helyetteseivel az ominózus vonatról, melyen végül 1685 magyar zsidó – pár hónapos bergen-belseni kitérővel – Svájcba jutott, és további 15 ezer ember neki köszönheti, hogy Auschwitz helyett egy osztrák munkatáborban élte túl a háborút. A kép egyértelmű és tiszta egészen addig a pontig, amíg az ötvenes évek elején Izraelben elkezdődött Kasztner démonizálása.

Mindannyiuktól kérdem, miért?

Zsuzsa: – Izrael máig megosztott a holokauszttal kapcsolatban. Aki a háború alatt Izraelben élt, azért van bűntudata, mert túlélte, az európai zsidók pedig nem tudják megbocsátani maguknak, hogy nem pusztultak el a családjukkal.

Merav: – A holokauszt az ötvenes évek elején lett először vitatéma Izraelben, amikor a kormány a szóvivőjeként tevékenykedő Kasztner védelmében beperelt egy rágalmazó újságírót, és a per Kasztner megvádolásával, meghurcolásával, két évvel később a meggyilkolásával folytatódott, majd a rehabilitációjával végződött. Jóval később kezdtek megszólalni az érintettek, megjelenni a cikkek, a könyvek, a színdarab, a tévésorozat, a dokumentumfilmek. A kelet-európai rendszerváltással megnyíltak a titkos levéltárak, előkerültek a dokumentumok. Gaylen filmje azért emelkedik ki a Kasztnerről készült dokumentumfilmek közül, mert olyan szemszögből vizsgálja az eseményeket, amilyenre sem egy európai túlélő, sem egy izraeli nem lenne képes érzelmi elfogultság nélkül.

Úgy vélik, hogy Izraelben ma már a tényeknek megfelelően ítélik meg Kasztner Rezsőt?

Merav: – Még nem egészen, de már közel sem annyira eltorzítva, mint korábban. De legalább Magyarországon már elértük, hogy 1998-ban a Váci utca 10. falán a budapesti polgármester jelenlétében avattuk fel az emléktábláját.

Szándékos döntése, hogy ebből a két és fél órás filmből, melyben kül- és belpolitikai keretek között elemzi a történetet, mégsem derül ki, milyen ember volt Kasztner Rezső?

Gaylen Ross: – A néző nagykorú. Nem az én véleményemre kíváncsi, hanem a tényekre, és beszélgetni, vitatkozni akar. Kasztner komplex személyiség volt: arrogáns, büszke, vakmerő, intelligens, jó humorú és kétségtelenül sértett, hogy a háború végén nem kapta meg azt a megbecsülést, amit saját megítélése szerint megérdemelt volna. Ha Kasztner nem zsidó, valószínűleg megdicsőült volna a zsidók szemében. Schindler borozgathatott a nácikkal, hősnek számít, de évtizedekbe telt, mire a Yad Vashemben központi kutatás témája lett feltérképezni és elismerni a zsidómentő zsidókat.

Nem tisztázza a filmben, miért tagadta le Kasztner a tárgyaláson, hogy menlevelet írt Eichman helyettesének, Kurt Bechernek.

Gaylen Ross: – Mert csak részleges dokumentumokból tudjuk, hogy Kasztner Ben Gurion jóváhagyásával tagadott, de tévedett, mert politikai támogatói nem védték meg. A per után a barátai és a családja hiába próbálták meggyőzni, hogy veszélyben van, emigráljon, továbbra is azt remélte, hogy a fellebbezés folyamán tisztázhatja a nevét.

Ám mielőtt rehabilitálták, 1957 márciusában merénylet áldozata lett. Mivel vette rá elsőként a gyilkost, hogy megszólaljon?

Gaylen Ross: – Azzal, hogy szívós voltam. Kasztner sztoriját nem lehet elmondani anélkül, hogy megszólaljon az az ember, akinek semmi köze nem volt a holokauszthoz, mégis meghúzta a ravaszt. Nem mentem fel. De ő sem menti fel magát. Az élete végén jár. Már nincs vesztenivalója. Miért pont nekem szólalt meg? Mert amerikai vagyok, nem izraeli vagy holokauszt-túlélő európai. És talán mert most akarta lezárni a maga számára is ezt a történetet.

Torontó, 2008. szeptember