A történelem terhe – A posztszocialista államok esete a demokráciával

1989-ben úgy tűnt, hogy a hidegháború befejeződésével és a kommunizmus bukásával a volt szocialista országok megindulhatnak a demokrácia útján. A kezdeti eufóriát gyorsan kiábrándulás követte – írja Slomo Avineri a baloldali The Nationben. 

Forrás: Globusz.net / The Nation

 

Kelet- és Közép Európában erőre kaptak a reformellenes populista pártok. Oroszországban Putyin hatalomra kerülésével autoritárius fordulat következett be. Világossá vált, hogy egyik ország sem tud átlépni a múlt árnyékán: a történelmi hagyományok nagyban meghatározták a demokratizálódás útját és sikerét.

Slomo Avinerit, a jeruzsálemi Héber Egyetem és a budapesti Közép-európai Egyetem professzorát a tudományos életben elsősorban politikai filozófiai munkái révén ismerik. Marxról, Hegelről és a cionizmusról írt monográfiáit a világ számos egyetemén tananyagként használják. Avineri azonban nem csak elméleti kérdésekkel foglalkozik – politikusként és politikai elemzőként is ismert. A hetvenes években az izraeli baloldali kormány külügyminisztériumának egyik vezető tisztségviselőjeként tevékenykedett. Cikkei és elemzései tekintélyes izraeli és amerikai lapokban és folyóiratokban jelennek meg. Főleg Izraelről és a Közel-Keletről publikál, de szívesen foglalkozik az európai integráció és a posztszocialista demokratikus átmenet kérdéseivel is.

Legújabb írásában Avineri arra tesz kísérletet, hogy a volt szocialista országok 1989 utáni történelmét kategorizálja. Avineri az átmenet három szakaszát és két modelljét különbözteti meg.

Közép- és Kelet-Európában a berlini fal leomlása után a határtalan derűlátás és a remény időszaka köszöntött be. Az első, a kilencvenes évek közepéig tartó időszakot a gyors és átfogó átalakulás, a pártállami intézmények és normák lebontása jellemezte. Többpártrendszer alakult ki, és megszűnt a Szovjetunió fennhatósága. Demokratikus választásokat tartottak, és a rendszerváltó ellenzék hatalomra került. Az átmenet – Románia és Jugoszlávia kivételével – erőszakmentesen zajlott. A volt kommunista vezetés lemondott a hatalomról, így semmi sem állt a demokrácia és a szabad piaci kapitalizmus útjában. Francis Fukuyama megjövendölte a történelem végét, a liberális demokrácia végső győzelmét. A fukuyamai elmélet leegyszerűsített formában közhellyé vált: politikusok, értelmiségiek és újságírók egyaránt azt gondolták, hogy a volt szocialista országok megállíthatatlanul elindultak a nyugatosodás útján.

Ekkor még kevesen vettek tudomást a volt szocialista országok közötti különbségekről – írja Avineri. Pedig a közép-kelet-európai államok – Lengyelország, Magyarország és a volt Csehszlovákia – nagyban különböztek a volt szovjet tagköztársaságoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától. A közép-kelet-európai államokban már régóta működtek ellenzéki szervezetek, amelyeknek vezetőiből kikerülhetett a rendszerváltás utáni elit. A volt Szovjetunióban azonban más volt a helyzet: „itt a változás fölülről, a Kommunista Párt vezetésétől indult, és csak volt apparatcsikok kerültek hatalomra. A Szovjetunióban nem voltak Lech Walesák és Vaclav Havelek. Moszkvában az emigránsokból és a bebörtönzött ellenzékiekből nem lett elnök.”

Kezdetben még az sem volt szembetűnő, hogy a közép-kelet-európai rendszerváltó ellenzéket kizárólag a kommunistaellenesség tartotta össze. „Az antikommunisták azonban nem okvetlen voltak demokraták. Az 1989-ben győztes antikommunisták között voltak demokraták, liberálisok, szociáldemokraták, konzervatívok, nacionalisták, vallási fundamentalisták, oroszellenes soviniszták, sőt, fasiszták és antiszemiták is.”

A kilencvenes évek közepére kezdett világossá válni a közép-kelet-európai és a volt szovjet államok demokratikus átmenetének különbözősége. A visegrádi négyekben megerősödött a többpártrendszer és többé-kevésbé sikeresen lezajlott a gazdasági átalakulás. Oroszország azonban Borisz Jelcin elnöksége alatt az anarchia szélére sodródott. Jelcin meggyengítette az államot, így a politikai és a gazdasági hatalom egyaránt a helyi feudális oligarchák kezébe került. Ukrajnában is hasonló folyamatok indultak el.

Hogyan különbözhet ilyen mértékben a közép-kelet-európai és a volt Szovjetunió államaiban lezajlott folyamat? Hiszen a kiindulópont nagyon hasonló volt. Avineri szerint a magyarázatot a történelmi hagyományokban kell keresni. A közép-kelet-európai országokban vissza lehetett nyúlni a szocializmus előtti történelemhez. Lengyelországban, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban voltak hagyományai a civil társadalom intézményeinek, a parlamentáris demokráciának, a többpártrendszernek és a piacgazdaságnak. Ezekben az országokban lehetett arra hivatkozni, hogy a rendszerváltás után valójában csak a történelmi hagyományok és intézmények élednek újjá, hogy 1956, 1968, vagy éppen a Szolidaritás örökségét folytatják. Az átmenetet az ellenzéki mozgalmak létezése is megkönnyítette.

Oroszországból azonban mindez hiányzott. Az 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt sem létezett civil társadalom és nem volt képviseleti demokrácia, sőt még az egyház is állami irányítás alatt állt. Ha voltak reformok, akkor azokat autoritárius cárok kezdeményezték. Amikor Vlagyimir Putyin az oligarchák letörésével megpróbálta a Jelcin elnöksége idején meggyengült állam hatalmát restaurálni, akkor tulajdonképpen ő is a cári Oroszország és a Szovjetunió politikai módszereit alkalmazta. Putyin éppen annak köszönheti népszerűségét, hogy szakított a jelcini demokratikus eszközökkel: autoritárius kormányzást vezetett be, korlátozta a szabadságjogokat, elhallgattatta az ellenzéket.

Avineri szerint az elmúlt években mintha az átmenet új szakasza kezdődött volna el: ismét felütötte a fejét a kommunizmus idején elfojtott nacionalizmus. Mint azt a Balkán-háborúk és Jugoszlávia felbomlása bizonyítja, a nacionalizmus már szinte rögtön a szocializmus összeomlása után megjelent. Most azonban az átalakulásban élen járó Közép-Kelet-Európában is erőre kaptak a nacionalista és populista pártok. Lengyelországban a fellángoló nacionalista érzelmek segítették hatalomra a Kaczynski-fivéreket, a 2006-os budapesti zavargások hátterében is a nacionalizmus állt – véli Avineri. A nacionalista-populista eszmék elsősorban a piacgazdasági átalakulás vesztesei körében népszerűek. A nacionalizmus mellett az EU-ellenesség, az antiszemitizmus, a romaellenesség és az irredentizmus is megerősödött. Kiéleződött az urbánus-népi ellentét, Lengyelországban a vallás társadalmi szerepének kérdése ismét a középpontba került. „Talán túlzás lenne mindezt a fasizmussal párhuzamba állítani, de az érzelmek és a nacionalista csoportok összetétele mindenesetre rossz történelmi emlékeket idéz.”

Mint ahogyan nem lehet kizárólag gazdasági és politikai okokkal magyarázni a közép-kelet-európai országok és a volt szovjet tagköztársaságok átmenetei közötti különbségeket, úgy a nacionalizmus újjáéledését sem lehetséges a történelmi hagyományok felelevenítése nélkül megérteni. Avineri emlékeztet rá, hogy azok a hagyományok, amelyeket a közép-kelet-európai államok a rendszerváltás után felelevenítettek, valójában csak részben voltak demokratikusak. A népi-urbánus ellentét, az antiszemitizmus, az irredentizmus is része volt a történelemnek.

„Az 1989 utáni csodavárás hangulatában az elemzők elfelejtették, hogy a demokrácia nem gyökeresedik meg egyik napról a másikra” – emlékeztet Avineri. Nagy-Britanniában és Franciaországban évszázadokba telt, Amerikában csak véres polgárháború, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban még nagyobb borzalmak árán alakult ki a demokratikus politikai intézményrendszer.

De azért a történelem nem determinálja arra a volt szocialista országokat, hogy örökké az antidemokratikus hagyományok árnyékában éljenek. „Van remény. 2008 nem 1939.” A demokrácia a második világháború előtt Nagy-Britanniától Franciaországon át a Baltikumig mindenhol válságban volt, ma azonban mindenhol a demokrácia hívei vannak többségben. Döntő különbség az is, hogy a NATO védelmet nyújt az orosz neoimperializmus ellen, az Európai Unió pedig megóv az autoritárius politikai fordulattól. Legalábbis a közép-kelet-európai államokat. „Oroszországban és Ukrajnában más a helyzet. Ezek az országok más úton haladnak, mint a visegrádi négyek.”